„Fiatalok és örökifjak” – interjúsorozat. Borsi-Balogh Mátéval Török Ákos beszélget -

„Ha semmit nem közölsz vele, akkor az csak cirkusz marad.”

Ha nagyon blikkfangosan indítanám az interjút, úgy kezdeném: nem tudom, vajon Borsi-Balogh Máté-e a legjobb hangú énekes az Örkény Színházban (gyanús, hogy igen), de az bizonyos, hogy ő az egyetlen, aki lóháton vágtatva is jól énekel… Már színművészetis korában felfigyelhettünk rá: energikussága és énektudása miatt kisebb szerepekben is nyomot hagyott maga után. Ha létezik ideális pályakezdés, az övé ilyen. Jelenleg az Örkény Színház jól foglalkoztatott színésze, aki nem sokkal a teátrumba érkezése után lehetőséget kapott rá, hogy a prózai profilú színházban eljátsszon/elénekeljen egy zenés monodrámát is.

Egyedüllétről és közös ügyekről, jó élményekről a lovas színházban és rosszakról a szakközépiskolában, valamint önértékelésről és a zenés előadások értékéről is beszélgettünk az életerőtől duzzadó melankóliájú színésszel.

Olyan volt egy csendes kerületből megérkezni a Deák térre, mintha hirtelen Sin Citybe tévedtem volna. Te hogy vagy ezzel a belvárosi élettel?

Sokat gondolkodom azon, hogy a mentális egészség szempontjából megéri-e Budapesten élni. Rengetegen vagyunk, az emberek egy jelentős része alapból is feszkós, és a járvány minderre rátett még egy lapáttal. Engem is rohadtul feldühített, amikor október vége felé jött az email Palitól (Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója – a szerk.), hogy ismét kötelező a maszk és kétnaponta tesztelünk. Később elgondolkodtam, hogy úristen, mit váltott ki belőlem ez a két év?! Néha magamra sem ismerek.

Borsi-Balogh Máté az Örkény Színház nézőterén / Fotó: Horváth Judit

Mire haragudtál?

Elkezdtem szorongani, hogy akikkel eddig ölelve üdvözöltük egymást a színházban, most majd megint elkezdünk egymástól félni?!

És elkezdtetek?

Szerencsére nagyon jól működik ez a tesztelős rendszer: akik próbálnak, kétnaponta tesztelnek, illetve aki játszik este, az reggel fél 10-ig csinál egy gyorstesztet, ha ez pozitív, akkor ezt az eredményt egy PCR teszttel ellenőrizzük le. Azért is kell fél 10-ig megcsinálni a gyorstesztet, hogy ha úgy alakul, délután 4-ig megjöjjön a PCR eredménye, mert akkor van még idő lemondani az előadást. Bonyolult, de abszolút megnyugtató mindannyiunk számára. Úgyhogy te is megnyugodhatsz, mert csak náthás vagyok! (mosoly és orrfújás)

Azt írtad az e-mailben, hogy nem vagy jó interjúalany. Miért nem?

Ha tudom, hogy valahol meg fog jelenni, amit mondok, elkezd nyomasztani, hogy akik el fogják olvasni, ez alapján alkotnak rólam véleményt. Magamról is tudom, hogy néha elolvasok valakitől négy sort, és már hülyének is tartom, pedig egyáltalán nem ismerem.

A te szakmai utad kívülről nézve álomszerű: elsőre felvettek a Színműre, utána pedig az ország egyik legjobb színházához kerültél. Belülről is az? Csak mert nem tűnsz boldognak.

Nem is vagyok az, illetve dehogynem. Látod, máris összevissza beszélek, pedig épphogy elkezdtük! Szakmailag nézve tényleg, gyakorlatilag minden elsőre sikerült. Gyerekként, gyerekszínészként a Pintér Tenyánál (Pintér Tibor, a Nemzeti Lovas Színház alapító igazgatója és rendezője – a szerk.) voltam a lovas színháznál, és Szigetszentmiklóson: rengeteg helyen jártunk itthon és az elcsatolt területeken is, és nagyon jó emlékeim vannak erről az időszakról. A Tenyáéknál musicaleket játszottunk, a színműn zenés osztályba jártam, közben pedig az egyetem alatt rájöttem, hogy nagyon szeretnék prózát játszani, sőt. Erre harmadik évben Eszenyi Enikő elhívott a Vígszínházba, aminek piszkosul megörültem: végre eldobhatom a musical láncot, amúgy is kövér vagyok, mi a szarnak táncikáljak, ráadásul úgy gondoltam, nem is kellenék. Ott egy ideig jó is volt, aztán már nem éreztem jól magam, akkor megkerestem Máté Gábort a budapesti Katonában… Úgy tűnik, mintha minden módon próbálnám elkerülni a választ.

