Varázsos postatér

Beszélgetés Grisnik Petrával, Gőz Istvánnál és Valcz Péterrel - a Mary és Maxról

Az előadás rólunk, a mi világunkról szól.

Színházi csemegének ígérkezik a Mary és Max, melynek bemutatója április 8-án lesz a Bethlen Téri Színházban. Erzsébetvárosban ezt már a verebek is csiripelik, ráadásul be is kukkantottunk az egyik színpadi próbára. És nagyon meglepődtünk, hogy a kétszemélyes darabban harmadikként a rendező Valcz Péter is fellép...

- Mit játszol a Mary és Maxban? Te ki vagy az előadásban?
ValczPValcz Péter: Én vagyok a mesélő. Mert elmesélünk egy húsz éves levelezést. A mesélő bármikor be tud ugrani a darabba, és ki tud belőle jönni, kívül is van és belül is, ezért ez egy kísérlet is a nézőket a színpadtól elválasztó negyedik fal feltörésére. Meg persze így megmutathatom, hogy személyesen hogyan viszonyulok a témához.
- Egy sikeres „gyurmafilm” történetét írtad át színpadra. Miért ezt választottad?
Valcz Péter: Nagyon konkrét és persze inspiráló volt a Bethlen Téri Színház pályázata. Kétszemélyes darabot vártak, kétgenerációnyi korkülönbséggel a színészek között. Nekem rögtön ez ugrott be, mert nagyon szeretem az eredeti filmet is.
- A pályázat előtt eszedbe sem jutott, hogy színre kéne vinni a történetet?
Valcz Péter: Dehogynem. Amikor láttam a filmet, eszembe jutott. Ezt a történetet színészként nagyon jó lehet játszani. Színes, változatos, tele van érzelmi hullámzással.
- Tényleg olyan jó játszani a színésznek?
va grisnik3Grisnik Petra: Nagyon jó és nagyon nehéz. A filmben (a gyurmafigurák) rezzenéstelen arccal mondják el a történetet, nem látható rajtuk érzelem. Azt a film képi világa egy másik dimenzióban mutatja meg. Nekünk meg engednünk kell, hogy átmenjenek rajtunk az érzelmek, és ezt színészi eszközökkel meg is kell mutatnunk. A filmben láthatóvá válnak a figurákkal megesett történetek, a színdarabban nekünk kell eljátszanunk, hogyan hatnak ránk érzelmileg az események. Mary a filmben is nagyon örül, hogy el tudta hitetni az iskolában egy gonosz fiúval: soha többé nem ehet csokit. De a boldogság nem látszik rajta, csak elmondja, hogy boldog. Mi teremtünk egy olyan teret, amelyben kívül is meglátszik rajtunk, amit belül megélünk. Az eredeti történetben a figuráknak ilyenjük nincs, mert vagy nem képesek megteremteni maguknak, vagy nincs hozzá befogadói oldal. Például Marynek nincsenek barátai, a szüleivel meg nem olyan a kapcsolata, hogy megoszthatná velük az élményeit. Mi megteremtjük azt a teret, ahol van kivel osztozni, és ezáltal meg is mutathatjuk a hullámzó érzelmeket. Peti ugyanis kitalált egy bizonyos postateret, ott íródik a levél, és ott bármi megtörténhet. Mert a levelek írása közben sokkal többre vagyunk képesek, mint egyébként. Még el is mosolyodhat az, aki egyébként nem tud mosolyogni. Ez az előadás mesés, varázsos eleme.
- Mary átlagos, normális gyerek?
Grisnik Petra: A szociális készségei nem annyira fejlettek. Bezárkózó személyiség lett, nagyon magányos, nem egy hagyományosan működő gyerek. Később sokszor felnőttként sem ésszerűen dönt. Nála nem diagnosztizáltak ugyan eltérő képességprofilt, de nagyon más, mint a többiek.
- Maxnál viszont Asperger-szindrómát diagnosztizáltak. Nagyon sokan nem tudjuk, mi is ez a tünetcsoport, mely valójában nem betegség, hanem – ahogy Petra mondta – eltérő képességprofil. Ti felkerestetek egy közösséget, melynek tagjai Asperger-szindrómásak. Pista, konkrétan róluk mintáztad a viselkedést, hanghordozást, mozgást és egyéb karakterjegyeket?
