Beszélgetés Herczeg Tamással a HOPPart-ról -

Azt hiszem, több független műhelynek is fontos volt, hogy léteztünk, hogy látták, ez is egy lehetőség.

A jövő évad műsorterveit, szerződtetéseit bejelentő kőszínházi hírdömpingben talán fel sem tűnt, hogy Herczeg Tamás színművész Debrecenbe szerződése többet is jelezhet egy színészi életpálya újabb állomásánál. Herczeg Tamás ugyanis a 12 éve alakult HOPPart vezetője. A társulat a 2007-ben, Ascher Tamás és Novák Eszter zenés színész osztályában végzett színművészekből jött létre, részben kényszerből, hiszen a már akkor is problémát jelentő túlképzés miatt a végzősöknek azzal kellett szembesülniük, hogy nem kapkodnak értük a színházak, nincs munkájuk. Az előremenekülést választották, és létrehozták a saját társulatukat. A HOPPart története azonban most lezárulni látszik. Erről a 12 évről, a társulat hullámhegyeiről és –völgyeiről, történetük tanulságairól beszélgettünk Herczeg Tamással. És arról, hogy személy szerint hogyan éli meg a végjátékot. Lassú kivérzésnek vagy beteljesített küldetésnek?

Herczeg Tamás / Fotó: Véner Orsolya

Herczeg Tamás: Amikor 12 évvel ezelőtt belevágtunk, úgy gondoltuk, hogy addig tart majd ez a közösség, amíg az egymás iránti kíváncsiságunk. Ha már nem érdekel minket a másik, ott vége lesz az egésznek. De nem jutottunk el eddig a pontig, azzal együtt sem, hogy az egyetemi éveket is beleszámolva van, akikkel 16 évet húztunk le együtt. Tudtuk, mire számíthatunk a másiktól, és ez biztonságérzetet adott. A pénz előbb elfogyott, mint a kíváncsiság.

Közben változott a társulat összetétele is…

Két-három év elteltével elkezdtek leválni a régi osztálytársak, de mindig jöttek új emberek, és ez mindig új inspirációt jelentett. Szakmailag nem láttam olyan előjelet, hogy abba kellene hagynunk.

Korijolánusz / A fotó forrása: 7ora7.hu

Hogy lettél éppen te a társulatvezető?

Elhangzott a szájamból az a mondat, hogy „én már írtam pályázatot”. Nagyjából ez döntötte el, és aztán így maradtunk. Mindenki játszani akart, nem pedig adminisztrálni. Időről időre szerettem volna átadni legalább a művészeti vezetést, de ez sem sikerült, bár volt, hogy létrehoztunk egy művészeti tanács-féleséget, és gyakran megkérdeztük a volt osztályfőnökeinket: Novák Esztert és Ascher Tamást, tanárainkat: Kárpáti Pétert, Zsótér Sándort, akik nem engedték el a kezünket.

Ami talán a legjobban működött, az a Polgár Csaba-féle vonal volt. Neki fontos az Örkény, de sokat dolgozott velünk is, így félig belülről, félig kívülről látta a HOPPartot. Azt is jól felmérte, hogy kik lennének azok, akik jót tennének a társulatnak. Így jött hozzánk például Tóth Orsi, Terhes Sándor, Bánki Gergely, Baksa Imre. Az én feladatom volt a bürokratikus rész, és hogy igyekezzek összetartani az egészet. Volt néhány év, amikor nagyon jó dolgom volt: meghallgattam, hogy ki mit akar, és annyi volt a jó ötlet, hogy szinte csak szelektálni kellett.

Három nővér / Herczeg Tamás és Kiss Diána Magdolna / Fotó: Jókúti György

Kívülről az egyik csúcspontnak a Korijolánusz tűnik.

Ez volt a legnagyobb sikerünk, amellyel körbejártuk Európát. Tipikusan az az előadás, amelynek aláment a politikai helyzet, egyre több mondata hangzott úgy, mintha direkt a máról írták volna. Ezt a fesztiválszervezők is megérezték, sokfelé hívtak bennünket, Németországban több helyen is játszottuk, de eljutottunk vele Vilniusba és Párizsba is.

Gondolom, ezek az eredmények akkor még a költségvetéseteken is meglátszottak.

Igen, fokozatosan emelkedett a működési támogatásunk. 2010-ben, amikor a Chicagót bemutattuk, 22 milliót ítéltek meg nekünk, ez volt a csúcs, de ebből már csak 16 milliót kaptunk meg, a többit zárolták. Egy ideig még elvoltunk a külföldi vendégszereplésekből kapott pénzből, és a TAO is segítséget jelentett, bár itthoni előadásaink után nem tudtuk igénybe venni, mert nem volt állandó játszóhelyünk, de a külföldi meghívók átengedték nekünk. Három-négy évig ez még kiegészítette a csökkenő működési támogatásból fakadó hiányt. Kérdés persze, hogy ilyen körülmények mellett mitől független egy társulat, hiszen az állami támogatási rendszernek vagy rendszertelenségnek nagyon is ki voltunk szolgáltatva. Volt olyan év is, hogy szerettünk volna a társulati tagoknak biztonságot nyújtani, hogy legyen bejelentett munkahelyük, de akkor meg szinte csak a járulékokra kerestünk, aztán fogtuk a fejünket, hogy úristen, ennyi pénzbe még két bemutató belefért volna. Ebben a struktúrában ez luxus.

