Beszélgetés Bertóti Johannával

Ha valamelyik tevékenységet elhagynám, az olyan lenne, mintha egy festményből kiszűrnék a kékeket.

- Az Író Cimborák gyerekirodalmi csoportban ismertelek meg, gyerekversek és mesék szerzőjeként. Aztán kiderült, hogy dramaturgként dolgozol, darabokat írsz, de emellett énekelsz, gitározol, verseket zenésítesz meg – úgyhogy most már csak félig szánom viccnek a kérdést: és hogy állsz a képzőművészettel?

- Fontosnak tartom a műfordítást is beékelni a felsorolásba. Nagyon szeretek fordítani, hiszen ezáltal részem lehet abban, hogy egy irodalmi műnek eggyel több élete legyen. A fordító folyamatosan keresgél, kutat, mintha egy hol könnyebb, hol nehezebb feladvánnyal lenne dolga. És gyakran kiderül, hogy van jobb megoldás egy-egy rész esetében. Ami a képzőművészetet illeti, nem hiszem, hogy beleférne az életembe. De ez nem volt mindig így. Pár éves koromban ontottam magamból a rajzokat, középiskolásként rajzkörre jártam.
A rajzolással valamelyest rokon terület a fülbevaló-készítés, ami igazi kakukktojás a tevékenységeim között, és már egy ideje nem is tudtam rá időt fordítani, pedig néha azt érzem: jó lenne nemcsak a szavakkal és a hangokkal kezdeni valamit, hanem valami szemet gyönyörködtetőt is létrehozni.

- A kolozsvári egyetem teatrológia szakán végeztél. Hogyan, milyen színházi, esetleg színjátszós „előélettel” kerültél oda, és miért éppen erre a szakra jelentkeztél?

Bertóti Johanna / fotó: Haranth Erika

- Iskolai éveim alatt tagja voltam egy diákszínjátszó csoportnak, ezen kívül rengeteg versmondó versenyre jártam. Tizenkettedikes koromban voltak egyéni műsoraim, és rendeztem is másokkal rövidebb jelenetet, verses műsorokat. Egyértelmű volt, hogy ez egy lehetséges pálya. Vonzott a rendezés, de abban az évben nem indult ilyen képzés sem Kolozsváron, sem Marosvásárhelyen. Mikor utánajártam, hogy mit jelent a teatrológia, úgy éreztem, hogy legalábbis kezdetnek jó lesz. Aztán kiderült, hogy tényleg nekem való, főleg a dramaturgia része.

- Az egyetemet befejezve, megalapítottátok a Váróterem Projektet, ahol azóta is dolgozol. Miért döntöttetek úgy, hogy együtt maradtok, mi volt az eredeti elképzelésetek az Erdélyben eléggé ritka független társulati létről, és hogy látod most, hová jutottatok?

- Én nem voltam az alapítók között, később kerültem a társulathoz, miután elvégeztem Vásárhelyen a drámaírás mesterit. Emlékszem, ott voltam a társulat első előadásán, és meghatott, hogy volt évfolyamtársaimat láttam viszont egy irigylendően friss produkcióban. Szóval meghatódottság és irigység kavargott bennem, majd nemsokára már együtt dolgozhattunk.
Az első közös munkánk a Mit csináltál három évig? volt, az egyetemisták életéről. Aztán egy egész sor más előadás következett, melyek közül most a gyerek- és ifjúsági produkciókat szeretném kiemelni (Bánk bán? Jelen!, paraFabulák, Borsópróba, A magányosan sétáló macska). Rendkívül fontosnak tartom ezt a vonalat a társulatban. Legtöbbször házhoz (úgy értem, iskolához) szállítjuk a színházi élményt, és mivel nálunk (a városban, megyében, országban) nem túl nagy a gyerek- és ifjúsági színházi kínálat, ezt nagyon fontos és értelmes feladatnak tartom.
Ami a társulat helyzetének felvázolását illeti, nehézségek mindig vannak (a bizonytalanság sokszor Damoklész kardjaként ott lebeg fölöttünk: milyen térben találunk otthonra, ki tudjuk-e fűteni télen a terünket, az anyagi bizonytalanságról nem is beszélve), mégis azt gondolom, hogy az eddig létrehozott előadások (tizennégy), a fesztiválszerepléseink (sok), a turnék (jó sok), az előadásainkban dolgozó munkatársak száma (elakadtam számolás közben), az előadásainkra eddig becsalogatott nézők száma (egész hadsereg) fejezik ki leginkább, hogy hova jutottunk. Itt vagyunk sok-sok előadással, fesztivállal, turnéval a hátunk mögött, munkatapasztalatokkal és barátságokkal gazdagabban, az előadásainkra kíváncsi közönséggel.

