Beszélgetés Guelmino Sándorral -

„Ebben a világban sokan azért válnak üldözővé, hogy nehogy üldözöttek legyenek.”

Hogyan lesz egy jogra jelentkezett fiatalemberből később színházcsináló?

Nem egyedül én vagyok ilyen… Újvidéken nőttem fel, ott jártam iskolába. Már gyerekként megfertőződtem a színházzal. Apám színikritikus volt és az újvidéki rádió kulturális szerkesztője, anyám pedig beszédet tanított a színiakadémián. Szavalóversenyeken indultam, darabokat írtam már nyolcéves koromban apám írógépén, és közben minden előadást megnéztem Újvidéken és Pesten, amit csak lehetett. A színházmánia folytatódott akkor is, amikor felkerültem Pestre: a Toldy Gimnáziumban minden évben létrehoztunk két előadást. Minden arra mutatott, hogy felnőttként is színházzal fogok foglalkozni. De időközben „helyzet lett” Jugoszláviában. A szüleim egyre nehezebben tudták finanszírozni a tanulmányaimat, és közölték velem: nem azért küldtek el Pestre tanulni, hogy eltékozoljam a képességeimet színészként. Mivel tényleg a szájuktól vonták el a falatot a kedvemért, nem konfrontálódtam velük, és választottam mást: mivel rettentő erős volt az igazságérzetem, gondoltam, erre tökéletes lesz a jog. Ám a jogi karon elég hamar kiderült, hogy a jognak semmi köze az igazsághoz, nekem pedig a jogászsághoz. De muszáj volt az egyetemet befejeznem…

Guelmino Sándor / Fotók: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház, NépházAmikor a jogon negyedéves voltam, indítottak a Színművészetin egy színháztudomány szakos osztályt. Azzal kecsegtették a jelentkezőket, hogy majd a második év végére kiderül, mihez van az embernek leginkább tehetsége, és aszerint lehet szakosodni: dramaturgnak, rendezőnek vagy kritikusnak. Ebből annyi lett igaz, hogy azt megtudtam, hogy a dramaturgsághoz vannak képességeim, arról viszont, hogy a rendezést eszik-e, vagy isszák, nem sokat tudtunk meg. Viszont nagyon vonzott mint a legátfogóbb színházi szakma és a vak ismeretlent jelentő kihívás. Babarczy László néhányunkat átvett, és akkor arra gondoltam, még mindig lehetek dramaturg, ha nem leszek jó rendező. Végül úgy alakult, hogy az általam rendezett előadásoknak zömmel én vagyok a dramaturgja is.

Helykereső ember vagy?

Hát ez bonyolult képlet. A pályámat a Madách Kamarában kezdtem, Mácsai Palival (Radnóti Zsuzsa ajánlott be – örökre hálás leszek neki ezért). Együtt csináltuk a Mi újság, múlt század? példányát, amivel indult az Örkény. Óriási feladat, hatalmas kihívás volt. Főleg úgy, hogy nem ismertük egymást előtte, ezért egy hetet kaptam a bizonyításra. Az volt a terv, hogy 1900-tól 2000-ig megjelent újságcikkekből csinálunk előadást, ehhez kellett olyan anyagot gyűjtenem, ami jellemző Magyarország adott korszakára, mégis van benne valami plusz, valami szokatlan, ráadásul színpadi jelenetté alakítható. Nagyon tanulságos féléves kutatómunka lett ez végül, és rendkívül kreatív háromhónapos próbaidőszak. Az előadásnak nagy sikere volt, és nekem az első szerelem az Örkény Színház lett. Több előadásnak voltam a dramaturgja, és kaptam rendezési lehetőséget is, úgyhogy megjött az étvágyam rendezőként is.

