Beszélgetés Maróti Attilával -

Itt nem kell azzal foglalkozni, hogy ennek a rendőrnek miért van az egyenruhája alatt latex alsónadrág, miért van a körme pirosra kifestve, miért jelenik meg aztán parókában és női ruhában, miért lesz bedrogozva…

A járvány miatt többszöri nekifutásra, az idei évadban sikerült bemutatni a tatabányai Jászai Mari Színházban Joe Orton Polgárkukkantóját, amelynek eredeti címe: Amit a lakáj látott a kulcslyukon át. Match őrmestert Maróti Attila játssza benne, vele beszélgettünk.

Már 25 éve a pályán vagy; főleg Tatabányán, de az ország számos más színpadán is temérdek előadásban szerepeltél, mégis elég kevés adat található rólad az Interneten. Miért?

Valószínűleg azért, mert én soha nem akartam sztár vagy híresség lenni… Pedig lett volna rá lehetőségem, éreztem is néhányszor az alkalmas pillanatot, de valamiért, mindig más miatt, inkább nem forszíroztam.

Zárkózott ember vagy?

Igen.

Ez hogy jön össze a színészettel?

Maróti Attila / Fotó: Prokl ViolettaEzen még nem gondolkodtam, de lehet, hogy a kettő nálam éppen kiegészíti egymást. Az életben zárkózott vagyok, a színpadon meg kiadom magamat, és így a kettő kiegyenlítődik.

Manapság nem csak a sztárok tesznek fel magukról a világhálóra anyagot…

Jaj, én nem teszek fel magamról a netre semmit!

Nem is találtalak a legnépszerűbb szociális médium oldalán sem, de azt hittem, én vagyok ügyetlen.

Nem. Nem vagyok ott azon sem.

Utaltam a pályádra, Tatabányán láttalak már nem egyszer játszani, nyomoztam utánad az Interneten, mindezek után, ahogy elgondolkodtam rólad, először az a kérdés jutott eszembe, hogy: vajon elégedett ember vagy?

Ez változó. Van, amikor igen, van, amikor nem. Most egyébként: igen.

Mi a legfontosabb az életedben?

Talán az, hogy akik körülvesznek, akikkel együtt élek, azok szeressenek, és én nyugalmat, biztonságot tudjak adni nekik.

Ezt értem, átérzem. Pedig semmi konkrétumot nem mondtál, mintha kerülnéd, hogy a családodról, a magánéletedről nyilatkozzál.

Nem szoktam a családomról beszélni.

Ezt maximálisan tiszteletben tartom, nem is faggatlak tovább magánéletről. Amikor az elégedettségedről érdeklődtem, bevallom, arra is gondoltam, hogy a szerepeid döntő többsége úgynevezett kisebb szerep, vagy legalábbis nem főszerep. Az elmúlt néhány évben az egyetlen kivétel talán Székely Csaba 10 című darabja, amelyben nyilvánvalóan mindenki főszereplő. Ezzel együtt is elégedett vagy?

Azt gondolom, hogy a színház társasjáték. Korábban játszottam több főszerepet, és én nem vágyom arra, hogy feltétlenül rólam szóljon az előadás. Akkor jó egy előadás, ha a rendezővel közösen mi találjuk ki, hogy miről szóljon. Persze az elégedettségem hullámzó. Valamikor úgy érzem, kár, hogy nem kaptam meg ezt vagy azt a szerepet, mert jó lettem volna benne. De igazából nem hajt az egóm főszerepekre. Persze örülök, ha kapok vagy meghívnak rá. Nemrégiben Szarvason játszottam a Szigorúan tilos című szlovák abszurd dráma főszerepét, amellyel a Nemzetiben is vendégszerepeltünk vagy háromszor-négyszer. Az ilyenek egy időre rendbe teszik az egómat.

Polgarkukkantó / Crespo Rodrigo és Maróti Attila / Fotó: Sipos Zoltán

A Zsámbéki Katolikus Tanárképző Főiskolára jártál, színházművészeti ismeretekre, nevelőszínházi gyakorlatra szakosodtál. Ott köteleződtél el a színházzal, vagy már eleve a színház miatt mentél oda?

