Beszélgetés Markó Róberttel

Merjük a Hófehérkét eljátszani tejesüvegekkel, mert a gyerekek és általában az ember fantáziája végtelen.

Magyar szakos bölcsészhallgatóból lett bábszínházi alkotó. Szerinte a kettő között, hogy valaki nézi (esetleg kritikát ír róla) és/vagy csinálja (darabot ír, rendez) könnyű az átmenet. Jelenleg a Színművészeti Egyetem negyedéves rendező hallgatója bábrendező szakirányon, mellette a győri Vaskakas bábszínházban dramaturgként dolgozik. A foglalkozást a színházzal egységes, az élet értelmezését lehetővé tevő komplex dolognak látja.

- Az Ugródeszka projektben Gimesi Dóra Szemenszedett mese című Grimm-adaptációjával (Egyszemke, kétszemke, háromszemke) veszel részt, az 5-8 éves korosztályt megszólító, tárgyjáték-technikán alapuló bábrendezéseddel. Miért ezt a történetet választottad?

- Bábszínházi előadásoknál ritka, hogy egy szövegkönyv több megvalósításban is színpadra kerül. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy minden egyes bábtechnika más típusú szöveget kíván meg – a mi Szemenszedett mesénk Gimesi Dóra szövegének második bemutatója. A legenda szerint a szöveg keletkezése egy kecskeméti szilveszteri bulihoz kötődik, Gimesi Dóri egy szilveszter éjszaka alatt és részben után írta meg a színdarabot (az ősbemutató az ESZME független színházi szervezetnél 2012-ben volt bunraku technikával – V. K.). Ami csodálatos szöveg: bravúros írástechnikája, részben verses formája miatt; amiért érzékenyen, de viccesen használja a magyar irodalom klasszikusait Juhász Gyulától Arany Jánoson át József Attiláig. A történetben fordított világ tételeződik, amelyben mindenkinek páratlan számú szeme van – és van egy kislány, Erzsi, akinek viszont páros: kettő. Az ő megpróbáltatásairól szól a darab. Az előadás egyfelől politikai szatíra, másfelől pedig izgalmas gyerekelőadás. Azt tapasztalom, hogy aktuális probléma a gyerekek mikrovilágában a másság kérdése: hogy valakinek más színű a bőre, a ruhája, a kedvenc játéka, mint a miénk; ugyanakkor szerettem volna, hogy az előadás ne legyen aktualizáló és szájbarágós, mert ezt nézőként sem szeretem, távol áll az ízlésemtől. Ezzel szemben hiszem, hogy nekünk, gyerekek számára előadást készítő rendezőknek az a dolgunk, hogy erős történeteket meséljünk el, izgalmas és adekvát formában, és megteremtsük a lehetőséget arra, hogy a közönség megtalálja a saját kapcsolódási pontját ezekhez az erős történetekhez.
- Hogyan emlékszel vissza a próbaidőszakra?
- Feszített, mégis felszabadító munkafolyamat volt. Három olyan bábszínész-hallgató évfolyamtársam játssza az előadást, akikkel az együtt töltött évek során észrevétlenül kezdtünk közös nyelvet beszélni, és hasonló színházi ízlésünk alakult ki. Rendkívül hamar magukévá tették az előadás világát, formáját, sokszor kilencfajta megoldást hoztak egy-egy jelenetre, én pedig rendezőként tulajdonképpen csak szórakoztam és válogattam a felkínált ötletek közül.
- Miért választottad a tárgyjáték technikáját?
- Először is a személyes ízlésem miatt. Ez a tárgyjáték azon formája, amikor hétköznapi, maszkolatlan, talált tárgyakat használunk, a Szemenszedett mese esetében bögréket, zacskót, joghurtokat – az előadásban nincsenek készített bábok. Másrészt a célközönségünk a nagycsoportos és a kisiskolás korosztály. Ebben az életkorban nagyon erős a tárgyakhoz kötődő fantázia: a tárgyak köré teljes világokat képesek teremteni a gyerekek. Erősebb hatást vált ki, ha egy történetet tárgyakkal játszunk el, mintha elmeséljük, vagy ha készen adunk képet, kidolgozott bábukkal dolgozunk vagy rajzfilmet készítünk. Ezt persze az ember elolvassa, megtanulja gyereklélektanból, technikatörténetből, de óriási élmény, amikor harminc nagycsoportos ül az előadáson, és amikor a színészek megszólalnak, és előkerül, mondjuk, egy bögre, mágnesként vonzza be a gyerekek figyelmét.
