Turbuly Lilla: „Érte járok oda”
A Vígszínház jubileumi vetítéssorozata –
Egyetlen olyan felvétel volt, amelynél azt érezhette a néző, hogy inkább színháztörténeti kuriózumként került a műsorba…
Ünnepel a Vígszínház: 125 évvel ezelőtt, 1896. május 1-jén nyitották meg Jókai Mór A Barangok, vagy a peoniai vojvoda című művével. A rejtélyes című darabról mást nem is nagyon őriz a színházi emlékezet, a grófi és bárói ággal is rendelkező Barang család vetélkedése egy sosemvolt fejedelemségért gyorsan lekerült a műsorról. A megnyitón azonban (Kozma Andor megfogalmazásában) elhangzott a színház ars poeticája is: „a Vígszínház szelleme (Lenkei Hedvig) kidugta kacér fejét a függönyön, és menten üdvözölte a közönséget. Bemutatta magát minden póz nélkül. Szellem bár – mondotta –, de azért nem lesz unalmas. Kerüli majd a sablont, a pátoszt, a frázist, a görögtüzet” – számolt be Molnár Géza, a Fővárosi Lapok újságírója az eseményről.
A nyitás óta (beleszámolva a Pesti Színház bemutatóit is) 1443 premiert tartottak. A jubileum alkalmából ezek közül választottak ki nyolcat, amelyeket május 1. és 8. között mindenki szabadon megnézhetett az interneten. Nagyvonalú ajánlat, amely egy hétre megadta az esti programot a színház elkötelezett rajongóinak, ráadásul legendás előadásokat tettek elérhetővé, amelyeknek – a facebookon közzétett statisztikájuk szerint – 50 országból több mint 50 000 nézője volt.
Sulyok Mária és Bulla Elma a Macskajátékban / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala
Kicsinyke szelet ez a nyolc előadás a színház történetéből, pontosabban annak harminc évéből, hiszen a legrégebbi felvétel, amit láthattunk, 1965-ben készült. Zömmel a hetvenes-nyolcvanas évekből vetítettek előadásokat, a legfiatalabb pedig egy 1992-es bemutató volt. Hogy korábbról nem került be előadás a válogatásba, azt indokolhatja, hogy nem készültek megfelelő minőségű felvételek. Hogy az utóbbi húsz évből, vagyis a Marton-korszak nagyobb részéből és az Eszenyi Enikő igazgatása alatti időszakból sem válogattak be semmit, a mögött szerzői jogi illetve műsorpolitikai indokok mellett (még futó előadást nem adnak le, bár A padlás is ilyen) az óvatosság is állhat. Egy ünnepen egyszerűbb a (legalábbis a mából) problémátlanabbnak tűnő múltra, a nagy sikerekre emlékezni, mint az utóbbi évek morális mélypontjaira és viharaira.
A rendezőket végignézve láthattuk Várkonyi Zoltán, Székely Gábor, Kapás Dezső, Horvai István, Marton László, Iglódi István és Rudolf Péter munkáit. (Eszenyi Enikő rendezőként nem, színészként azonban többször is szerepelt az összeállításban.)
Egyetlen olyan vetítés volt, amelynél azt érezhette a néző, hogy inkább színháztörténeti kuriózumként került a műsorba, nem pedig ma is érvényesnek ható előadásként. Ez pedig a Várkonyi Zoltán rendezte, Csiky Gergely művéből készült Az udvari kalap (az eredeti, prózai mű címe: A nagyra termett). Ma már kissé poros vígjátéknak tűnik, udvari intrikákkal, szerelmekkel és legendás színészekkel. Sulyok Mária, Csákányi László, Bilicsi Tivadar mellett a nagyon fiatal Halász Judit első szerepe volt ez a Vígben. (Számomra külön érdekessége, hogy születésem évében mutatták be abban a színházban, ahová életemnek egy szakaszában nagyon sokat jártam. További érdekesség, hogy akkoriban még minden felvonás után volt tapsrend.)
Halász Judit és Harkányi Endre Az udvari kalapban
Egy ünnepi összeállításból nem maradhat ki a Vígszínház meghatározó szerzője, Molnár Ferenc sem. Az üvegcipő Kapás Dezső rendezésében jó választásnak bizonyult, elsősorban az akkor még főiskolás Pap Vera (Irma) és Benkő Gyula (Sipos úr) kettőse miatt. Pap Vera játékos komolysággal, sok humorral, ugyanakkor megható sebezhetőséggel játszotta Irmát, a jóleső emlékezés mellett egy igazságtalanul korán félbeszakadt pálya keserű ízét hagyva a nézőben. Aki ugyanígy érezhetett Kaszás Attila indulatokat szabadjára engedő, dühöt, elkeseredettséget és kétségbeesést váltogató alakítását látva az 1992-es Dühöngő ifjúságban (r.: Rudolf Péter).
