Kutszegi Csaba: Pia, cigi, szabadság
Hajnóczy Péter: A halál kilovagol Perzsiából – ÚJRAOLVASÓ -
Hajnóczy-kisregényből készül színházi előadás a Trafóban (bemutató: december 13-án)
Mai szemmel olvasva Hajnóczy Péter regényét, két dolog tűnik fel rögtön: kicsit már avíttas a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben izgalmasnak, sőt felkavarónak érzett tartalom és forma, viszont (stílszerűen fogalmazva) halálpontos mondatokból áll össze a szöveg; rosszmájúan szólva: lehet, manapság ettől sem tetszik elég korszerűnek.
Több oka lehet annak, ha harminc-negyven éves szövegekre vetül a kísérletező kedvű figyelem, az első nyilván mindjárt az, hogy az irodalmi mű maradandó értékű. Ezt nem lehet elvitatni A halál kilovagol Perzsiából-tól, de arra nem vennék mérget, hogy a regénynek száz év múlva is lesz még keletje. Több szempontból meghaladta ugyan a korát, mégis annyira tipikusan korba ágyazott, hogy korabeli – irodalmi és társadalmi – kontextusának ismerete nélkül azok a bizonyos maradandó értékek nehezen találhatók meg benne. Ha hasonló magyar irodalomtörténeti jelenségekkel állítom párhuzamba, a műfaji szempontból mindenképpen előzmény Gelléri Andor Endre, továbbá Hajnóczy többé-kevésbé kortársai közül például Fejes Endre, Tar Sándor, Sarkadi Imre és Gerelyes Endre novellisztikáját némileg esélyesebbnek érzem az örökérvényűségre. Említettek teremtett figurái korukból érvényvesztés nélkül át tudnak osonni a mába. Ám Hajnóczy mellett viszont az szól, hogy ő nem az örökkévalóságnak dolgozott, hanem új formákat keresett (mint tudjuk, ez minden téren nagyobb kockázattal jár, mint a forma- és értékőrzés), ebben a minőségében pedig, ahogy méltatói megállapítják: a posztmodern irodalom jelentős előfutára lett. Márpedig a posztmodern – leginkább már Hajnóczy halála után – történelmi hivatást töltött be nálunk: szétrobbantotta a puha diktatúra uralkodó (szintúgy elég puha) irodalmi nyelvezetét. A detonáció – elsősorban néhány nagy húzónévnek köszönhetően – olyan jól sikerült, hogy sokan nagy robbanásról (vagy durranásról) álmodozva, mindmáig a törmelék között kutakodnak, kaparásznak, hátha találnak valami újrahasznosíthatót, újból elsüthetőt.
Fel is merül a kérdés: vajon miért érdekes még ma is Hajnóczy Péter például olyan fiatalok számára, akiknek az író koráról személyes tapasztalatai nem lehetnek? Vagy netán általában reneszánszát kezdi élni a Kádár-kor magyar irodalma? Ezt nem állíthatjuk határozottan még akkor sem, ha a közelmúltból két-két Sarkadi Imre- (Duda Éva Társulat, budapesti Katona József Színház) és Tar Sándor-bemutató (debreceni Csokonai Színház, Forte Társulat) is eszembe jut rögtön, a még ma is élő kortárs íróink egykori sikereinek újabb bemutatóiról nem is beszélve (itt hirtelen Nádas Péter Találkozások-jára és Kornis Mihály Körmagyarjára gondolok).
Esetleg az is elképzelhető, hogy a Kádár-kor kilátástalan helyzetben tengődő értelmiségi, munkás, értelmiségi-munkás vagy egyéb társadalmi rétegbe tartozó fiataljai és a napjainkban élő hasonló korú utódaik között párhuzam kínálkozik. Értelemszerűen: a maiak szemében. Ismerve valamelyest mindkét populáció (a hajdani és a mai) helyzetét, érzelemvilágát (a korábbiakét a bőrömön, a maiakét a gyermekeimén éreztem-érzem), azt kell mondanom: bármennyire is érdekes a párhuzam, a két kor, a két helyzet kicsit sem csereszabatos. No, nem azért, mert az egyik annyival jobb vagy rosszabb volna-lenne, mint a másik. Volt, ami jobb volt a régi pocsékságban annál, mint amilyen ma, ma viszont mély sötétet áraszt rengeteg olyan visszataszító jelenség, amelyekről hajdan bölcselmünk álmodni sem volt képes.