Borsi-Balogh Máté a Macbethben / Fotó: Horváth Judit

Nem hagyom.

Nem is akarom, hogy hagyd. Nekem nagyon fontos, hogy az életem rendben legyen, amihez hozzátartozik a szakmai életem is, ami tök rendben van, de számomra nem csak az számít. Többek között hozzátartoznak azok a negatívumok is, amelyekről az elején beszéltünk: a pesti zsongás és zsivaj. Mondom kicsit másképpen: a színészet tud arról szólni, hogy én, én, én – és ez önmagában nem is természetellenes. Attól függ az egész, hogy kerül-e valami az „én” mellé, mert ha csak én vagyok ebben a történetben, akkor szörnyeteg színésszé válok, de ha már legalább a kollégákra gondolok, akkor vagyok én, a kollégák és az ügy, ami már megint más dolog. Engem nem az érdekel, hogy személy szerint én hová jutok el: annyira jó már nem egyedül lenni, dolgozni, veszekedni, üvöltözni a másikkal – az ügyért.

Visszatérve még egy kicsit a lovas színházhoz, Pintér Tibor tényleg olyan surmó, mint amilyennek hírlik?

Figyelj, én azt a korszakot egy csodának éltem meg: szinte mindennap együtt utaztunk, igazi csapatot alkottunk a kortársaimmal, és az egésznek volt egy osztály- vagy családhangulata. Nem fogok a Tenyáról rosszakat mondani.

Mennyire volt jelen a macsóság ebben a lovas közegben?

Voltak, akiket megérintett, de nem mindenkit.

Például téged…?

Én ennél egyszerűbb vagyok, és ilyen szempontból nem is vagyok hiú. Valószínűleg azért is nézek ki így, mert inkább ellene dolgoztam ezeknek az ideáloknak. Ráadásul a macsóság azt is jelenti, hogy csak te vagy, vagyis egyedül vagy. Számomra ez is szörnyetegség.  

Nem először hozod szóba a testalkatodat. Lehet mondani, hogy ez pusztán lázadás?

Dehogy: óriási lustaság. A Tenyáéknál még lehetett akár lázadás is, mert bár sosem voltam sovány gyerek, de akkor még benne volt az is a pakliban, hogy esetleg elindulok a magamba szerelmesedés felé: azért tenni és nem tenni dolgokat, hogy alkatilag jól nézzek ki. Aztán a Színműn ez a „veszély” már nem fenyegetett. A kaja szerintem ugyanolyan függőséget tud okozni, mint bármelyik drog. Nálam is egyfajta szeretetpótlás, örömpótlék, és a karantén alatt sem vontam meg magamtól a gumicukorkát, a csokikát és a csipszet, miközben a play station előtt ültem. Tudom, hogy ez mindaddig fog tartani, amíg azt nem mondom, hogy baj van, és elég volt, és annak is a tudatában vagyok, hogy fizikailag is sokkal könnyebb lenne az életem, ha egy húszastól-huszonöttől megszabadulnék. De ahogy mondtam: lustaság…

A zenés színházi előzmények után evidensen adta magát az SZFE zenés színészképzése?

Akkor azt gondoltam, hogy csak énekelni tudok, és nem leszek jó színész, így eszembe sem jutott, hogy pózai szakra jelentkezzek. Úgy voltam vele, jó lesz ez nekem: lefogyok, elmegyek az Operettszínházba, a Madáchba…

Az SZFE-n 2019-ben végzett Novák-Selmeczi osztály

Milyen volt az egyetem ahhoz képest, amit vártál?

Ó, én ott lettem önmagam. Kiskunlacházán nőttem fel, és mindig azt gondoltam, hogy finoman szólva nem vagyok túl okos. Ami persze nagyon sok mindenben meggátolt. Ezek után az egyetemen elsőben elemeztük az Ahogy tetsziket Novák Eszterrel (akkor a zenés színész osztály osztályfőnöke volt – a szerk.), én pedig az egyik kérdésére csípőből válaszoltam valamit. Mire Eszter azt mondta, hogy „Borsi-Balogh Máté fény az éjszakában”, merthogy ezek szerint nem először fordult elő, hogy jó gondolatom volt. Akkor kezdtem rájönni, hogy talán mégsem vagyok buta. Elkezdtem merni gondolkodni, merthogy előtte nem tartottam elég érdekesnek a gondolataimat. Ez amúgy néha mindmáig így van, minden esetre Eszter rávilágított, hogy nekem is megéri gondolkodni.

Honnan jöhetett a korábbi kishitűség?