Aztán Béres Ilona, akivel a Piszkavasban dolgozhattam együtt, ajánlotta Iglódi Istvánnak, hogy vegyen fel engem a Magyar Színházba rendezőnek; nyilván úgy gondolta, nem ártana ott némi vérfrissítés. 2005-ben, amikor odaszerződtem, volt a társulatnak egy magja, amely valóban ki volt éhezve az újdonságokra, de a többség inkább gyászolta magát és az elvesztett Nemzeti színházi titulust a kriptaszerű épületben. Közben Anger Zsolttal megpályáztuk a szolnoki színházat (ez egy másik, hosszabb történet lenne), és akkor megtanultam, hogyan kell egy igazgatói pályázatot megírni. Az első igazi sikerélményem a Magyarban a Hullámtörés volt, ahol sikerült az idősebb színészeket is megmozgatnom, és az előadást a POSZTra is beválogatták. Naiv módon azt hittem, végre majd mások is felismerik, mennyi méltatlanul negligált, tehetséges ember dolgozik abban a színházban, de az áttörés természetesen elmaradt. Akkor reménytelennek éreztem, hogy a Magyar Színház visszakerüljön a színházi térképre, én pedig nem szerettem volna teljesen a perifériára sodródni. De a Színházban sok színész bízott bennem, és nagyon szívhezszólóan kérleltek, hogy ne menjek el, bennem pedig megerősödött, hogy itt feladatom van, sőt misszióm mindent megtenni a színházért. És aztán adódott a lehetőség, hogy Őze Áronnal megpályázzuk a színház vezetését, és csodák csodájára meg is nyertük. Nagy-nagy elánnal kezdtünk bele a munkába, de már egy év elteltével visszájára fordult minden. Eleve rettentő nagy adóssággal vettük át a házat, a következő évben pedig nagyon megcsappantották a színház költségvetését (a pár évvel korábbihoz képest a felére), és attól kezdve a művészeti elképzelések folyamatosan hátrálni kezdtek a gazdasági szempontokkal szemben. Eljött az a pillanat is, amikor a felkért alkotóknak sem tudott már fizetni a színház. Ráadásul a második évadunk bemutatóinak a zömét törölni kellett.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból / Crespo Rodrigo és Mikola Gergő

A kegyelemdöfés az volt, amikor Áron egyszer csak hivatott, és elmondta: a színház ifjúsági és gyerekszínházzá fog átalakulni, és három napot adott rá, hogy megírjam ennek a koncepcióját. Úgy látta akkor, hogy ez az egyetlen menekülési lehetőség a színház számára, és az ő részéről jogos volt, hogy bármibe belemenjen a túlélés érdekében. Én azonban művészeti vezetőként abban a koncepcióban hittem, amivel másfél évvel korábban nyertünk, a gyerekszínházhoz meg vajmi kevés közünk volt eleve. Arra jutottam, hogy ehhez már tényleg nem tudom adni az arcomat és a nevemet. Úgyhogy a három nap alatt a lemondásomat fogalmaztam meg a művészeti vezetői tisztről. Akkor bennem nagyon meghalt valami.

És akkor elég hamar hívott Crespo Rodrigo Tatabányára…

Ha akkor Rodrigo nem hív, valószínűleg ma nem vagyok a pályán. De megmondom őszintén, noha igyekeztem a tőlem telhető legjobb színvonalon ellátni a feladataimat, és nagyon szerettem a tatabányai munkáimat, kezdetben az „ügyhöz” nem tudtam teljesen odaadni magamat. Rodrigo ugyanolyan lobogóan lelkes volt, mint én a Magyarban; de az ember egy nagy csalódás után nem tud újra szerelmes lenni. Veszélyesnek éreztem, hogy újra egy helyhez kötődjek, Fontos volt nekem, hogy rendezhessek máshol is. Azóta sok idő telt el, és beérett a kapcsolatunk: szívügyem lett a tatabányai színház, felelősséget érzek az ottani eseményekért, a társulatért. De hivatalosan nem vagyok művészeti vezetői státuszban, és bár együtt állítjuk össze az évad bemutatóit, és van szavam abban, hogy kiket hívunk rendezni, vendégszerepelni, mégis úgy érzem, egy picit független is lehetek. Ez a szokatlan helyzet persze leginkább a pénztelenség miatt alakult ki így, de megmondom őszintén, főleg az első években képtelen is lettem volna közalkalmazotti státuszban megkötni magamat.

Ad lehetőséget ez a pici függetlenség arra, hogy kiéld, megvalósítsd a saját, személyes színházi vágyaidat? Sokszor azt gondolom, hogy egy művészeti vezető, akár státuszban van, akár nincs, kényszerpályán mozog: figyelembe kell vennie a közönségigényeket, a kijátszhatóságot, a pénzügyi korlátokat, a társulat igényeit, összetételét és még számos egyéb dolgot. Például a három legutóbbi tatabányai rendezésed, A mi osztályunk, a Vadászjelenetek… és A kutya különös esete… a te színházi vágyaidat is tükrözi?  

