Beszélgetés Szikszai Rémusszal

… a néző érezze: nagyon közel van mindez a saját tapasztalataihoz.

Szeptember 11-én mutatták be a Jászai Mari Színházban a Paolo Genovese filmje alapján készült Teljesen idegeneket. Szikszai Rémusz rendezővel többek között arról beszélgettünk, mi lehet az oka, hogy a film nyomán rövid idő alatt ennyi (filmes és színpadi) remake készült.

Szinte már hazajár a tatabányai színházba. Hányadik rendezése a mostani bemutató?

Az ötödik. A Tartuffe-fel kezdődött, ebből szinte következett Az imposztor, hiszen abban éppen a Tartuffe-öt próbálják – a szereposztásban is figyeltünk a megfelelésekre. Aztán volt a Kutyaharapás. Ebben az erős forma érdekelt elsősorban, szerettem volna egy zsánert rendezni. Negyediknek jött a Macbeth.

Szikszai Rémusz a Teljesen idegenek olvasópróbáján / Fotó: Prokl Violetta / A fotók forrása a Jászai Mari Színház, Népház

Ötödikként miért éppen a Teljesen idegenekre esett a választásuk? Amely az előzőekhez képest (leszámítva a Kutyaharapást) mégiscsak könnyedebb darab.

Crespo Rodrigóval mindig alaposan átbeszéljük a darabválasztást, hiszen az egész évadban kell gondolkodni, és figyelembe kell venni azt is, hogy éppen melyik színésznek milyen feladat lenne ideális a pályája adott pontján. Amikor a tavalyi évad előtt (hiszen onnan csúszott át a járvány miatt a bemutató az ideire) leültünk beszélgetni, az évad fajsúlyosabb darabjait már kiválasztották. Kellett egy szórakoztató előadás a komoly rubrikák mellé. Én nagyon szerettem az olasz filmváltozatot. Már amikor néztem, eszembe jutott, hogy ez egy egyterű (egy helyszínen játszódó) történet, ebből a szempontból kifejezetten alkalmas színpadi adaptálásra. Szempont volt az is, hogy könnyedebb, de mégsem súlytalan, nem egy bulvárdarab.

Mi lehet az oka, hogy ez a középosztálybeli középkorúakról szóló történet rövid idő alatt ennyire népszerű lett? A 2016-os bemutató óta a Wikipédia szerint már húsz film-remake készült, itthon pedig (a Játékszín és a székesfehérvári változat után) a tatabányai a harmadik színházi bemutató.

Valóban középosztálybeli középkorúakról szól, de nem ez a lényege, hanem az élethazugság. Én is ebben az életszakaszban járok, és azt látom, hogy a harmincas éveimben esküvőkre jártam, most meg (mivel a válóperekre szerencsére nem hívnak tanúnak) második esküvőkre. A baráti körömben is nagyon keveseknek sikerül jól a házasélet. Ezeket az életstációkat átélik és/vagy látják a fiatalabb és az idősebb korosztályok is. A másik alapélmény, ami benne van a darabban az, hogy az okostelefon (kasztoktól függetlenül) megszállta az életünket, és mindent tud rólunk. Ezt az addikciót magamon is tapasztalom, küzdök ellene, hogy ébredés után ne a görgetés legyen az elsőténykedésem. És látom a fiatalabb kollégákon, hogy ők már sokszor a szöveget is a telefonjukról olvassák. Mindenhol léteznek vágyott és a titkolt életek is. Ennek a franchise-láznak az lehet az oka, hogy ezeket a kérdéseket mindenki a magáénak érzi, és kis változtatásokkal létrehozhatók a nemzeti változatok.

Teljesen idegenek / Dévai Balázs, Bakonyi Csilla, Király Attila, Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Kardos Róbert, Danis Lídia / Fotó: Prokl Violetta

A dramaturgi munkát is ön végezte. Miben tér el a tatabányai változat az eredetitől? A homoszexuális tanár karaktere például kínálja, hogy a jelenlegi hazai helyzetre is reagáljanak, és ezt az előadás meg is teszi.      