Ez a fajta gát nálam a kiskunlacházi szakközépiskolához kötődik. Kilencedikes koromban kezdtem el színházazni Tenyáéknál, és sok tanár úgy gondolta, hogy jó ötlet ezzel, emiatt szívatni.

Milyen szivatások voltak ezek?

Például volt olyan, hogy a testnevelőtanár rendre nem engedett ki óra alatt vécére, vagy az osztályfőnököm (aki amúgy laptoppal és projektorral tanította a matekot: ült egyhelyben, és amikor leírtuk a dolgot, kattintott tovább) egyszer konkrétan leidiótázott, amikor szóvá tettem, hogy valamit nem értek. Aztán ezeknek a köröknek az lett a vége, hogy nem is tudtam abban az iskolában leérettségizni. Illetve ugyanott érettségiztem le, de esti tagozaton, ahol az osztálytársaim 40 és 65 év közöttiek voltak. Informatika fakultációra jártam, az informatikatanárom pedig kettő egész valahányas átlagra megbuktatott, és megmondta a szemembe, hogy a pótvizsgán sem fog átengedni. Nem értettem a dolgot, és könyörögtem, hadd menjek át, utána úgyis eltűnök az iskolából. De ő hajthatatlan volt. Kérdeztem, hogy mi a megoldás, és az a tahó mondta az esti iskolát.

Az Ügy / Pelsőczy Réka és Borsi-Balogh Máté / Fotó: Mészáros Csaba

Visszatérve az egyetemhez: hogyan történt a „pálfordulásod” a zenés színház felől a próza felé?

Ez egy hosszabb folyamat volt. A zenés színész osztály nem egy musical-operett szak. Noha dupla annyi ének- és zenésmesterség-óránk volt, mint a prózai szakosoknak, így nagyon sok fajta zenei stílussal megismerkedtünk, ám Novák Eszterrel mégis csak nagyrészt prózai anyagokhoz nyúltunk. Közben jöttem rá, hogy ezek mekkora csodák azokhoz a musicalekhez képest, amelyeket ismertem. Mondom ezt úgy, hogy sok musicalt a mai napig nagyon szeretek – mármint a zenéjüket, mert a szövegkönyvek általában őrjítően bugyuták.

Ezek után mennyire tartod érvényesnek a zenés színházak (Operettszínház, Madách Színház) korábbi kritikáját az SZFE-vel szemben, hogy hosszú ideig nem volt olyan szak, ahol operett- és musicalszínészeket képeztek?

Abszolút igazuk volt. Lőrinczy Gyuri (a Budapesti Operettszínház volt igazgatója – a szerk.), akit nagyon kedvelek, és jóban vannak Eszterrel is, egyszer eljött egy énekvizsgánkra, és kifakadt: „Hogy van az, Eszter, hogy senki nem tud énekelni?!”. Ez azért lehetett, mert Eszter elsősorban prózai színészeket vett fel. Egyébként pedig annyira nem voltunk vészesek: szerintem mi voltunk Eszter legjobban éneklő osztálya. Lehet jó hangja egy prózai színésznek vagy színésznőnek, de egy nagy énekes szerepet nem fog tudni végigénekelni, mert elfárad a hangja.

A budapesti Katonánál tartottunk, ahol negyedévben játszottál is Az ügyben. Hogyan jött képbe az Örkény?

Gáspár Ildi (rendező az Örkény Színházban – a szerk.) Friedenthal Zolival szeretett volna dolgozni, akivel történt valami, ami miatt ez nem jött össze, és Ildi emlékezett rá, hogy korábban látott engem színműs vizsgákon. Megkérdezte, mit szólnék egy közös Macbethez. Visszautasíthatatlan ajánlat volt. A bemutató után nem egészen egy hónappal pedig már fel is hívott Pali (Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója – a szerk.), hogy szeretne velem beszélni.

Macbeth / Fodor Tamás és Borsi-Balogh Máté / Fotó: Jókúti György

Valahol azt nyilatkoztad, hogy nálunk nincs jó zenés színház.

Ezt most is tartom. Itt van a Rudolf című musical példája. Van benne Rudolfnak egy nagy dala, ami arról szól, hogy ő csak egy egyszerű ember szeretne lenni, akinek sem a Ferenc Józsinak, sem kényszerházasságnak nem kell megfelelnie. A magyar verzióban (ami egyébként egyáltalán nem rossz) Mészáros Árpád Zsolti és Dolhai Attila a dal közben gyakorlatilag körbefutja az egész Operettszínházat, a Theater an der Wien előadásában viszont a pasi a színpad egyik oldalán áll, és úgy kezdődik a dal, hogy rágja a körmét… És miközben hatalmas íveket jár be a hangjával, végig szuggesztíven egy helyben áll és közöl. És ez működik! Ott valódi helyzetek vannak, és nem úgy, ahogy Móricka elképzeli a musicalcsinálást: hogy mindennek nagynak kell lenni, és ide-oda kell futkorászni. Ha semmit nem közölsz vele, akkor az csak cirkusz marad. Látványos, amit meg is esznek az emberek, de akkor is csak cirkusz.