va gozpista3Gőz István: Igen, nagyon lényeges, hogy ők nem betegek, ugyanolyan normális emberek, mint akiknek nincs ilyen szindrómájuk. Dolgoztunk együtt, tartottam egy pantomimfoglalkozást, ugyanis az ő egyik ismérvük, hogy nem tudják kódolni az arckifejezéseket, ezt külön meg kell tanulniuk. Ebben segíthet a pantomim a túlzó mimikájával. Róluk megmintázni egy karaktert nem nagyon lehet, mert mindegyikőjük másmilyen: van, akiről nem veszed észre, hogy ilyen gondja lehet, van, akin rögtön látszik. Persze próbálom beleépíteni a szerepbe azt, amit közöttük láttam, tapasztaltam, azoknak a gesztusait, akik enyhébb fokozatúak, és azokét is, akiknek súlyosabb a gondjuk. De magamból is beleadok, mert úgy vettem észre, sok hasonlóság van közöttünk. És a gyurmafigurákat is próbálom a játékba belecsempészni, hiszen a film az egész darab alapja.
- Találkoztok konkrétan az előadásban, vagy csak a levelek felolvasásával, azaz külön-külön felmondott szövegekkel kommunikáltok végig?
Grisnik Petra: Annyit árulhatunk el, hogy ugyanaz megtörténik, ami a filmben is.
- Értem. Ne firtassuk! De túl sok interakció nyilván nem alakulhat ki köztetek, ha a történet levelezésben tárul fel, és ráadásul Max nem is tud olvasni a mimikából.
Grisnik Petra: Igen, furcsa, ellentmondás, hogy alig van köztünk színészi interakció, pedig az egész történet kettőnk viszonyáról szól. Eleinte küzdöttem is azzal, hogy csak monológtól monológig haladunk, aztán eljött az a pont, amikor egyszer csak úgy éreztem: hiába nem láttam napok óta Pistát (mert sokáig egymásra sem nézünk), ezt senki mással nem tudnám eljátszani. Szóval, mégis iszonyatosan függünk egymástól.
Gőz István: Én is megerősíthetem, hogy eleinte iszonyú furcsa volt úgy létezni, hogy ketten vagyunk, de mégis egyedül. De ettől izgalmas a játék.
- Péter, a próbán láttam, hogy egyik szöveged közben egy kis pantomimes koreográfiát is előadsz. Annak mi a szerepe az előadásban, mi a célod vele?
Valcz Péter: Egy kicsit önparódia. És megmutatja ennek az általam belevitt karakternek a kívülállóságát, idegenségét. Mary és Max is fokozatosan fedezik fel maguknak azt a bizonyos postateret, és amikor ez a harmadik karakter is eljut oda, és megírja az első levelét, már ott tart, hogy nagyon élvezi a szereplést. Tulajdonképpen azért meséli el ezt az egész történetet, hogy Maxon és Maryn keresztül a saját egoizmusát élje ki.
- Hogyan ajánljátok röviden a nézőknek az előadást?
Grisnik Petra: Ez nem tudományos ismeretterjesztő előadás. Nem azért született, hogy az emberek többet tudjanak meg az Asperger-szindrómáról. De mégis azt remélem, hogy a nézők többsége úgy fog távozni a színházból, hogy érdekelni fogja a jelenség, és ha egy kicsit utána is néz, talán máshogy fogja szemlélni azokat az embereket, akik nem tudják kívül megmutatni, hogy belül milyenek. És aki felnőtt létére szereti a mesét, az ne habozzon...
Gőz István: Mindezzel egyetértve, annyit fűzök hozzá, hogy ez a történet egy, a közvélekedés szerint „beteg” és magányos emberről szól. Ez a két dolog szinte mindenkire valamilyen módon érvényes. Ezért ebben a történetben mindenki talál olyasmit, ami a saját életére is vonatkozik. Az előadás rólunk, a mi világunkról szól.
Valcz Péter: Nagyon jó a Gőz Pistát és a Grisnik Petrát együtt látni a színpadon. Nagyszerű élmény, ajánlom mindenkinek.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2016. április 6.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu