Pálffy Zsófi: Tüntetők, melegek, '56-osok, cigányok
avagy az utóbbi félévem doksifogásai -
Nagyon fontos lenne vért pezsdíteni a halvérű magyarokban, akik fröccsöt iszogatva igen jókat tudnak politizálni, orbánozni, buzizni, vagy éppen ligetet védeni, plakátokat átkozmetikázni.
Mostanában nem kevésszer botlottam bele dokumentaristának szánt színházi előadásokba: a k2 Holdkőjét vagy az I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál előadásait korábban néztem meg, láttam a Proton Színház – Mundruczó Kornél csodálatos díszletes Látszatéletét, most pedig egy újabb, a Rózsa Milánnak emléket állító panoDrámás kísérleti előadáshoz volt szerencsém: A csodát magunktól kell várni. És valóban.
A csodát magunktól kell várni / Ördög Tamás (a képen Rózsa Milán) / fotó: Toldy Miklós
Persze tudjuk, hogy a dokumentarista dráma eleve nehéz műfaj, hiszen fogadtatását illetően már az első 10 méteren nézőszempont- és befogadásbeli különbségeknek örvend. Van egy nagy pró tábora és egy másik kontra tábor, akiknek a gyomra egyszerűen nem veszi be az ilyenfajta társadalomra reflektálást (vagy színházilag nem fogadják el ezt a műfajt, vagy tematikailag nem).
A recept
A dokumentarista dráma receptje nem bonyolult: végy egy társadalmi problémát, és keresd meg az ebben érintett embereket (vagy keress egy csoportot, és találd meg a problémájukat), tudj meg minél többet az adott problémában érintett emberek életéről, tapasztalatairól, véleményéről és tragédiájáról, légy velük, beszélgess velük, készíts interjúkat, felvételeket, aztán ezt a nyersanyagot picit összeszerkesztve (de nem, vagy nagyon kevés mértékben változtatva az eredeti anyagokon) exponáld színházi keretek közé, színészekkel.
Tehát ha a recept szabályait betartom, lesz egy nagy tál dokumentarista színházi előadásom, de hogy igazán jó legyen, azt az alapanyagok ideális használata sajnos még nem fogja biztosítani. Mindenki tudja: a finom ételek ízét egyáltalán nem a recept szabályai adják.
Mégis ez az a biztos forma (vagy recept), amit „bátran” mernek használni, mert nincs nagy tétje: ha nincsenek meg benne a színházi katartikus pillanatok, pontosabban, ha a nézőt nem sikerül megérinteni, vagy nincs pontosan meghatározva, hogy minkre is akarnak hatni, azt még mindig rá lehet fogni az előadás dokumentarista jellegére, valóságosságára, és mint tudjuk, a valóság nem hollywoodi forgatókönyvnek, vagy broadway-sikerdrámának íródott, ergo nem is várhatjuk el a katarzist.
A csodát magunktól kell várni / Bezerédi Zoltán, Urbanovits Krisztina, Ballér Bianka, Botos Éva, Ördög Tamás / fotó: Toldy Miklós
Hölgyeim és uraim, a most látott események minden tekintetben megfelelnek a valóságnak! Ne számítsanak semmilyen valóságtól eltérő, katartikus fikcióra, mossuk kezeink, ez nem is a mi unalmas szövegünk, itt egy '56-os amerikai magyarral készített interjú részletét hallhatjuk, ez itt egy jenis származású roma hölgy naplóbejegyzése, ez pedig Rózsa Milán anyukájának vallomása – ők beszélnek ilyen unalmasan, ha véletlenül Önök is ásítoznának, és az órájukat nézegetnék előadás közben: sajnáljuk, de ez nem színház, ne is várjanak szórakoztatást! – mondja erre lelki szemem előtt a k2, a Storytelling Fesztivál és a PanoDráma.