Abszolút, noha tényleg nagyon sok szempontot kell figyelembe venni. Szerencsére csak egy évadom volt eddig a pályámon, amikor olyan darabokat kellett megrendeznem, amelyeket nem éreztem kihívásnak, és favágásnak éltem meg a munkát. , de akkor meg is fogadtam, hogy ilyet soha többet, mert számomra ennek a hivatásnak így semmi értelme nincs. Ezután jött A mi osztályunk, amit a Katona premierje után máshol, hasonló színvonalon megrendezni, szabályosan mission impossible-nek tűnt. De már a próbafolyamat is csodálatos volt, és A mi osztályunk mérce lett számunkra abból a szempontból, hogy mekkora kihívást kell jelentenie egy feladatnak. Az általad említett három darab kiválasztásában fontos szempont volt az is, hogy lényeges társadalmi problémákról szóljanak, olyanokról, amelyeket más helyeken esetleg igyekeznek elkerülni. Azt gondolom, nagyon fontos a nézők érzékenyítése e tekintetben is.

A mi osztályunk / Megyeri Zoltán, Crespo Rodrigo, Király Attila, Bakonyi Csilla, Danis Lídia

A kutya különös eseté…-nek értelmezésében is több út mutatkozik a befogadó számára. Ugyanis van az előadásnak egyfajta szimbolikus társadalmi mondanivalója, és emellett küldetése is, amennyiben felhívja a figyelmet az autizmussal élőkre, és ezzel a toleranciát, a másság elfogadását is hirdeti. Te melyikre akartál nagyobb hangsúlyt helyezni?

Nekem borzasztóan fontosak az ilyen történetek. A magyar társadalomban elképesztően nő az intolerancia és a gyűlölködés. Mivel újvidéki gyökereim vannak, volt lehetőségem közelről végignézni, hova vezethet ez. És már gyerekkoromban is átéltem ezt-azt kisebbségi magyarként, úgyhogy ki vagyok hegyezve azokra a történetekre, amelyekben valaki rajta kívül álló okokból céltáblájává válik a környezetének, vagy a többségi társadalomnak. Már a Hullámtörés is erről szólt a Magyar Színházban. (Szerettem volna megcsinálni Tatabányán a másik Lars von Triert, a Dogville-t is, de sajnos technikai okok miatt nem jöhetett létre.) Hogy mire akarom egy előadásnál a nagyobb hangsúlyt helyezni? Ezt tudatosan nem dönti el előre az ember. Először annak kell kiderülnie, hogy milyen művészi eszközökkel tudom formailag megvalósítani az előadást, hogy az a tartalom, ami foglalkoztat, izgalmas „tálalásban” kerüljön a nézők elé. A kutya különös eseté…-nél például már csak azért sem jöhetett szóba a londoni példa, mert Tatabányán nincs olyan technika, mint amilyen az londoni Nemzeti Színházban van. Én egyébként már a szöveggel való foglalkozás során minden egyes karakterbe beleélem magam, csak akkor tudok segíteni a színészeimnek, ha a szerepeket már „hallom” belül. Most például olyan erősen éreztem ezt, és annyira fontos volt a figura mozgása, hanghordozása, hogy nem átallottam előjátszani a főszerepet játszó Figeczky Bencének. És ahogy elindultunk egy határozott irányba, amit igaznak éreztünk, egyre kevésbé volt fontos számunkra, hogy orvosilag mennyire vagyunk hitelesek. Mindig az ízlés és az érzékenység mentén igyekszem megtalálni a megfelelő eszközöket, és nem azt súlyozzuk előre, hogy mire mekkora hangsúlyt tegyünk. Lényegesebb kérdés volt például, hogy a történetből mennyit mutassunk meg a főszereplő, Christopher szemszögéből, és mennyit a néző szemszögéből, hogy egy ennyire speciálisan működő főhős világát átérezhetővé tehessük – mert amit a közönség át tud érezni, azt nagy valószínűséggel aztán el is tudja fogadni, és amit megismer, attól kevésbé fél, vagy idegenkedik.

