Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 21.

Esti mese felnőtteknek
21. rész: MUK a falon

A cselédlépcsőházak proliszagú levegőjének nyomában... Pirosdi doktor hajnali lopakodása. Takkerok kuplerája az éjjeliőr szobájában.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„Az éjjel szolgálatos őrző-védőnek épített háló nagyágyán Friderika nyújtózkodott, mellette Pirosdi ügyvéd gyújtott rá elégedettem cigarettára."

21. rész
MUK a falon

A szakszisokkal történő egyezkedést már réges-rég lezártnak gondoltam, amikor Pirosdi doktortól furcsa telefonhívást kaptam. Örültem, hogy hallom a hangját, hiszen meg akartam kérdezni tőle: valóban téged láttalak nemrégiben házunk hátsó lépcsőházában csöndesen lefelé ballagni? Nem véletlenül voltam kíváncsi: az időpont, a helyszín és a személy ugyanis sehogy sem akart passzolni. El nem tudtam képzelni, mit keres Pirosdi reggel nyolc előtt a házban (már azon is csodálkoztam, hogy délelőtt tizenegy előtt is él), és miért használja a sötét, büdös hátsó lépcsőt, amikor – ha valaki, akkor ő bármikor megtehette – választhatta volna a világos, illatos elnöki liftet is. Arra gondoltam, furcsa hóbortja van: időnként jólesik visszaemlékeznie, honnan jött, és erre legkönnyebben a hajdani, nyomorúságos cselédlépcsőházban adódik lehetősége. Csak szippantania kell egy mélyet az áporodott, proliszagú levegőből, meg kell érintenie a csigalépcső rozsdás vaskorlátját, vagy bele kell olvasnia a falfirkákba. Ez utóbbi – spontánul listázva egy-egy markáns csoport életérzésének grafomán megnyilvánulásait – a sötétben bujkáló ellenforradalmártól a MUK-on át a geci békávéig töményen prezentálta majd' száz év történelmét. Mindemellett személyes volt, egóra szabott, mondhatni: megérintette a szemlélőjét. A hullámzó mondatokat sajátos ornamentika is kísérte, amelynek leggyakoribb díszítőeleme a hegyére állított, kiszőrözött, egyenlő oldalú rombusz volt, közepében egy függőleges csíkkal. Számukkal csak a nyílvesszővel átszúrt szívecskék száma vetekedett, amelyek szemlélését különösen izgalmassá tette a sejtelmesen lebegő titok: az tudniillik, hogy e patinás remeklések alkotóit – a késő reneszánszkor nagy mestereihez hasonlóan – nem lehetett egyértelműen beazonosítani. Mert jó, hogy annak idején, egy felfokozott pillanatomban saját kezűleg rajzoltam Otília neve köré szívet (még a monogramomat is beleírtam), de az Oláh Mariska kontra Nyírő, és a Kerberné versus Oszkó neveket tartalmazó hasonló műalkotások szerzőinek kilétét minden bizonnyal örök homály fogja fedni az idők végezetéig. Illetve csak tippelgetni lehet rájuk. Az Oláh Mariskásat szerintem csak az a barom Pálfalvy rajzolhatta, a másikat meg szintén ő. Mindenesetre a házmúzeum katalógusába, annak érdekében, hogy píszí (politikailag korrekt) legyek, mindkét alkotás sorszáma mellé az „ismeretlen XX. századi mester" bejegyzést tettem. Sokszor elképzeltem, mit adnának egy ilyen eredeti gyűjteményért az unalmas kanadai nemzeti képtár művészettörténészei.
Pirosdival valahogy mégsem fért össze, hogy cselédlépcsőházban emlékezzen vissza nyomorúságos gyerekkorára – édes-bús nosztalgiával. Igazából egyáltalán nem is akart visszaemlékezni, legalábbis ha felbukkant egy régi „telepi" ismerőse vagy egy távoli rokona, semmilyen anekdota hatására sem volt képes kizuhanni speciális szelektív amnéziájából („Emlékszel, amikor... – Nem!"). Az is gyanús lett, hogy Pirosdi hátsó fertályi lopakodása óta Otília megint pofátlanul kezdett viselkedni velem. Sőt rendszeresen kisebb takker-csoportosulások alakultak ki (munkaidő alatt), amelyek közepén általában ő vitte a szót. Ha feléjük tartottam, mindig elhallgattak. Na, megint vajúdnak a hegyek, röhögtem magamban, annál is inkább, mert a hegyek akkor jutottak eszembe, amikor szememet az Otília pólója alatt emelkedő két, Mátrányi halmon pihentettem meg. A vén hülye Platzer lánya hiába lett megöregedett, gusztustalan alkesz takker, ha ránéztem, sokszor egy falon ütött lukon át láttam újra, és ez bizsergetően kellemes emlékek húrjait pengette meg bennem. Én bezzeg – Pirosdival ellentétben – sohasem tagadtam meg a gyermekkoromat, egyes részleteit egészen biztosan nem.
