Beszélgetés Uray Péterrel a POSzT válogatásról -

„Engem elsősorban az előadások koherenciája érdekelt, az, amikor minden egy irányba tart. Amikor egy előadás sokáig dolgozik a nézőben.”

Idén lenne húszéves a Pécsi Országos Színházi Találkozó, amelynek a versenyprogramját minden évben március elején-közepén hirdetik ki. Erre most egy nappal a járványügyi vészhelyzet kihirdetése után került sor, ezért nem csoda, hogy a máskor annyira várt listára ebben az évben kevés figyelem jutott. Az már a vészhelyzet előtt is kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán POSzT, és ha igen, hol. Ehhez most hozzáadódik a mikor kérdés is. Az azonban tény, hogy az elmúlt egy év (a válogatási időszak 2019. március 1-től 2020. március 10-ig tartott) magyar színházáról a két válogató (Dér András rendező és Uray Péter koreográfus, rendező) valamint segítőjük (Sándor L. István kritikus) átfogó képet nyerhetett. Hogy milyen ez a kép, erről beszélgettünk Uray Péterrel.

Kezdjük a számokkal! Hány előadást láttál az elmúlt egy évben, és miért alakult úgy, hogy csak egy segítőtök volt a korábbi években bevett kettő helyett?

Uray Péter

76 színházban jártam és 199 előadást láttam. Eredetileg két segítőnk lett volna, Dér András Kozma Andrást, a Nemzeti Színház dramaturgját kérte fel erre a feladatra, de András egy idő után, besűrűsödő munkái miatt kérte felmentését a segítői munka alól. Sándor L. Istvánt én kértem fel. István korábban válogató is volt, dramaturgiai észrevételei, hihetetlen tapasztalata és ugyanakkor rendkívül tapintatos kommunikációja sokat segített nekünk, különösen a finisben, az utolsó három hónap dilemmáinak elsimításában.

Egy kis statisztika: a 14 versenyelőadás közül 8 budapesti, 4 vidéki és 2 határon túli. A miskolci színház 2 előadással is szerepel, van 3 független produkció (Rózsavölgyi, Forte Társulat, Frenák Pál Társulata). Ibsenből 3, kortárs szerzőből 2 (Pintér Béla és Székely Csaba), táncelőadásból is 2 van a programban. Utóbbi meglepetés, hiszen azt megszoktuk, hogy Horváth Csaba mozgásszínházi rendezései rendre bekerülnek, de más táncelőadásra az utóbbi tíz évből nem emlékszem. Ebben benne van a te koreográfus voltod is?

Horváth Csabának több rendezését is láthattuk, s ezek között az El, valahová egészen előkelő helyet foglalt el. Sokkal többről volt itt szó, mint fizikalitásról: egy gazdag rétegzettségű, a társulatot magas minőségében működtető összművészeti produkcióról.

Frenák Pál Cage című munkája erős dinamikájú, hihetetlen szabadsággal s ugyanakkor könyörtelen pontossággal felépített előadás. Színház! Sándor L. István látta először, ő hívta fel a figyelmünket rá.

Visszatérve a felvetésedre, hogy az én koreográfusi énem reakciója lett volna-e ennek a két produkciónak a beválogatása, azt gondolom, hogy semmiképpen sem. A válogatás elején gondolkodtam azon, hogy létezik-e olyan „alapvetés”, ami szerint kellene nézni az előadásokat. Vannak-e hallgatólagos elvárások egy jubileumi fesztiválra történő válogatás esetében, s egyáltalán, születtek-e az évadban olyan munkák, amelyek minden kérdést kizáróan találják meg a helyüket ezen a fesztiválon? Engem elsősorban az előadások koherenciája érdekelt, az, amikor minden egy irányba tart. Amikor egy előadás sokáig dolgozik a nézőben.

Pontoztuk az előadásokat, és arra jutottunk, hogy 10 pontos előadás valószínűleg nincs. Az etalon (ha van ilyen), amire elmondható, hogy korérzékeny, erős a dramaturgiája, kiválóak a színészek, a látvány, stb., az is csak 9,5 pontos lehetett. Ehhez pro és kontra jött az, hogy bennünk mennyire dolgozott később a produkció, hogy magunk között lehetett-e polemizálni a látottakkal, hogy feltárult-e utólag valami a koncepcióval, vagy magával a színpadi jelenséggel kapcsolatban, amitől végül megjelenhetett az arcunkon az a mosoly, hogy „Igen, ez bent van!”

Uray Péter és Dér András - a két válogató egy előadás előtt / A fotó forrása: Facebook

Korábban én is sokat küzdöttem a pontozással a 7óra7-nél, és nagyjából erre jutottam: egy kifogástalan előadás lehet 9 pont, és a 10., a „megrendülési faktor”, az már az adott nézőtől, az aznapi állapotától függ.