E két kiragadott példa mellé még odatehetjük Sulyok Máriát és Bulla Elmát a Macskajátékból (1971, r.: Székely Gábor) vagy Hegedűs D. Gézát a Jó estét nyár, jó estét szerelemből (1977, r.: Marton László). A Vígszínházba ugyanis a nézők meghatározó része nem előadást és nem rendezést nézni jár, hanem a neki kedves színészek miatt. Mint Kertészné Németh László Irgalom című regényében, az 1920-as években: „Én meg megnéztem a Nórát. Hogy nekem is legyen egy kis mulatságom. (…) Tudod, hogy én Varsányit imádom.” (Ahogy jómagam egyetemista koromban, az 1980-as években Gálffi Lászlót néztem meg minden szerepében a Vígben és a Pestiben, az Equustól Rimbaud-estjén keresztül az Amerikai Elektráig. Az egyik csoporttársunk statisztált abban a bizonyos II. Richárdban, amelyben egy véletlen színpadi baleset következtében megszúrták – akkoriban ez volt a legtöbbször elmesélt történet az évfolyamon.)
Pap Vera és Benkő Gyula Az üvegcipőben
Az ünnepi műsorba bekerült nyolc előadás számos ilyen „érte járok oda” színészegyéniséget idézett fel, de hiányok is bőven akadtak. Nem láthattuk Ruttkai Évát, Latinovits Zoltánt, Páger Antalt vagy Darvas Ivánt.
A zenés műfajt a Csókos asszony (1987, r.: Iglódi István) és a színház legtöbb nézőt vonzó mesemusicalje, A padlás (1988, r.: Marton László) képviselte. Mindkettőt még a bemutatójuk évében láttam. A Csókos asszony miatt egészen megkedveltem az operett műfaját – és megtanultam, hogy a Vígszínház kakasülőjén nagyon meleg tud lenni, oda csakis rétegesen szabad felöltözni. Akkoriban friss és újszerű operett-rendezésnek hatott, ma már közelebb érezzük a hagyományoshoz. De hát a 80-as években még az operett egyik helyszíne, a józsefvárosi Nagytemplom utca is egészen máshogyan nézett ki az omló bérházakkal, mint ma a Corvin negyeddel. És akkoriban még az sem tűnt fel, hogy az árva Pünkösdi Katót (teljesen alaptörvény-ellenesen) két férfi nevelte fel: anyaként Csipcsala bácsi, apaként meg Kubanek hentes.
A padlás meg A padlás. Ehhez csak annyit tudok írni, hogy egy amatőr színházi fesztiválon zsűrizve kritikus kolléganőmmel azzal szembesültünk, hogy a zsűri másik két tagja (idősebb, nagy klasszikus műveltséggel bíró rendezők) még sosem látták A padlást. Azt sem tudták, miről szól, csak annyit, hogy valami zenés mese gyerekeknek. Hihetetlen volt, hogy találkoztunk két emberrel abból a maroknyi magyarból, akiket elkerült, vagy akik elkerülték ezt a találkozást.
Igó Éva és Méhes László a Csókos asszonyban
Nem szóltam még a sorozat nyitóelőadásáról, a Körmagyarról (1989, r.: Horvai István). Kornis Mihály Schnitzler-átirata a rendszerváltás időszakának emblematikus előadása volt. Harminc évvel később nézve már átszínezik az azóta eltelt harminc év kesernyés tapasztalatai, miközben ott van benne a kimerevített történelmi pillanat, mint Rakovszky Zsuzsa rendszerváltásról szóló nagy versében:
„Nem jött össze a több millió fehéregérrel
végzett kísérlet, amit vasbetonnak
éltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad
széjjel, zsugorodik görbedve” (Decline and Fall)
Csak most már azt is látjuk, hogy egyetlen csattanás helyett hosszas lángban görbedünk, zsugorodunk.
Hogy ez az előadás-válogatás hordoz-e magában valamiféle, a jelenre, az új vezetés terveire vonatkozó ars poeticát vagy sem, nehéz lenne megmondani. Az Eszenyi-éra mellőzése talán azt a szándékot jelzi, hogy a színháznak az utóbbi évek botrányai után újra kell definiálnia önmagát. Rudolf Péter ezzel a teherrel, és a közel egy évre kényszerűen bezárt kapukkal, többszörösen nehezített helyzetben vette át az igazgatást. Még nem volt alkalma „színházi békeidőben” bizonyítani. A visszatekintés után a következő évadban talán már erre is lesz lehetősége. Mi, nézők pedig reméljük, hogy a 125 évvel ezelőtti nyitáskor megfogalmazottak a jövőben is érvényesek lesznek: „nem lesz unalmas, és kerüli majd a sablont, a pátoszt, a frázist, a görögtüzet”.
A Vígszínház ünnepi vetítéssorozata 2021. május 1-8. között zajlott.
- május 17.