Igen, nagyon értem én ezt, csak egy dolgot elfelejtettünk: ha tényleg a valóság és a fogyasztói társadalom keretein belül gondolkodunk, akkor egy riportfilmet, vagy hosszabb dokumentumfilmet is azért bírunk végignézni, mert vizuálisan ingerel (szépek a vágóképek), azért nem kapcsolok tovább, mert vicces/szép/érdekes/nagyon csúnya/furán beszél/sír a figura, aki éppen meséli a mikrofonba a történetét, vagy tabutémát feszeget (szex, rasszizmus, drogcsempészet, gyilkosság), tehát a sztori eleve érdekfeszítő, vagy a jól megírt dramaturgiával kompenzál, és csak utoljára azért, mert esetleg szakavatott vagyok a témában, tehát tudatosan nézek végig egy unalmas dolgot.
Proton
Ezért jó a Proton Színház Látszatélete számomra: hol filmes, hol színházi dramaturgiát használ, és bár dokuszínháznak mondhatjuk, de olyan, jó színházi illúziót keltő eszközökkel él (és itt nem a 360 fokban megforduló díszletlakásról beszélek), amitől a dokudrámát és a tiszta színházat kedvelők is jóllakhatnak, és egy igazán katartikus kísérleti előadás élményét vihetik haza. Ha dokumonológot ad bárki egy színész szájába, akkor annak legalább annyira hitelesen kell megszólalnia, mint Monori Lili cigány asszonyának, akit premier plánban nézünk az előadás első 20-25 percén keresztül, de ugyanennyire hiteles számomra Láng Annamária, Rába Roland, Jéger Zsombor és Kozma Dáriusz.
Látszatélet / Rába Roland / fotó: Proton Színház, Rév Marcell
Azért hozom fel a Protont mint példát, hogy ne megint a Rimini Protokollt, a másik végletet hájpoljam. Számomra – eddigi élményeim alapján legalábbis – ez a két vége a receptes könyvnek: az egyik Mundruczó és Schilling színháza, amely a társadalmi problémára reflektáló témamerítést erőteljesen színházi eszközökkel fűszerezve, hiteles színészi játékokkal, izgalmas dramaturgiával a jelen valóságon (interjúkon, dokumentált tényeken, tőlünk karnyújtásnyira levő társadalmi problémákon) alapuló történeteket színházzá avanzsálja. A másik a Rimini Protokoll ízig-vérig dokumentarista színháza, amikor maga a valóság kerül fel a színpadra, nem ékelődik be a professzionális színészi játék és rendezői koncepció mint művészi, alkotói entitás, hanem az adott téma nyersanyagával dolgozik, az érintett embereket teszi fel színpadra, tehát a színházat hozza le a valóságba (míg Mundruczó éppen fordítva, a valóságot teszi színházivá). Ezek a bátor dokufőzés igen bevált receptjei.
Ami a szakácskönyvben a borító és a hátlap közé esik, sajnos számomra csak idézőjeles, idézőjelesen bátor. Ha valaki igazán bátor, akkor a szart is meri úgy fűszerezni, hogy azt az érzetet keltse bennem, fogyasztóban, hogy valami nagyon egzotikus fogást volt szerencsém elfogyasztani. Ez sajnos az utóbbi fél év középszerű dokumentarista színházi élményeire nem lett érvényes, legalábbis nekem egyik fogás sem ízlett igazán.
Holdkő
Gyenge fogás sajnos az interjúk nyersanyagvalóságát színházi eszközökkel színpadra állítani szándékozó Holdkő, amelynek alkotója a Fábián–Benkó páros mellett Závada Péter, dramaturgi minőségben – ő követi el a nyersanyagok előadásszöveggé szerkesztését. A végeredmény egy szólamszerű, zavaros ívű szöveg, amelyet a gyenge interakcióra hajazva, kiszámítható módon, bizonyos időközönként velünk felolvastatott Holdkő-szövegek próbálnak egységbe szervezni.
Értem a koncepciót, van itt minden: mint a szimfonikus zenekar fellépői, egy-egy kottatartóval maguk előtt kisebb pódiumokon vesznek minket körül a színészek, akik egyenként az egész szöveget betéve tudják, és állítólag minden előadáson improvizatív módon hol ez, hol az a színész mondja az adott szöveget. Végighallgatjuk a holdkő wikipédiás meghatározását, majd a végén még a Fly me to the moont is eléneklik nekünk. Kb. ez lehet a rendezői koncepció: legyen egy kicsit interaktív, kezelje érdekesen a dokumentarista jelleget, legyen benne valami színészi bravúr és zene – nem szándékom tovább cinikuskodni, de úgy éreztem, hogy ehhez a témához sokkal mélyebbre kellett volna ásni, vagy hozzá se nyúlni.