Magadat is mérlegre szoktad tenni, hogy honnan hová tartasz, és most hol állsz?

Éppen a 33 változat Haydn-koponyára próbafolyamata alatt vette észre Józsa Betti, hogy nagyon komoly probléma van az önbizalmammal: nem is a próbákon látszott, hanem ahogy a büfében vagy a dohányzóban léteztem. Néha sokkal rosszabbnak látom magam, mint valójában vagyok, és igazán jónak sosem. Amikor azt hallom vissza, hogy ez meg az a színésztársam jókat mondott rólam, az nagyon jó érzés, és ilyenkor normálisan tudok gondolkodni a színészetemen kívül az életemről is (mert a kettő nekem egy), de ez csak két-három napig tart. Utána az önbizalom elmúlik, igaz, az megmarad, hogy ezek az emberek szeretnek. Ami mégiscsak valami.

33 változat Haydn-koponyára / Borsi-Balogh Máté és Znamenák István / Fotó: Horváth Judit

A szeretetéhes emberek gyakran mennek alá másoknak, te viszont olyan ember hírében állsz, aki nagyon is bevállalja a konfliktusokat.

Oké, de nálam ez másképp van a munkában és másképp az életben. A színházban nincs elnyelés: ha valamilyen helyzetben nem érzem jól magam vagy nem értem, azonnal szóvá teszem. Az életben viszont abszolút alá tudok menni embereknek, helyzeteknek. Ott előbb állok ki másokért, mint magamért.

Mindazok után, amit az énekes előképzettségről és a prózai/drámai színészet iránti igényedről mondtál, voltaképpen adja magát a Winterreise, amelynek a műfaja nálatok: zenés monológ. Mégsem megszokott, hogy egy fiatal színész alig kerül oda egy színházhoz, máris monodrámát játszik/énekel.

Jakabbal (Tarnóczi Jakab, az előadás rendezője – a szerk.) már egyetemista korunk óta terveztük, hogy megcsináljuk ezt a darabot. Ezt a vágyamat egyszer el is mondtam egy interjúban, amit Polgár Csabi, az Örkény Stúdiójának a művészeti vezetője elolvasott, és rákérdezett, hogy még mindig szeretném-e ezt. Mondtam, hogy igen. Azt is megkérdezte, hogy Jakabbal szeretném-e, mert mint kiderült, egy ideje Csabi is azon gondolkodik, hogy színpadra állítaná. Mondtam, hogy ezt Jakabbal akarnám megcsinálni, ő pedig zöld utat adott nekünk.

Korábban utaltál a közös játék értékére, itt viszont egyedül állsz a színpadon, ami óhatatlanul is erősebben szól rólad.

Tény, hogy ezzel az előadással magamat is jobban meg akartam ismerni, de nem azért csináltam meg, mert annyira baromi jó, ha csak engem figyelnek. Egyedül lenni a színpadon, csak fényjelekre és hangjelekre hagyatkozni, miközben senki nem tud nekem segíteni, és nincs ajtó semerre: ez akkora stressz, hogy gyakorlatilag a negyedik-ötödik dalig remeg a hangom, mint a fene. Soha többé nem akarok egyedül játszani.

Winterreise / Borsi-Balogh Máté / Fotó: Horváth Judit

De azért szereted ezt az előadást?

Persze, mindig nagyon jó elénekelni.

Önbizalomból azért kell egy jó adag, hogy bele merj vágni egy ilyen dologba, és újra meg újra kimenj vele a színpadra…

Ez az előadás egy áldott időszakban készült: akkor próbáltuk be Jakabbal, amikor gyakorlatilag semmi nem működött a színházban. Hihetetlenül konstruktív és ihletett dolog volt a karantén időszak alatt arról beszélni, hogy milyen egyedül lenni. Azzal együtt, hogy a szerelembe és a szenvedésbe sosem szól bele semmiféle járvány, mert minden felett állnak, így az sem volt kérdés, hogy aktuális marad-e, ha véget ér a járvány. Ráadásul ott volt velünk Kákonyi Árpád, akinek megkerülhetetlen érdemei vannak az előadásban, és akinek szintén mániája Schubert. Adva volt tehát három ember, akinek ez az előadás valódi ügye. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy van-e önbizalmad vagy nincs.

2022. január