- Eddig főleg a Váróterem Projekt előadásaiban dramaturgkodtál. Tavaly azonban kétszer is dolgoztál Sorin Militaruval, Marosvásárhelyen az About Übü, Szatmárnémetiben pedig Az elveszett levél dramaturgja voltál. Hogyan jöttek ezek a közös munkák?

Az elveszett levél - jelenet / fotó: Czinzel László, forrás: harag.eu

- Az elveszett levél volt az első közös munkám Sorin Militaruval. A szatmári igazgató, Bessenyei Gedő István hívott meg a színházhoz dolgozni, akivel ketten voltunk az előadás dramaturgjai. Majd a rendező felkérésére a vásárhelyi előadásban is részt vettem.
Az volt a legnagyobb dilemma, hogy a közel tucatnyi fordítás közül melyikkel dolgozzunk. Miután Seprődi Kiss Attiláé mellett döntöttünk, kihívást jelentett, hogy miként érvényesítsük a rendező elképzeléseit a szövegben. Tudni kell, hogy Militaru párhuzamos rendezést vállalt, tehát a román tagozaton is megrendezte az előadást, mintegy tükörben. A mi előadásunk magyar közegben játszódik, magyar politikusok a szereplők, ez a rendezői döntés számos dramaturgiai következményt vont maga után. Az egyik legnagyobb nehézség a nevek magyarítása volt (egy idő után ugyanis muszáj volt megtennünk ezt a lépést). Izgalmas munka volt, noha furcsa volt abban a tudatban magyarítani Caragiale-t, hogy Caragiale utánozhatatlan.
Vásárhelyen az volt a különleges a rendezői elképzelésben, hogy Sorin nem valamelyik Übü-drámát szerette volna színre vinni, hanem Alfred Jarry több szövegét fel akarta használni, prózákat is. Én az utóbbiak közül fordítottam le a magyarul meg nem jelent szövegeket. Az előadás hangulatát talán a bizarr szóval lehet leginkább leírni. A néző azt sem tudja, hogy nevessen, vagy megrökönyödjön. Tréfaként fogja fel a látottakat, vagy esetleg megundorodjon. Ez a munka magában hordozta, de számomra nem váltotta be azt az ígéretet, hogy több szövegből izgalmas lesz egy új egészet létrehozni. A próbákra gyakran rátelepedett valami az előadás nyomasztó hangulatából.

- Drámaírást is tanultál, egy évfolyamra jártál Székely Csabával. Milyen volt ez a képzés, és mennyire lódította meg a drámaírói pályádat?

- A drámaíró mesterképző első évfolyamán végeztem. És igen, Székely Csaba évfolyamtársam volt a két év mesteri során, ahogy Adorján Beáta, Csutak Gabi és Kovács István is. Nagyon jól éreztem magam a társaságukban. Számomra ez a mesterképzés a bábdarabírás felől nézve volt a leghasznosabb. Lengyel Pál (az egri Harlekin színház egykori igazgatója) tartott bábdarabírásról kurzusokat, illetve lehetőséget adott arra, hogy az egri bábszínház részére adaptáljam Selma Lagerlöf Nils Holgerssonját. Ez volt az első bábdarabom, amit színre vittek. Azóta is szívesen foglalkozom ezzel a műfajjal. Tavaly volt egy nagyon izgalmas és érdekes tapasztalatom ezen a téren. Részt vettem a Békéscsabán megrendezett Bábos Drámaíró Versenyen. Egy éjszaka alatt kellett egy újságcikkből kiindulva megírni a bábdarabot, amit aztán pár nap alatt színre is vitt egy rendezőből és színészekből álló csapat. Olyan volt az egész, mint egy sűrített próbafolyamat a darab megírásától a premierig.

- A Váróterem Projekt gyerekeknek szóló előadásaiban énekelsz és gitározol, de összeállítottál egy önálló műsort is, amelyben saját verseket és kortárs költők általad megzenésített gyerekverseit énekeled.