Holdkő / Horváth Szabolcs / fotó: Toldy Miklós
Az 1956-os forradalommal Amerikába emigrált magyarok tőlünk amúgy is annyira távol állnak, mint Makó Jeruzsálemtől – nyilván ez erős túlzás, hiszen minden családi albumot átírt a történelem, és ha a jelen generáció nem is, de az egy-kettővel ezelőtti sokkal érzékenyebben reagálhat erre a témára. Éppen ezért érdemes alaposabban körüljárni az emigrálást, mert nyilván rengeteg olyan párhuzamot tudnánk találni (pl. a jelenleg külföldön munkát vállaló magyarok kapcsán) a mai társadalmunkban, ami rögtön érzékenyebbé tehet minket az '56-osokra.
Úgy gondolom, hogy nagyon jó célt választott a k2: integrálni a múltat és közelebb hozni hozzánk a kivándorlás kérdéskörét, de ezt annyira nem adekvát eszközökkel tette, hogy szinte semmilyen hatást nem váltott ki a nézőben a 60 évvel ezelőtti események és a tőlünk oly távol eső élettörténetek interjúanyagának felsorakoztatása.
Dokudrámaszerű valamit szerettek volna, de elfelejtették a dokumentarista dráma egyik legfontosabb követelményét: azt, hogy a jelenlegi társadalom problémájáról szóljon, vagy legalábbis egy olyan kollektív múltbéli eseményről, amelynek a mai társadalomban is érezhető a hatása, ne pedig a történelmi múltra tekintsen vissza, és azt próbálja úgy megmutatni, mint egy jelen idejű kérdést. Ez a szándék csak akkor ért volna igazán célba, ha erősebb párhuzamokat keresnek, és azokat jobban ki is hangsúlyozzák. Így viszont az az érzésem, hogy valami olyat szeretnének lenyomni a torkomon, amit nem kérek.
- Roma Storytelling Fesztivál
Ugyanilyen távoli eseményekhez vezet vissza az I. Roma Storytelling Fesztiválon a Beszélj, életem! (Vita mia, parla!) című előadás, amely a Svájcban élő roma csoport, a jenis nők által elszenvedett biológiai népirtásról (1920-1970 között a roma nőkön elvégzett kasztráció) rántja le a leplet egy rövid, 40 perces one-man showban. Itt a darab nyersanyagát az egyik áldozat, Mariella Mehr önéletrajzi írása jelenti, amelyből Dijana Pavlovic szerb származású roma színésznő ad elő egy szerkesztett változatot olasz nyelven.
Mint a Protonnál vagy a Rózsa Milán emlékére készült dokumentarista előadásában is, a tényeket projektoron vetített szövegben ismertetik velünk – egyébként ez a jenistéma (valószínűleg újdonsága miatt) sokkal jobban leköt, mint az '56-os történet. A történelemből kiemelt, társadalmi méretű (ráadásul Svájc által eltussolt) probléma közel férkőzik a bőrünkhöz, viszont a színházi forma megöli a valódi kapcsolódási pontok lehetőségét: a színésznő felolvassa a szöveget. Később, a közönségtalálkozón azt mondja, hogy nagyon megrázó lenne, ha beleéléssel csinálná, számunkra és számára is – hát könyörgöm, hol rendüljünk meg, ha nem a színházban?!
Ez a nagy baklövése az egyébként ismeretlensége miatt izgalmas dokumentarista témájú monodrámának, amelynek hatványozott dokumentarizmust biztosít a roma feminista vonal, ami végül is az I. Roma Storytelling Fesztivál tematikája, hiszen összesen négy produkció mutatkozik be, mindegyik roma nők történetét dolgozza fel.