Sok gondolattal, szándékkal bíró, erős előadást láttunk, amelyek bár nem szerepelnek a versenyprogramban, abszolút említésre méltóak lennének! Erről itt most nem beszélhetek, mert a későbbiekben még lesz lehetőségünk a Fesztiválprogramba javasolni produkciókat, de amíg arról nem születik döntés, felelőtlenség lenne nevesíteni bárkiket is. Az alternatív társulatoknál, tudottan nehéz helyzetük ellenére, fontos és mélyreható előadások születtek Budapesten és vidéken egyaránt.

A színházak most is regisztrálhattak előadásokat. Mindenki élt ezzel a lehetőséggel?

Nem, voltak színházak, amelyek egyáltalán nem regisztráltak, elsősorban a vidékiek közül, ennek ellenére néhány előadást ezekben a színházakban is láthattunk. Ugyanakkor annak a kötelezettségünknek mindenképpen eleget kellett tennünk, hogy a rendszerben szereplő színházak bemutatóit megtekintjük.

Hogy látod az egy év tapasztalatai alapján, milyen állapotban van a magyar színház?

Ez nehéz és fájdalmas kérdés! Láttunk erős évadot maga mögött tudó, jelentős munkákat kiállító színházakat, jó állapotban lévő társulattal… és közönséggel! – de kétségtelenül sok a probléma. Azt látom, hogy rengeteget számít, hogy van-e vezetői koncepció, az igazgató és a művészeti vezető követel-e minőséget, látják-e magukat a magyar és a nemzetközi felhozatalban, s érdekli-e őket egyáltalán, hogy merre tart, merre tarthatna a színház 2019-2020-ban. A rendezők (és a művészeti vezetés) nem mindenhol követik az előadásokat. A színészek rendkívül érzékenyen reagálnak minden kihívásra! Egy társulaton belül létkérdésnek érzem, hogy foglalkoznak-e azzal, hogy ki hol tart, mire lenne szüksége, mind a darabválasztás, mind a szereposztás tekintetében! Nem tudom elfogadni azt a választ, hogy „naivitás ezt számonkérni a jelen helyzetben”, mert ahogy láttunk magával ragadó színészetet, ugyanúgy láttunk szomorú helyzetben levő kollégákat, akik kétségbeesetten próbálnak megőrizni valami keveset abból, ami még maradt az eredeti szándékukból, lendületükből és ragyogásukból!

Én úgy látom, hogy a miskolci színház ma nemcsak a vidéki színházak között, de összességében is az egyik, ha nem a legerősebb színházunk. Négy előadásukat tudtam megnézni ebben az évadban, és mind a négyet el tudnám fogadni a versenyprogram részeként. A válogatásotokban is két előadással szerepelnek…

Volt olyan előzetes szándékunk, hogy egy színháztól és egy rendezőtől csak egy előadás legyen benne a versenyprogramban. A Miskolci Nemzeti Színház ebből a szempontból most valóban kivételt jelentett, mert a színház általt képviselt színvonal felülírta korábbi szándékunkat.

Miskolci Nemzeti Színház: Feketeszárú cseresznye / Fotó: Éder Vera

A korábbi válogatók többször elmondták, hogy a kamaraszínházi előadásokból jóval több is bekerülhetett volna, ott több a jó előadás. Most is így volt?

Ebben nyilván szerepet játszik, hogy a nagyszínpadi előadásokkal szemben más, illetve határozottabb elvárások vannak. Nagyobb létszámú közönség előtt játszódó, szélesebb réteget megszólító produkciókat kíván az a tér, látványosabb, erőteljesebb hatást kiváltó műfaji lehetőségek felvonultatásával. Ezekkel, a jórészt populáris bemutatókkal szemben a kamara, illetve stúdió előadások esetében a nézők érzékenyebb témákat kibontó, részletgazdagabb színészetet mutató előadásokat láthatnak. Egy színésznek, az itt folyó műhelymunkára nagy szüksége van. Jelentős színészi alakítások születnek ezekben a terekben, amelyek az erős és közvetlen fókusznak köszönhetően mély lenyomatot hagynak az emlékezetünkben.    

A kamaraszínházakban jóval több az emberi vagy társadalmi szempontból tükröt tartó előadás. Nem volt kizárólagos célunk, hogy erős társadalmi relevanciával bíró bemutatókat keressünk, a kiválogatott játékok zöme mégis azáltal megfogalmazza azt, amit mi magunk is a bőrünkön érzünk, hogy ti. a viszonyrendszer rendkívül pontos és bátor értelmezésével kikerülhetetlenné teszi a problémával való találkozást és szembesülést.