Bertóti Johanna / fotó: Robert Puțeanu

- Énekelni (és szerepelni) már gyerekkoromban nagyon szerettem. Valahányszor a nagyszülőknél vakációztam, műsorokat adtam elő, és a rokonság, szomszédság számára kötelezővé tettem, hogy részt vegyenek ezeken az egyébként előre kigondolt repertoár szerint felépített alkalmakon. Ma ezt folytatom, valamivel több tapasztalattal és tudással. Elsősorban verseket énekelek gitárkísérettel, amiket magam zenésítek meg, de vannak olyan dalaim is, melyeknek a szövegét is én írtam. Leggyakrabban 20. századi vagy kortárs költő verséhez nyúlok, bár ez sosem volt elsődleges szempont, így alakult. Az a lényeg, hogy megragadjon a vers, hisz akkor van rá esély, hogy hitelesen tudjam megszólaltatni.
Három gyerekműsorom van jelenleg (Láncmese, Állatkerti útmutató, Fütyülünk a világra), ezekkel legtöbbször iskolákban és különféle rendezvényeken lépek fel. Felnőttek számára nincsenek állandó műsoraim, de volt már két évadban Versek között, illetve két „Télire eltett mosoly” című koncertem. Úgy kell elképzelni, hogy sorozatként működnek ezek a koncertek, ugyanazzal a két címmel évről évre más-más műsorral jelentkezek tavasszal, illetve télen.
Az interaktivitás fontos része a koncertjeimnek. Nagyon szeretem, amikor a közönség zenésztársammá válik.

- A végére jutunk vissza az irodalomhoz. Írsz felnőtteknek is vagy kikötöttél a gyermekirodalom mellett? Egyáltalán, szerinted elválasztható a kettő?

- Elsősorban gyerekverseket írok. Néha írok felnőtteknek is, de ezek az írások csak néhány felnőtthöz jutnak el.
Nincs szükség két skatulyára, egyiken a gyerekirodalom, másikon a felnőttirodalom felirattal. Van átjárás a kettő között, ugyanakkor az természetes, hogy vannak könyvek, melyeknek a polc felső soraiban a helyük, ahova a gyerek nem ér fel. A felnőtteknek viszont melegen ajánlott gyerekirodalmat olvasni. Ha valaki szülő, nem is kérdés ennek a szükségessége. Másrészt egy felnőttnek sem árt, ha a benne rejlő gyermekkel foglalkozik kicsit.

- Egyáltalán, hogy fér az életedbe ez a sokszínűség? Így érzed az alkotást kerek egésznek, vagy vannak kitüntetett műfajok, amerre menni szeretnél? A honlapodon a sorrend: színház, zene, írások, fordítás. Jelent ez valamit a fontosságra nézve?

- Az említett sorrend inkább arra vonatkozik, hogy amikor a blogomat útnak indítottam, legtöbbet színházzal foglalkoztam, aztán következett a zene, a munkák mennyiségét tekintve stb. Fontossági sorrendet a mai napig nem tudok felállítani. Az igaz ugyan, hogy a zene mégis valamennyire kiemelkedik a többi tevékenység közül, de abban ott a színház is és az irodalom is. Tehát keverednek is szépen ezek a területek, illetve kiegészítik egymást. Az egyik várótermes előadásban, amihez én írtam a dalokat, gitározok, énekelek, miközben a szövegkönyvírásban is részt vettem.
Nem tudok lemondani egyik területről sem, ugyanakkor néha aggaszt, hogy nem vagyok képes kellőképpen elmélyülni egy-egy témában. De ha valamelyik tevékenységet elhagynám az említettek közül, az kb. olyan lenne, mintha egy festményből kiszűrnék a kékeket.

- Terveid, készülő munkáid?

- Van egy újabb munkám a Szatmárnémeti Északi Színháznál. Dramaturgként és dalszövegíróként dolgozom a Négyszögletű kerek erdő-előadásban, amit Kányádi Szilárd rendez. A közeljövőben lesznek koncertjeim iskolákban. És még van jó néhány terv, ötlet, elképzelés, amiről inkább majd akkor számolnék be, ha beteljesültek.

Az interjút Turbuly Lilla készítette.

2016. február 21.