A filmnovellát kaptam meg, ami még a forgatás előtt készült. A filmmel összehasonlítva ez bőbeszédűbb és irodalmibb szöveg. Mindkettőt használtam, és néhány ponton kiegészítettem. Ez egy négy fal között játszódó darab, de fontosnak tartottam, hogy néhány pillanatra beszűrődjön a külvilág, a politika – ha csak egy utalással is, amikor a tévét be- vagy kikapcsolják. Nagyon sok baráti körben, családban tabu lett a politika, ha nem akarunk veszekedni, nem hozzuk szóba. És igen, ma itthon nem lehet megkerülni, hogy ha egy homoszexuális tanár van a szereplők között, akkor feltegyük a kérdést saját magunknak: én vajon rábíznám-e a gyerekemet? Magamnak is feltettem ezt a kérdést. Nem a moralizálás és nem az ítélkezés a cél, hanem az önreflexió, hogy rá merjünk kérdezni, hogy valóban annyira nyitottak vagyunk-e, ahogy azt gondoljuk magunkról. Lehet, hogy a zsigeri reakciónktól elszégyelljük magunkat. Ezzel is szembe kellene néznünk.

Biztos, hogy jó cím a Teljesen idegenek? Gondolkodtak esetleg más, az eredetitől eltérő változaton?

A címet egy az egyben lefordítottuk. Az olasz kifejezésben benne van az is, hogy azt hiszed valakiről, hogy ismered, aztán kiderül, hogy egyáltalán nem. Hogy a képzelt személyiség olyan messze van a valóditól, mint Makó Jeruzsálemtől – hogy egy magyar mondással éljek. Gondolkodtunk más címen, de minden ötlet magyarázkodásnak tűnt, így maradtunk az eredetinél.

Az előadás főpróbáját láttam, és meglepően késznek, összeérettnek tűnt. Ez azért van, mert már a tavalyi évadban elkészült, és most csak fel kellett újítani?

Decemberben mutattuk volna be, és a főpróba előtti héten zárták be a színházakat. De mi akkor már végigvittük a próbafolyamatot, és néhányszor üres háznak is lejátszottuk. Különben is fontosnak tartom, hogy a főpróbára tényleg elkészüljön az előadás. Jusson el a színész addig a pontig, amikor már biztosabb lehet a dolgában. Erre az előadásra egyfajta színésztréningként is tekintettem. Az alaphelyzet ugyanis, a kötetlen baráti vacsora, ahol egymás szájából veszik ki a szót, miközben végigeszik az egész menüsort, nagyon pontos színészi munkát igényel. Olyan ez, mint a légtornászoknál: ha az egyik hibázik, a másik lezuhan. Azonnal reagálni kell a másik rezdülésére, a gesztusokra, hangulatokra. Az egész kapcsolatrendszer, ami a karakterek között van, olyan, mint egy hétfős kamarazenekar, ahol tartani kell a ritmust: elveszem az üveget, megsértenek, nem válaszolok, eszem egy falatot, máshoz szólok, de a korábbi sértés dolgozik bennem és így tovább. Hogy a néző azt érezze, nagyon közel van mindez a saját tapasztalataihoz, és érzékelje a félszavak és hallgatások mögötti lélektani motivációkat is.  

Teljesen idegenek / Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Király Attila, Danis Lídia, Dévai Balázs, Kardos Róbert / Fotó: Prokl Violetta

Szerencsére a tatabányai összeszokott, jó társulat, akik veszik ezeket az akadályokat. Eredetileg a kamaraszínházban mutatták volna be, most mégis nagyszínpadra került. Mennyire változtatja ez meg az előadást?  