A kutya különös esete az éjszakában / Figeczky Bence és Király Attila

Ez teljesen világos, és A kutya különös eseté…-ben kitűnően működik is a mozgás, a hanghordozás, a különböző szemszögek művésziforma-teremtő váltogatása, és az, hogy ez így sikerült, nyilván nem racionális hangsúlyadagolás kérdése. Viszont azt mégis alaposan át kell gondolni, hogy politikai véleménynyilvánításban meddig menjen el az ember. Például a Vadászjelenetek…-re gondolok, amelyben a nép száját teletömted virslivel és sörrel, miközben sulykolták beléjük, hogy kire kell szavazniuk…

Ezt én nem politikai véleménynyilvánításnak gondolom, hanem látleletnek a mindenkori hatalom természetéről, és arról is, hogy mi, többiek hogy hajbókolunk az aktuális hatalomnak, mennyire szeretünk a győztesekhez dörgölőzni, sőt, ha lehet, hozzájuk tartozni, és mennyire rövid a történelmi memóriánk. Pedig bámulatosan sokszor ismétlődnek a történelemben a helyzetek és a szövegek a 20-21. században, erre már anno az újságcikkek olvasása során rádöbbentem. A darabnak egyébként nem ez a fő mondanivalója, hanem az, hogy a fasizmus által felszított gyűlölködés és félelem évekkel a háború után, a békeidőben is mérgezi az emberek lelkét, gondolkodását. Ebben a világban sokan azért válnak üldözővé, hogy nehogy üldözöttek legyenek. Ennek a konkrét virslis jelenetnek pedig számomra az a legizgalmasabb kérdése, hogy ha netalán tényleg sikerülne megszabadulnunk minden nekünk nem tetsző alaktól, mennyi idő telne el, hogy valakit ne pécézzünk ki újra, mert különbözik tőlünk, vagy az elvárásainktól?

Van félnivalója ma a színházcsinálónak, ha merészen hangsúlyos görbe tükröt tart a hatalom szemébe? Kell-e öncenzúrázni?

A kutya különös esete az éjszakában / Danis Lídia és Figeczky Bence

Aktuálpolitizáló előadást nem akarunk csinálni. És nem öncenzúra, hanem az ízlésünk miatt. Minden előadásnak más a célja. A Vadászjelenetek…-kel dühöt, elégedetlenséget akartam kiváltani, mert bennem is nap mint nap ezt váltja ki a butasággal elegy gyűlölködés, A kutya különös esete… pedig együttérzést ébresztő, felemelő történet. Erre a sokféleségre egyébként, úgy érzem, nagyon is vevő a tatabányai városvezetés. Nagyon szeretik, és támogatják a színházat.

Sokféleségre a jövő évadban is számíthat a néző és a fenntartó egyaránt. Nyolc bemutatótok lesz, köztük már sikert aratott kortárs magyar, angolszász világsiker, budapesti Katonában, Nemzetiben bemutatott orosz kortárs… Te Pintér Béla Szutyokját és az ausztrál Andrew Bowell Majd, ha az eső eláll című sikerdarabját fogod rendezni. Kedvedre van a választásod?

Nagyon szerettem a Szutyok előadását! És elolvasva is rettentő sokat röhögtem rajta, pedig iszonyatos tétjei vannak. Rettenetesen izgalmas például, ahogy játszik az előítéleteinkkel. Kihívás, sőt, istenkísértés lesz úgy megcsinálni, hogy a megoldásaink még véletlenül se emlékeztessenek a szkénés előadáséira, de közben hűek maradjunk a darab szelleméhez. A másik szöveg, a Majd, ha az eső eláll furcsa tartalma keltette fel az érdeklődésemet: idősíkokban nagyokat ugráló különleges családtörténet, generációról generációra húzódó titkok és hazugságok, közben ökológiai világkatasztrófa... Amikor elkértem a szöveget, és elkezdtem olvasni, kicsit zavarba jöttem. Nehezen követhetően váltakoznak benne a különböző minőségű és mélységű jelenetek, miközben áthatja egyfajta költőiség. Még nem tudom, sikerül-e igazán jól megrendeznem. Már ezért is kifejezetten kihívás, sőt, határozott kockázatvállalás…

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.