– Szervusz, kérlek, örülök, hogy hívsz – válaszoltam a telefonba, de nem folytathattam, mert Pirosdi rögtön a tárgyra tért:
– Fontos megbeszélnivalónk van, találkoznunk kéne.
– Rendben van, de áruld el nekem, mit kerestél nálunk a múlt héten, reggel nyolckor a hátsó lépcsőházban?
– Ööö... Ez hogy jön most ide?
– Sehogy, csak kíváncsi vagyok.
– Nézd, kérlek, biztosíthatlak, hogy az akkori látogatásomnak semmi köze nincs a mostani megbeszélésünkhöz.
– Nem is gondoltam. De miért kell ezt így kijelentened?
– Hogy miért is..? Inkább hagyjuk! Igazából nem fontos.
E rövid beszélgetésből két dolgot tudtam meg biztosan: Pirosdi nem akarja nekem felfedni látogatása valódi okát, és az igenis kapcsolatban van elkövetkezendő beszélgetésünk témájával.
Hátra sétáltam a lépcsőházhoz. Elindultam szép lassan felfelé. Komótosan vettem a lépcsőfokokat, nem akartam hamar felérni. Valami ugyanis azt súgta: ha a padlásig nem jövök rá Pirosdi jövetelének valódi okára, sohasem fogom megtudni azt. Amikor már csak néhány lépés választott el a manzárdtól, elszomorodtam: megint csak hitegetem magamat, úgy, ahogy egész életemben tettem. Hiába vagyok kitartó, és hiába érek fel a csúcsra, ugyanolyan tudatlan maradok örökké, mint az alagsori holttest mellett őrködő kezdő rendőr. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a padlásszoba ajtaja mögül zajt hallottam. A nemrég elkészült tetőtéri helyiség a hajdani ruhaszárító padlásnak abban a ficakjában bujt meg, ahonnét gyerekkoromban a lebontásra ítélt házak robbantását kísértem kitartó figyelemmel. Benyitottam. A látvány mindent megmagyarázott. Az éjjel szolgálatos őrző-védőnek épített háló nagyágyán Friderika nyújtózkodott, mellette Pirosdi ügyvéd gyújtott rá elégedettem cigarettára. Hogy meglepetésem még tovább fokozódjon, a kinyitott szekrényajtó mögül Otília lépett elő. A Kerber reggeli ádámkosztümös megjelenése óta nem éreztem magamat olyan kellemetlenül, mint akkor. A két szituáció azért is hasonlított egymásra, mert jóllehet mindkettőben vétlen voltam, én éreztem magamat rosszul. Mert ki kényszerítette arra Kerbert, hogy akkor tartsa meg a hím büszkeség napjára szervezett reggeli erődemonstrációját, amikor éppen ott vagyok? De Otíliától és Friderikától sem én kértem, hogy ügyvédfogadó kuplerájt rendezzenek be az éjjeliőr szobájában.
Elképedésemnél csak Pirosdi pofátlansága volt nagyobb. Arcán széles mosollyal kelt fel az ágyból, kezet nyújtott, majd így szólt:
– De jó, hogy találkozunk! Az előbb a telefonban elfelejtettünk időpontot egyeztetni.
Tágra nyílt szememet látva, hozzáfűzte:
– Ne értsd félre, kérlek, a szituációt, biztosíthatlak, hogy mostani látogatásomnak sincs semmi köze a majdani megbeszélésünkhöz.
Ettől aztán megnyugodtam. Mintha az egész helyzetben csak és kizárólag az idegesített volna, hogy Pirosdi látogatásának van-e köze a megbeszélésünkhöz. Az ugye szóra sem érdemes, hogy a munkaügyi ügyvédem munkaidő alatt a takkerjaimat kurogatja... És hogy az általam is bizalmi pozícióba helyezett szakszervezeti bizalmi kerítéssel, ha nem mindjárt futtatással foglalkozik... Az eszem megállt.
Friderika felült, ügyesen a hóna alatt szorítva, maga előtt tartotta a takarót, és két szabad kezével bájosan elmutogatta:
– Nagyon meleg van. Éppen tusolni készültem.
– Tessék parancsolni – válaszoltam, majd megfordultam, kiléptem, és becsaptam magam mögött az ajtót.