- Hogyan választottátok ki előadásban szereplő tárgyakat?
- Az előadás egy öltözőben játszódik gardróbszekrénnyel, hűtőszekrénnyel és ehhez adekvát tárgyakkal: bögrékkel, kabátokkal, tejtermékekkel. Ezek nem innen-onnan összeszedett tárgyak, hanem koherensek, az öltözői környezethez igazodtunk. A jó tárgyaknak karaktert lehet adni, a mi esetünkben fontos volt, hogy a páros- és páratlan szeműek el tudjanak válni, a pöttyös bögre adta magát, ehhez passzoltak a folyadékok, amiket meg lehet inni, ki lehet önteni.
- Választhattál, és gyerekelőadást készítettél. Ebben gondolkozol?
- Szívesebben készítek gyerekeknek bábelőadást, de el szoktuk mondani, hogy a báb nem korosztály, hanem műfaj. Felnőtt bábelőadások is születnek, lásd a Trafóban bemutatott világtrendeket, vagy Alföldi Róbert Kabaré-rendezését. Veres András Morgenstern verseiből készült Bitódalokja életem egyik legmeghatározóbb bábszínházi élménye.
- Az Ugródeszka-projektben készült az előadás. Mi volt a megkötés?
- Gáspár Annától (a Manna Kulturális Egyesület vezetője, a projekt kitalálója – a szerk.) nagy szabadságot kaptunk, mi dönthettük el, milyen anyaggal dolgozunk, milyen korosztálynak és kikkel. Egymás előkészítő munkáit végigkövettük, de a próbafolyamatot már nem. Ritka helyzet, és azt hiszem, ez a független színházcsinálás erőssége: nem volt bemutatókényszer, színészválasztás-kényszer, hogy kit kell egy társulatból foglalkoztatni, nem kellett odafigyelni arra, hogy egy negyven előadásos bérletet ki tudjunk játszani. Az ember bátran kísérletezhetett. Hozzáteszem, azokról a kőbábszínházakról, ahol eddigi életem során dolgoztam, ugyanez elmondható. Mernek kockázatot vállalni, hogy a gyerekek ne úgy szocializálódjanak, hogy a hagyományos, sok esetben meghaladott, vagy idejétmúlt bábszínházi forma legyen az anyanyelvük, amilyet a hetvenes években láthattunk, hanem arra ösztönöznek, hogy keressünk új utakat, vagy a régiek közül a produktívakat folytassuk, merjünk vegyes technikát használni, a Hófehérkét eljátszani, mondjuk, tejesüvegekkel, mert a gyerekek és általában az ember fantáziája végtelen.
- 2010-től a győri Vaskakas bábszínház művészeti alkalmazottja vagy. Kozben változott-e a gondolkodásod a bábszínházról, például 2012 óta, amikor is bekerültél az egyetemre?
- Az egyetem előtt nem rendeztem, hanem íróként, dramaturgként dolgoztam, szövegkönyveket készítettem. Abban ad sokat a képzés, hogy szabadon lehet kísérletezni az elsajátított technikákkal. A bábszínház borzasztóan gazdag, változatosan használható. Sok mindenben többet tud, mint a prózai színház, sok mindenben kevesebbet. Egy üveg meg tud halni, ha ledobom, mert összetörik, egy színész ezt nem tudja megcsinálni; egy üveget megemelek és repül, amit egy élő színész nem tud megcsinálni; és viszont: a színésznek vannak gesztusai, van mimikája, az üvegnek nincsen. Fontos, hogy az ember milyen technikát választ, és azt mire használja, mert utána a lehetőségei határtalanok.
- A bábos látásmód Magyarországon szerencsére, éppen a Színművészeti képzése miatt is, egyre elterjedtebb. Miben más egy bábrendező gondolkodása?
- Azok, akik bábrendező szakon végeznek, a tárgyakra nagyon figyelnek: egy tárgy, egy kellék milyen történetet él meg a színpadon, hányféle funkcióban lehet használni, hogyan lehet egy tárgynak története, adott esetben saját tragédiája. Az évad végén az Erkel Színházban rendeztem A windsori víg nőket, ott ezzel próbáltam játszani: egy szódásszifon, egy palacsinta, egy lángos, egy gumilabda hányféle módon és jelentésben tud megjelenni a színpadon.
