Berlini Ünnepi Játékok, Színháztalálkozó, 2016 – III.

Ugyancsak tény, hogy számos alkotás találtatott túlságosan is könnyűnek.

Essék végül néhány szó magáról a válogatásról és még nem említett előadásokról is. A Theatertreffen idei válogatása összességében meglehetősen gyengére sikerült, kapott is érte bőven, inkább hideget, mint meleget. A kritikák szerint az előadások jelentős része egyrészt esztétikailag rettenetesen konzervatív, másrészt tartalmilag-gondolatilag túlságosan is szegényes.

Effi Briest / fotó: Matthias Horn

Tény és való: az idei válogatásból ismételten hiányzott a független szféra, és formailag szokatlan, innovatívnak számító előadás is elég kevés akadt. Igaz ugyan, hogy a független szféra önmagában véve még nem garancia az innovációra, illetve azt is nehéz lenne manapság pontosan meghatározni, hogy mi számít innovatívnak – nemcsak a német, a magyar színházban is –, mégis az Apák és fiúk, A helyzet, a John Gabriel Borkman vagy éppen a Mittelreich című előadásokról szólva egészen biztosan keveseknek jutna eszébe szokatlan formáról vagy esztétikai innovációról beszélni. (A Mittelreich-előadás alapjául szolgáló regény címét nehéz lenne egyetlen szóval visszaadni, egyszerre játszik rá a közepesen gazdag, a középbirodalom, sőt a középbirtok jelentésekre, így meghagytam az eredeti német címet – F. K.)

Effi Briest / fotó: Matthias Horn

Ugyancsak tény, hogy számos alkotás találtatott túlságosan is könnyűnek: az És a hajó megy és A helyzet című előadásokat klisésnek és sematikusnak találták (korántsem ok nélkül), a Türannisz inkább csak egy ötlethalmaznak bizonyult, s mintha A nép ellenségéből is hiányzott volna bármiféle koncepció.

John Gabriel Borkman / fotó: Reinhard Maxiimilian Werner

A találkozó egyik leginkább figyelemre méltó, de legalábbis a legkitartóbb tapsot kapó előadása egyértelműen a Deutsches Schauspielhaus Hamburg Effi Briest – mindenesetre más szöveggel és más dallammal is (Effi Briest – allerdings mit anderem Text und auch anderer Melodie) című előadása volt. Fontane regénye – mely Németországban kötelező olvasmány, és a németeknek hasonló élményeik tapadnak hozzá, mint nekünk Az aranyemberhez – Clemens Sienknecht és Barbara Bürk rendezésében folytatásos rádiójátékként kerül színre – slágerekkel, reklámokkal, kvízjátékkal stb. tarkítva. Mind Sienknecht, mind pedig Bürk korábban együtt dolgozott Christoph Marthalerrel, s ez érezhető is az előadáson. A helyszín egy 70-es évekbeli rádióstúdió, melynek közegében a Vilmos korabeli, merev, hierarchikus és mélyen patriarchális porosz társadalom komor képe végképp önmaga paródiájává válik. A történet kettős narrációban bontakozik ki, mindkettőben erős távolságtartással: az egyik elbeszélőt bakelitlemezről halljuk, az ő előadása komoly, ám a lemez serceg, s minduntalan megakad; a másik elbeszélő az egyik rádióbemondó, aki meg folyamatosan kommentálja, megjegyzésekkel látja el a történetet. Távolságtartó a színészek játéka is: tétován, bizonytalanul mozognak szerepeikben, mintha nem értenék figuráikat, mintha nem értenék a köztük lévő viszonyokat, mintha a 19. századi porosz társadalmi viszonyok végképp érthetetlenné váltak volna; mindez persze csak megjátszott bizonytalanság, s miközben újra és újra kitekintenek a közönségre, e bizonytalanság finom iróniává válik. Tovább fokozza az iróniát, hogy Luise von Briestet maga Sienknecht játssza, illetve a folyamatos zenei betétek: Effi és Innstetten házassága után pl. a Queen Bohemian Rhapsodyja csendül fel („Is this the real life? / Is this just fantasy? / Caught in a landslide / No escape from reality”), míg Crampas és Innstetten párbaja és búcsúja után Prince Kissje hangzik fel (ez utóbbi egyébként a rádiójáték állandóan visszatérő szignálja, annyi változtatással, hogy a cím helyett újra és újra a „Briest” szót éneklik). S miközben a történet túlnyomó részéhez távolságtartóan, ironikusan és parodisztikusan viszonyul az előadás, egyes részeket – pl. amikor Effi értesül Innstetten haláláról – a rendezők meghagytak a maguk komolyságában. Sienknecht és Bürk átgondoltan, remek humorral, finom iróniával és kitűnő ízléssel vitte színre a Fontane-regényt, amit a fantasztikus színészi játék tesz felejthetetlenné.

John Gabriel Borkman / fotó: Reinhard Maxiimilian Werner

Ugyancsak rendkívül elegánsan újraírt remek előadás – sztárszínészekkel és pazar színészi játékkal – a bécsi Burgtheater John Gabriel Borkmanja. A történet ugyanaz, mint Ibsennél, csak kissé fel van frissítve: a pénzügyi válság idején elítélt, de már régóta szabadlábon élő Borkman évek óta, mióta bevezették az internetet, nem mozdul ki a szobájából. Felesége Gunhild azóta sem hajlandó megbocsátani neki az őket ért szégyenért, még a Facebookon sem hajlandó bejelölni; mint mondja, amíg a Google működik, addig a múltat nem lehet kitörölni. Fiuk, Erhart pedig ugyanúgy az önálló életet választja apja, anyja és nagynénje helyett, akárcsak Ibsennél, pláne, hogy skype-on amúgy is tarthatják a kapcsolatot – a jövőben is. Katrin Brack egyszerű, mégis nagyon hatásos díszlete még a német színházi közegben is egészen kivételesen lenyűgöző: az előadás elejétől szinte a végéig megállás nélkül szálingózik a hó. Szinte a végéig, hiszen az utolsó jelenetek előtt legördül a függöny, jóval intimebbé válik a tér, s Borkman halála, valamint Gunhild és Ella „egymásra találása” már ebben a finoman megvilágított bensőséges térben történik, közvetlen a színpad elején. Simon Stone, a rendező Ibsenhez képest tehát felcseréli a kint és a bent tereit: a benti terek fagyos beszélgetéseit szakadatlan hóesésbe helyezi, míg a darab végi kinti „megbékélést” egy szűkebb, intimebb térbe. Stone rendezése ugyan meglehetősen konvencionálisnak számít a német színházban, s ezt néhány kritika meg is jegyezte, ez azonban semmit nem von le az előadás nagyszerűségéből.

Az állami színház botlatókövei / fotó: Florian Merdes

A Badisches Staatstheater Karlsruhe dokumentarista előadása, Az állami színház botlatókövei (Stolpersteine Staatstheater) a karlsruhei színház zsidó, liberális és baloldali művészeinek és egyéb alkalmazottainak 1933-as elbocsátását dolgozza fel. Hans-Werner Kroesinger rendező és munkatársa, Regine Dura hónapokon keresztül kutatott és gyűjtött anyagot az előadáshoz, mely négy ember (három színész és egy súgó) történetén keresztül követi az 1933-as eseményeket. A szűk térben zajló előadás nézői egy hatalmas, négyzet alakú teret határoló asztal körül foglalnak helyet, mely alkalmasint színpadként is szolgál. Az asztal közepén négy színész korabeli újságcikkekből, kritikákból, nyilvános és magánlevelekből, törvényekből, határozatokból, munkaszerződésekből, korabeli aktákból és dokumentumokból, továbbá szemtanúk későbbi visszaemlékezéseiből olvas fel; egyes jeleneteket dramatizálnak is. Kétoldalt kivetítőn korabeli fotók és dokumentumok láthatók. Külön figyelemre méltó, hogy Karlsruhe tavaly ünnepelte 300 éves fennállását, s a színházának eszébe sem jutott, hogy az ünnepélyek és a megemlékezések sorából ki kellene hagyni a város e sötét fejezetét.

Az állami színház botlatókövei / fotó: Florian Merdes

Kétségkívül szerethető előadás a berlini DeutschesTheater Apák és fiúkja és a Münchner Kammerspiele Mittelreichje is, de életre szóló élményekkel azért egyik sem kecsegtet. Daniela Löffner kisebb-nagyobb változtatásokkal a Turgenyev-regény Brian Friel általi 1987-es adaptációját vitte színpadra, így a Turgenyevből végül a jelenet-összevonásoknak és a Deutsches Theater szűk kamaratermének köszönhetően egy intim hangulatú kedélyes kis Csehov lett. Ugyancsak nem lehetett könnyű megküzdenie Anna-Sophie Mahlernek Josef Bierbichler három generációt átölelő önéletrajzi ihletésű történelmi családregényével. Mahler végül a legfiatalabb családtagra, Semire fókuszálva oldja meg az adaptáció kérdését; Mittelreich-rendezésének erőteljesen a zenei orientációja: az előadás vezérmotívuma Brahms Német requiemje, de szépen összeszedegeti a regény további zenei utalásait is Wagnertől Mahleren át Orffig. S említsük meg végül Stefan Pucher rendezését, A nép ellenségét is. Ibsen darabja ma olyannyira aktuális, hogy Pucher talán azt gondolta, nem is kell hozzátenni semmit. Tévedett. A Schauspielhaus Zürich előadása egészen koncepciótlan, a mediális környezet megváltozását – internet, online média stb. – erőltetetten beemelő, sok helyütt didaktikus előadás, ráadásul meglehetősen gyenge színészi játékkal.

Theatertreffen, Berlin, 2016. május 6-22.