Del Duma / (a n)ő beszél / Mihaela Dragan / fotó: Vincze Alina
A fesztiválon még egy előadást tudtam megnézni, amelynek nyersanyagát a monodráma színésznője gyűjtötte össze. A bukaresti félvér Mihaela Dragan izgalmas, cigány betétdalokkal líraian megszerkesztett, dramaturgiai ívet is felépítő szólója színészileg is bravúros, több szerepbe is bújik. A darab fő témája a nők elnyomása, egyéni sorsa, kitörési lehetőségei a roma társadalomból. Mihaela Dragan ezek között az interjúalanyok között váltogatja a karaktereket, pontosan és tisztán játszik, és társadalmilag nagyon fontos témát vet fel, nekem mégis inkább a játéka, az előadás kompozíciója marad meg – a színháziasság elveszi a dokumentarista jelleg hangsúlyát.
Viszont a fesztivál maga a közönségtalálkozókkal, az Stúdió K aulájában folytatott beszélgetésekkel együtt nekem már egy társadalmi ügynek számított. Azt tapasztalhattuk mindannyian, hogy konkrétan egy dokumentarista előadásba csöppentünk, olyan hevesek voltak a közönségtalálkozók, tényleg élesben ment a való életünk, nem csak színházi idézőjelekben mertünk fogalmazni a rasszizmusról, a nők elnyomásáról, a romák történelemben és társadalomban elfoglalt helyzetéről.
Vegytiszta dokumentarista színház viszont ebben a két monodrámában sem jelent meg, az eseményt magát viszont annál inkább nevezném dokumentarista színházi pillanatnak.
Rózsa Milánnak
Legutoljára marad a PanoDráma új bemutatója, A csodát magunktól kell várni – fontos cím, hisz az előadás egy meghatározó aktivistának állít emléket, és a darab utolsó jelenetében felszólít minket arra, hogy mi magunk is tegyünk az ellen, ha nem tetszik a rendszer. Kardinális és aktuális kérdés lenne a darab mindenik felvetése, ha igazán felvetne dolgokat: szóba kerül rengeteg, a jelenlegi magyar társadalom hangulatára és megosztottságára kiható esemény: az internetadó elleni tüntetés, a Fidesz-székház foglalása, a Pride, a Lex-CEU, aztán bekapcsolódik az egyik néző és így az adófizetésről is szó esik. Szándékosan átlátszó akció, világos, hogy beépített ember szólal meg, ráadásul ő éppen a PanoDráma alapító tagja – nem értem, hogy miért indokolt, hogy éppen ő veti fel átlagos polgárként az adóbefizetés dilemmáját (ráadásul nem átlagos külsővel). Ilyen vaktöltényeket találunk végig az előadásban: indokolatlan és következetlen az, hogy néhány színész kijön a nézőtérre, néhány pedig egyáltalán nem, a Rózsa Milán „Zseton” szülői házában játszódó jelenetek a kutyát bejátszott ugatással jelzik (funkciója nincs), de valódi sütiket, húsokat esznek ebédre az interjút készítő vendégek – ilyen stiláris hibákat érzek az előadásban.
A csodát magunktól kell várni / Ballér Bianka, Ivanics Tamás / fotó: Toldy Miklós
Hogyha ez egy rekviem Rózsa Milán emlékére, akkor elégséges lett volna az Aurórában megtartani, hogyha viszont a politikai aktivizmusra, a coming outolásra, az öngyilkosságra és mondjuk a csoport kontra egyén felelősségvállalásra akarja az előadás felhívni a figyelmet, akkor sokkal merészebben kellett volna minket megszólítania.
Rózsa Milánt személyesen nem ismertem, tehát a rá vonatkozó személyes történetek szinte egyáltalán nem, de a verbatim színházi eszközökkel tálalt aktuális társadalmi témák sem tudtak megindítani – nem azért, mert érzéketlen vagyok, hanem mert egész egyszerűen nem döntötték el az alkotók, hogy a Milánt ismerő, vagy nem ismerő, a meleg vagy hetero, a kormánypárti vagy kormányellenes nézőréteget szeretnék megszólítani, provokálni.