Sokszor Ibsen-drámákkal, hiszen a válogatásba 3 is bekerült.

Ibsen a kortársunk…!

Ibsen: A nép ellensége / Sebestyén Aba és Moldován Orsolya a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásában / Fotó: Bereczky Sándor

A válogatásból úgy tűnik, nem volt célotok, hogy zenés vagy igényesen szórakoztató előadás is bekerüljön.

Nem volt ilyen kitételünk, mert bár a kiírásban egyértelműen prózai előadások válogatása szerepelt, fontos volt számunkra az is, hogy erős, kuriózumértékű zenés produkciók is ott lehessenek a versenyben, s ha még lett volna kvótánk, két kiváló munka még biztosan bekerült volna a versenyprogramba. Nagyon reméljük, hogy a Fesztiválprogramban láthatjuk majd ezeket a műveket is!

Az idősebb rendezőgenerációból idén nincsenek a válogatásban. Fiatalok viszont többen is vannak a középgeneráció mellett.  

Erős előadásokat láttunk kikerülni az idősebb generáció munkája révén, ugyanakkor úgy látom, hogy a fiatal és a középgeneráció valamivel élesebben fogalmaz. Azáltal, hogy az Ő személyes érintettségük jobban tetten érhetővé vált az előadásaikban, mélyebb nyomott hagyott a közönségben és bennünk is.

Milyennek láttad a közönséget?

A nézők normál esetben viszonylag kevés színházba járnak, vidéken többnyire csak a saját teátrumukat látogatják. Meglepő volt, hogy szinte minden színháznak egyéni karakterű közönsége van, s hát volt olyan játszóhely, ahol úgy éreztük magunkat, mintha nem jó szektorba ültünk volna be… Szóval a színház és közönsége közti viszony általában jól letapogatható volt.

Ahogy a színészekkel kapcsolatban mondtam már, a közönséggel szemben is fontosnak tartom, hogy hogyan gondolunk rájuk. A nézőtér kiszolgálása és a néző megbecsülése között óriási a különbség. Néhány esettől eltekintve sehol sem éreztem rosszul magam, de átjött, ha túl egyszerűnek tekintettek, s megelégedtek azzal, ha néha elkacagtam magam. Más esetekben viszont, ha volt szándék valami kérdés, illetve probléma feltárására, ott a néző egyenrangú, gondolkodó jelenléte különös atmoszférával bírt.

Én a miskolci mellett például a tatabányai vagy a budaörsi színháznál érzem a szándékot erre a fajta kapcsolatra. A válogatásban mindössze két kortárs szerző szerepel, Székely Csaba és Pintér Béla. Térey János válogatóként sokat ostorozta ezért a színházakat.

Ezt mi is tapasztaltuk. Több olyan mű, dráma van terítéken, amely rendre végigfut a fővárosi és vidéki színházak repertoárján, de letapogatható, hogy kik azok a klasszikus szerzők most, akiknek darabjain keresztül ma (!) meg lehet szólalni, s el lehet mondani valamit magunkról. Ibsen, Csehov, Brecht, Shakespeare, Moliére, Tar Sándor és Székely Csaba a „befutók” között ebben az évadban.

Pintér Béla Szutyok c. drámája a Jászai Mari Színház előadásában / Fotó: Prokl Violetta

Azt szomorúan tapasztaltam, hogy a nők idén (sem) rúgtak labdába. Se rendezőként, se szerzőként, se válogatóként. Holott a nézőtéren abszolút többségben vannak.

Én is sajnálom, hogy idén nem került be női rendező vagy szerző munkája. Nagyon remélem, hogy akiket nagyon szerettünk, a Fesztiválprogramban még láthatóak lesznek az előadásaikkal!

Mi az utolsó információd? Láthatjuk majd ezt a válogatást a POSzT-on?

Amikor leadtuk a borítékot, akkor úgy tűnt, hogy lesz és Pécsett lesz. Hogy a vírushelyzet miatt ez hogy változik, azt még nem tudni. Mindenesetre nagyon sajnálnám, ha nem lenne POSzT, és nemcsak a versenyelőadások miatt, hanem a fesztiválprogramba általunk javasolt további értékes előadások miatt is, de töretlenül optimista vagyok! A 20-dik, jubileumi fesztivál valamikor biztosan látható lesz majd!

Színházcsinálóként hogy érzed: ennek az évnek a tapasztalatai beépülnek majd a saját munkádba?

Idővel és áttételesen biztosan. Nehéz, fárasztó, de nagyon fontos volt ez az év mindhármunk számára! Erős évadot láttunk! Én rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Sok színészt, színházat, alkotót zártam a szívembe, erőt és potenciált láttam a mai magyar, határon innen és túl működő színház munkájában!

2020. március 30.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)