Szörprájzparti / Szilágyi Kata és Kiss Diána Magdolna / A kép forrása: vaskarika.hu

Nem tudtunk annyit játszani, hogy az előadások kitermeljék a befizetéseket, a színészek több külsős munkára kényszerültek, ettől egyeztethetetlenné váltak, a repertoár pedig leredukálódott. Új előadást már nem tudtunk létrehozni, a régieket csak akkor tudtuk játszani, ha például pályázati pénzből lehetőség nyílt kifizetni a színészeket. Lassú kivérzéssel jutottunk el eddig.

Amiben szabadabbak voltunk, hogy a közéleti eseményekre gyorsabban tudtunk reagálni. Ilyen előadásunk volt például a Hajrá, Háry! Úgy alakult a világ, hogy a hazugság, ami a mű központi témája, nagyon is aktuális lett. Hasonló témákban, előadásokban most is lehetne potenciál, de egy idő után be kellett látnom, hogy ez a fajta bizonytalanság se emberileg, se szakmailag nem tesz jót. Amikor eljött az első olyan év, amelyben nem kaptunk működési támogatást, azt mondtam, mindenki próbálja egyénileg megoldani a saját helyzetét.

Ha megmarad a 2010-ig fennállt támogatási rendszer, ti is megmaradtok?

Herczeg Tamás at Árpád-házbanLehet, hogy működnénk, de úgy érzem, számomra elég volt ez a 12 év. A HOPPart tulajdonképpen mostanra elérte azt a célt, amiért létrejött. Amikor végzősen azzal szembesültünk, hogy nem kellünk senkinek, elbizonytalanodtunk. Ennyire rosszak lennénk? Aztán kiderült, hogy nem erről volt szó, hiszen mára az osztálytársaink vezető színházakban dolgoznak az Örkénytől a Pintér Béla és Társulatáig, vagy éppen szabadúszóként lettek ismertek és keresettek. És nekem is eljött az az idő, amikor elkezdtem máshol is munkákat vállalni, szabadúsztam, és mellette csináltam tovább a HOPPartot, de ez már nem volt annyira életképes felállás. Elengedtem, elég volt.

Hogy látod a HOPPart helyét a hazai független szférában?

Azt hiszem, több független műhelynek is fontos volt, hogy léteztünk, hogy látták, ez is egy lehetőség. Még a határon túl is. A kolozsvári egyetemen például tananyag lett belőlünk, lehet, hogy hatottunk valamennyire az ott létrejött kis műhelyekre is. A példánkat látva talán bátrabban indultak el olyan csapatok is, mint a k2 Színház.

Melyeket tartod a legfontosabb előadásaitoknak?

Nekem mindegyik fontos volt, de kiemelném a díjazott előadásainkat a Chicagót, a Korijolánuszt, A csúnya kacsát és a Szörprájzpartit. Ahogy ebből a felsorolásból is látszik, nem ragadtunk le egyféle anyagnál, sokféle iránnyal kísérleteztünk. Voltak a Polgár Csaba nevével fémjelezhető előadások, aztán a Kárpáti Péter-féle vonal (talán a Szörprájzparti volt a legtöbbet játszott előadásunk), de kísérleteztünk utcai performanszokkal, street arttal is, a Scale 1:5-tel szintén sokat utaztunk Európa-szerte. A vége felé Forgács Péter Három nővére felért egy szemeszterrel, annyit tanultunk belőle, de kísérleteztünk a Kovács Marci-féle zenei iránnyal is az Urbi et orbiban és volt egy acapella formációnk a HOPPartklub. Mindegyik előadás megtalálta a maga közegét, az összekötő kapocs pedig a zene volt köztük, ami az előadásaink egyik legfontosabb védjegyévé vált.

A csúnya kacsa / Kiss Diána Magdolna és Herczeg Tamás / Fotó: Borovi Dániel

Az Árpád-ház volt az utolsó előadásotok, amellyel áprilisban még elindultatok az RS9 OFF Fesztiválon, és második díjat nyertetek vele. Ez volt a hattyúdal?

Éppen a fesztiváldíjnak köszönhetően talán még el tudjuk néhányszor játszani az RS9-ben, mert a szerény pénzdíj mellé (amiből ki tudtam fizetni a színészeket) fellépési lehetőséget is kaptunk. Annyira szeretjük ezt az előadást, hogyha tudjuk egyeztetni, szeretnénk még eljátszani néhányszor.

Hogy látod az egyéni utadat a HOPPart-korszak lezárulása után? Korábban több igazgatói pályázatot is beadtál. Vannak még ilyen ambícióid?

Szeret...lek / első sor: Kiss Diána Magdolna, Herczeg Tamás, Szilágyi Kata; hátsó sor: Szamosi Zsófia, Bercsényi Péter és Barabás Richárd / Fotó: Borovi Dániel

Egyelőre nincsenek. Az Új színházas pályázatot azért éreztem fontosnak, hogy minél többen állítsunk alternatívát a regnáló vezetéssel szemben, a budaörsi pályázati anyagunkat pedig nagy örömünkre a kinevezett igazgató, Berzsenyi Bellaagh Ádám komolyan vette és használja, így valamennyire lett hatása.

Némileg felőrölt az, hogy hosszú évekig többfelé kellett figyelnem, most szeretném végre csak a szakmámat gyakorolni. A múlt évben már játszottam két debreceni előadásban, máris sokat tanultam a kőszínházi társulati működésről. Most bizonyos értelemben visszaállok a rajtkőre, és 12 év szünet után azt fogom csinálni, amit egy egyetemről kikerült fiatal: egy vidéki színházban tanulom tovább a szakmámat.

Vasvár, 2019. június 24.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)