- A bölcsész, értelmező oldalon kezdted, kritikusként is dolgoztál. Volt olyan pont, amikor megérezted: átkerültél a „másik oldalra”?
- Nem volt. Ez nem annak a bizonyítéka, hogy minden kritikus színész vagy rendező akar lenni, csak nem sikerült neki. Én ma sem jelenteném ki magamról, hogy rendező, vagy dramaturg vagyok. Olyan ember vagyok, aki színházban dolgozik, különféle dolgokat csinál, és a színház segítségével próbálja értelmezni magát és a világot. Ezekkel az eszközökkel tudok kommunikálni. Úgy érzem, nagyon jó, hogy egy színházban dolgozom, ahol magam alakíthatom ki a munkakörömet, és csupa olyan dologgal foglalkozhatok az olvasástól kezdve a szövegkönyvek véleményezésén át a fesztiválszervezésig, ami boldoggá tesz. Azt gondolom, hogy nincs minőségi különbség a színházi munkakörök között, bármennyire is hierarchikus a színház. És a rendezés e hierarchia csúcspontjának tűnik kívülről. Egy díszítő, egy ügyelő, egy színész és egy rendező is tönkre tud tenni és fel tud emelni egy egész előadást, mindenkinek azonos módon van szükség a munkájára.
- Azért biztosan megengedőbb vagy a kritikával, a kritikusokkal...
- A kritikusnak nehezebb, neki egyetlen este, délelőtt kell véleményt formálnia az előadásról, értelmeznie azt a mozgássort, szöveget, látványt, amiről mi adott esetben hat-nyolc hétig beszélgetünk, gondolkodunk. De kritikusok és alkotók ugyanannak a csapatnak vagyunk a tagjai. Persze rosszul esik, ha a hatalmas energia-befektetést valaki egyszerűen lehúzza, idő kell hozzá és bölcs belátás, hogy ezt a helyén tudd kezelni. Nem lenne ártalmas, ha minden kritikus rendezőasszisztensként, dramaturgként, irodalmi munkatársként végigcsinálna egy próbafolyamatot az előkészítéstől a bemutatóig, pusztán azért, hogy lássa, mennyi munka van a rosszban is. És: aki azt mondja, hogy nem olvas kritikát, mert a nézők érdeklik és mindegy, hogy a bemutatójáról mennyi kritika jelenik meg és hol, az egyszerűen nem mond igazat.
- Mit gondolsz, a bábrendező diplomával a kezedben mennyire fog változni a színház életében komplexen betöltött helyed? Ezek szerint nem szándékozol sutba vágni a dramaturgságot?
- Nem szűntem meg dramaturgként, íróként dolgozni, most a rendezés a fő vonal, ami leginkább érdekel, de a főállásom azóta is a Vaskakas Bábszínházban van, a művészeti vezetés részeként, mint dramaturg vagyok jelen. Igyekszem többféle dolgot csinálni, és nem egy sínre ráállni, annál is inkább, mert a vaskakasos munka állandósága óriási szabadságot ad: nem kell prózai okok miatt évadonként négyet rendezni. Az ember akkor beszéljen, ha mondanivalója van – ez hosszútávon megvéd a kiégéstől. Az egyetemi felvételi harmadik fordulójában Brecht Szecsuáni jóemberéből kellett megrendezni az első jelenetet, a nagy mogulok, mint Székely Gábor, Novák Eszter, Ascher Tamás, pedig megnézték és hozzászóltak. Ascher azt monda a jelenet után: jó, rendben van, de vajmi keveset szól hozzá a világmindenséghez. Akkor én megrettentem, de meg is értettem valamit, hogy akkor itt tényleg az lesz a feladat, hogy a világmindenséghez kell hozzá szólni. Azóta azzal az igénnyel vágok neki a munkáknak, hogy bármilyen kicsik vagyunk is, és bármilyen kis hatókörben érünk is el embereket, amit csinálunk, azért egy picit mégis csak a világmindenséghez szóljon hozzá.

Az interjút Varga Kinga készítette.

2016. július 24.

A Szemenszedett mese az Ugródeszka-sorozatban került színre, melyben negyedéves bábrendező szakos hallgatók mutatkoznak be a Manna Produkció szervezésében.
Az előadás legközelebb a szegedi Thealteren lesz látható július 30-án, a Kövér Béla Bábszínházban.