Át kellett hangolni. A nagyszínpadon olyan, mintha egy penthouse tetejéről néznénk, hogy mi zajlik a másik tetején. Jobban rá lehet látni az egészre, de kicsit kívül marad a néző, míg a stúdiószínházban a saját bőrén is érzi az indulatokat, rezgéseket. Fontos a megfelelő akusztika megtalálása: hogy ne vesszen el a vacsora intimitása, ne kiabáljanak, de a hátsó sorokból is hallani lehessen. Ezen még dolgozunk egy kicsit. De úgy tűnik, idővel visszakerül majd a stúdióba, és szerintem az az igazi tere.

Mindehhez egy áttekinthető, terasszal kiegészülő lakásbelsőt és egy forgó asztalt használnak.

Egy vacsoraasztalt körbeülni színpadon nem egyszerű, hiszen vannak, akik háttal ülnek a nézőknek, vagy csak a profiljuk látszik. A forgó asztallal azonban megoldható, hogy mindig azt a színészt láthassuk, aki éppen a játék középpontjában van. Az sem véletlen, hogy az előszobában egy, az okostelefonok világához képest másfajta képi kultúra emlékei idéztetnek meg: olasz neorealista filmek plakátjait látjuk.

Az előadásnak (ahogy a filmnek is) mintha több vége és lehetséges végkimenetele is lenne. A leendő nézők kedvéért csak annyit árulunk el, hogy az egyik lezárásban fontos szerepet kap Kollár-Klemencz László dala.

Osborne mond valami olyasmit, hogy ha félsz bepiszkolni a kezed a szerelemben, akkor bele se kezdjél, inkább menj haza. Ahogy az életben, a földi szerelemben is összekoszolódunk, tele van sérelmekkel, bűnökkel és sebekkel. Mint a tengerpart Balin: gyönyörű, aztán kisodorja azt a rengeteg műanyagot a tenger. Mégis: van, akik leélnek egymással 50 évet. Nekik sikerül, vagy csak a konvenció tartja együtt őket? Ha nem lenne ilyen őrült ez a világ, ilyesmikkel kellene foglalkoznunk a színpadon. Mindenesetre én erősen nőpárti vagyok, és ebben a Kollár-Klemencz dalban is az fogott meg, ahogy a nők kiszolgáltatottságáról, a mi szörnyen patriarchális társadalmunkról beszél. Hét magányos ember énekli telefonfényben.

Teljesen idegenek / Bakonyi Csilla, Danis Lídia és Szakács Hajnalka / Fotó: Prokl Violetta

Kicsit az Ádám almái végére emlékeztet ez a – szerintem – szikszai rémuszos rendezői megoldás. A végére meglepni a nézőt valami mással, elemelni a játékot az addigiaktól. Az is egy filmadaptáció volt.

Különbség azonban, hogy ott azt éreztem, a filmhez képest hozzá kell tennem valami mást is: dokumentarista szöveget, táncot például, csak úgy fog működni a színpadon. Itt viszont az ilyen erőteljes belenyúlás inkább megerőszakolás lett volna.

Zoomon beszélgetünk, hiszen most már Szegeden próbál, miközben Budapesten is bemutatója lesz.

Szegeden Martin McDonagh legújabb darabját próbáljuk, egy sötét, antikolonialista fricskát a (brit) birodalom orrára. A címe is ez: Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog.

Összecsúsztak a bemutatók, éppen a járvány miatt. A színházak dolgoztak, az elkészült előadások pedig jobb időkre várva, bekerültek a „kamrapolcra”, ezért most a dömping. A Bodor Johanna életrajzi regényéből készült Nem baj, majd megértem című előadás előbemutatója már megvolt az Ördögkatlan Fesztiválon, most a budapesti bemutató lesz. Fontos munka volt ez nekem már csak azért is, hiszen én is úgy települtem át a Partiumból, akárcsak Bodor Johanna Erdélyből. Hogy mennyire hatnak még ma is a beidegződések, arra akkor döbbentem rá, amikor (a hasonló tematikájú) Kalucsnit próbáltam Nyíregyházán. Van ott egy sorompó a művészbejáró parkolójánál. És egy idő után észrevettem, hogy mindig fellélegzem, amikor kifelé menet a sorompó felemelkedik.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)