A regényszöveg, amelynek alapsejtjei, a mondatok (nagyon) rendben vannak, még akkor is elismerést, tiszteletet ébreszt, ha benne a különböző idősíkok egymásra tologatása ma már naivnak tetszik. Hajnóczy regényében tökéletesen múlt századi a vendégszövegek (köztük szabályos akasztás- és lőfegyvertermék-leírással) óvatos beszerkesztése – manapság ez már kicsit sem óvatoskodva zajlik. Ma senki sem gondolja igazán komolyan, hogy a pszichedelikus szerek fogyasztása a kiugróan jó teljesítmény és az elhivatottság elkerülhetetlen velejárója, mint ahogy egy nőt vagy családot sem hat meg, ha egy kőműves mellett dolgozó, estin érettségizett fiú novellákat ír. Akkor merész lázadásnak számított, ha valaki öntudatosan céltalanul tengett-lengett az életben, ma szinte természetes, hogy egy kvalifikált fiatal nem talál végzettségéhez és érdeklődéséhez méltó munkát (miközben szakmunkában és szolgáltatásban elképesztő a hiány). A hatvanas-hetvenes években nem lehetett nyugaton szerencsét próbálni, nem volt internet, okostelefon, idegőrlő volt a bezártság és a lassú kommunikáció.
Ma minden nyitva van, gyors a kommunikáció, mégis ez utóbbi igen sokszor reménytelen, eredménytelen. A regényben szereplő alkoholbeteg író rémlátomásai ma már korhatáros besorolást sem kapnának a délutáni tévéadásban. Mi az, ami mégis aktuálissá, érvényessé teszi Hajnóczy saját élete ihlette regényét? Illetve tartalmaz-e bármi olyat is az írás, ami – mai formájában – nem lenne időszerű és tanulságos?
A kisregény nem lineáris, hanem töredezett cselekményszerkezete egy alapvető, végletes ellentétpáron építkezik: a nő (a fiatal lány és később a feleség is) a konszolidált, ha úgy tetszik (kis)polgári világot jelenti, a folyton-folyvást túlfogyasztott alkohol és cigaretta pedig a lázadást, a függetlenséget és a szabadságot jelképezi – csakis ez utóbbiakhoz társítva a szabadság és az alkotás kizárólagos lehetőségét. Attól 20. századi a történet, hogy – ellentétben például a középkori moralitások Jó és Gonosz között vergődő egyszerű lelkeivel –Hajnóczy életből regénybe lépett hősének sorsa-helyzete igencsak bonyolult. Amit az író a regényben szabadság és alkotás kapcsolatáról vall és gondol, az megkérdőjelezhetetlen, de alkoholizmusba menekülése egyáltalán nem biztos, hogy szükségszerű (még a Kádár-korban sem). Van ebben egy nagy adag gyávaság és gyengeség is. Hogy ezzel az író a kort jellemezte-e, vagy öniróniával és némi önutálattal is elsősorban önmagát, az vita és nézőpont kérdése lehet. Mindenesetre a kísérleti kutatás eredménye tragikus lett: Hajnóczy Péter 1981-ben 39 évesen meghalt.
Hogy történhetne meg mindez a 21. században? Szerintem az egyik oldalon, a konszolidált polgári élet helyett csábításként hatalmas pénz és kikezdhetetlen politikai hinterland állna, a különleges, kemény munkával nemes célért létrehozott teljesítmény mint opció fel sem merülne, és mindenki azért tépne be rendszeresen, hogy eldobva az agyát, jól kiszórakozza magát.
- december 6.