Mivel a társadalmi-politikai aktualitások tekintetében nagyon komplex figuráról emlékezünk meg, a történetek, az ismerősökkel készített interjúk, a valóság rekonstruált jelenetei mind-mind erős témákat feszegetnek, tehát a mini-történeteknek elvileg hatniuk kéne, de sajnos többségében olyan jelenetek láthatók, amelyekben nem elég hitelesek az alakítások. Látszólag kényelmesebben érzi magát ebben a színészi nyelvben Ivanics Tamás, Ördög Tamás és Urbanovits Krisztina.
Ha csak a méltó megemlékezés lett volna a cél, úgy el lehet fogadni, viszont akkor kisebb térben is el tudnám képzelni az előadást. Lehet, ennyire „objektív” oka van annak, hogy amikor Lengyel Anna bekapcsolódik egy mondat erejéig (ráadásul annyira személyes, és mindenkire vonatkozó témával, mint az adóbefizetés), akkor senki nem esik bele a kelepcébe, nem merünk hozzászólni, hisz ebben a térben nem alakul ki igazi kémia néző és játszók között, az interakcióról nem is beszélve.
A csodát magunktól kell várni / Bezerédi Zoltán, Urbanovits Krisztina / fotó: Toldy Miklós
Kár. Pedig nagyon fontos lenne vért pezsdíteni a halvérű magyarokban, akik fröccsöt iszogatva igen jókat tudnak politizálni, orbánozni, buzizni, vagy éppen ligetet védeni, plakátokat átkozmetikázni.
A dokumentarista színháznak szerintem attól lesz íze, hogy tényleg elindít valamit, és szinte kötelezőnek érzem az utána szervezett közönségtalálkozókat (ami sem a Trafóban, sem a k2 előadása után a Szkénében nem volt). Rózsa Milán biztosan örült volna, ha hatalmas fórum alakul ki a megemlékező-estjén, főleg ennyire szabad színházi térben, mint a Trafó. Örült volna, ha kicsit többet mertünk volna mi, nézők is, de elsősorban a panoDrámás alkotók. Vagy a csodát inkább csak magunktól várjuk?
- szeptember 8.
Mundruczó Kornél/Proton Színház: Látszatélet (Trafó)
Szereplők: MONORI Lili, RÁBA Roland, LÁNG Annamária, JÉGER Zsombor, KOZMA Dáriusz / GERENDÁS Ruben.
Díszlet: ÁGH Márton. Jelmez: ÁGH Márton, DOMÁN Melinda. Írta: Wéber Kata.
Dramaturg: BORONKAY Soma. Zene: Asher GOLDSCHMIDT. Rendezőasszisztens: CSONKA Margit. Rendező: MUNDRUCZÓ Kornél.
K2 - Závada Péter: Holdkő (Szkéné Színház – k2 Színház)
A szövegkönyvet a K2 interjúi alapján Závada Péter állította össze.
Hangok: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs.
Látvány: Jeli Sára Luca. Zene: Horváth Szabolcs. Technika: Kicsi. Fényterv: Kehi Richárd. Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn. Rendezőasszisztens: Kovács Zsuzsi.
Rendezők: Benkó Bence & Fábián Péter.
Roma Storytelling Fesztivál
Beszélj, életem / Vita mia, parla
Előadó: Dijana Pavlovic.
Mariella Mehr Kőkorszak című regénye alapján írta: Dijana Pavlovic, Giuseppe di Leva. Hegedűs: ifj. Sárközi Lajos.
Del Duma / (a n)ő beszél
Író/előadó: Mihaela Dragan. Gitáros/énekes: Balogh Gusztáv. Rendező: Liana Ceterchi.
PanoDráma: A csodát magunktól kell várni (Trafó)
Szövegkönyv: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna, Pass Andrea.
Játsszák: Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
Produkciós asszisztens: Schór Ádám. Rendezőasszisztens: Tési Dóra. Produkciós vezető: Schőn Edina. Hangtervező: Keresztes Gábor. Világítástervező: Bányai Tamás.
Díszlet, jelmez: Bobor Ágnes. Koncepció/dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna. Kreatív producer: Lengyel Anna. Rendező: Pass Andrea.