Tatán jártam gimnáziumba, és azt már akkor tudtam, hogy mindenképpen emberekkel szeretnék foglalkozni. Először azt gondoltam, hogy orvos, később inkább hogy pszichológus leszek. Aztán egy versmondó-versenyen ráéreztem, milyen a színpad, a közönség, el is gondolkodtam ezen, és az érettségi után a Színművészetire adtam be a jelentkezésemet. Ahova viszont nem vettek fel. Nagyon megsértődtem, évekig eszembe se jutott, hogy újra megpróbáljam. Mai fejjel már azt mondom, én se vettem volna fel magamat. Sokkal fiatalabbnak néztem ki tizennyolcnál, egy vékony hangú gyerek voltam. De a magabiztosságom és az egóm megvolt, ma már nem merném megcsinálni, de akkor felköltöztem a nagynénémhez Pestre, és végigkopogtattam a pesti színházakat azzal, hogy szeretnék statisztálni. Még működött a Józsefvárosi Kamaraszínház, nyitva volt az ajtaja, portás sem volt, bementem a nézőtérre, éppen a Rómeó és Júliát próbálták, Rajhona Ádám volt a rendezője. Odamentem hozzá, és elmondtam, mit szeretnék. Megkérdezte tőlem: tudsz verekedni? Mondtam, igen. Akkor menj fel a színpadra, fogj egy botot, és állj be abba a csapatba! – mondta. Olyan színészek közé kerültem, mint Parti Nóra, Ficzere Béla, Huszár Zsolt, Epres Attila és még mások. Így kezdődött. Azt a darabot aztán játszottuk Székesfehérváron, később elkeveredtem valahogy Egerbe, onnan egy vendégszerepléssel vissza Tatára: a Kőműves Kelement játszottuk a szabadtéri színpadon. Akkor lett igazgató Tatabányán Zubornyák Zoltán. Ő egy fiatal csapatot akart szervezni ott, és megkérdezte, hogy mennék-e. Mondtam: persze. Így sodródtam Tatabányára. Amikor Zsámbékra jelentkeztem főiskolára, már rendszeresen játszottam, igazából azért mentem oda, mert akartam valamilyen papírt is szerezni.

Hány évig „sodródtál” érettségi után?

Most hirtelen nem is tudom, de négy év biztosan eltelt az érettségi és Zsámbék között.

Az már világos, hogy miért mentél Zsámbékra. De vajon a sodródás közben laza, lezser fiatal srác voltál, vagy komoly hivatástudat kötött a színházhoz?

Volt hivatástudatom! Most is van, csak talán már nem olyan heves… De nem hiszem, hogy tudnék színház nélkül élni. Fiatalon sok főszerepet játszottam zenés darabokban, vígjátékokban és a Kamarában drámákban – ez utóbbiakat szerettem a legjobban.

Polgárkukkantó / Figeczky Bence és Bakonyi Csilla / Fotó: Sipos Zoltán

Ezek már a tatabányai évek. Eszembe jutott, és nem tudom kihagyni, hogy tatabányai kollégáddal, Mikola Gergővel is készítettem interjút, és ő elmesélte, hogy nyolcszor felvételizett a Színművészetire, mire végre felvették. Benned egyszer sem merült fel, hogy újra megpróbáld?

De. Úgy négy-öt évvel az első sikertelen felvételi után újra meg akartam próbálni, de az összes barátom, kollégáim, rendezők, az igazgatóm azt tanácsolták, hogy most már inkább ne. Most van munkám, ebből élek, játszom főszerepeket, a főiskolán az egészet ki fogják radírozni, le fognak nullázni, újraépítenek, kár lenne mindent elveszítenem, ami már megvan. Akkor ráadásul egyedül éltem, és nem tudtam volna miből megélni.

Érezted a pályádon valamikor is a képzettségben annak hiányát, hogy nem jártál a Színműre?

Például zenés műfajokban, technikai kérdésekben igen, azokban nekem kellett képeznem magam. Jártam magánúton énektanárhoz, korrepetitorhoz. Másban nem nagyon éreztem a hiányát. Fiatal koromban én akkor is jártam próbára, amikor nem volt benne dolgom. Olyan színészek és rendezők munkáját nézhettem, akiktől sokat tanultam. Mert amikor látták, hogy ott ülök, többen elkezdtek tanítgatni.

Meg tudsz nevezni konkrétan néhány személyt, akit mesterednek tartasz?

Zubornyák Zoltánt mindenképpen. Amikor fiatal voltam, ő sokat foglalkozott velem, technikailag is. Róla tudni kell, hogy az utolsó Major-osztályban (Major Tamás osztályában a Színművészeti Főiskolán – a szerk. megj.) végzett, azt próbálta belém tuszkolni, amit tőle tanult. De rajta kívül még nagyon sokaktól tanultam, közülük nehéz volna egyet-kettőt kiemelni.

Polgárkukkantó / Honti György, Szakács Hajnalka, Figeczky Bence és Crespo Rodrigo / Fotó: Sipos Zoltán

Miért változott meg a helyzeted Tatabányán, amikor Harsányi Sulyom László lett az igazgató?

Harsányi teljesen másmilyen színházat akart csinálni. Mindenkit elküldött, de engem vagy félévig nem tudott, mert éppen a színházhoz vezényelt polgári szolgálatos sorkatona voltam. Úgy tudom, senkivel sem személyes problémája volt, hanem egy teljesen új dolgot akart felépíteni. Mivel nekem ott kellett maradnom, és hogy ne ingyen vegyem fel a zsoldot és az egyéb juttatásokat, kaptam kisebb szerepeket, sőt, a félév letelte után is még visszahívott szerepekre.

A következő tatabányai igazgató Crespo Rodrigo lett, akivel már korábban ismertétek egymást. Ő „hazahívott”, és azóta folyamatosan a színház tagja vagy. Ez a kis társulat évek óta – egyebek mellett – arról híres, hogy nagyon jó közösséget alkot. Korábban említetted, hogy a színházban a közös munkát, a közös együttlétet szereted. Egy új darab betanulásakor a saját feladatodra, szerepedre koncentrálsz rögtön, vagy a darab egészét, annak üzenetét, a rendezői koncepciót akarod előbb megismerni, megérteni? Hogy volt ez a Polgárkukkantó próbáin?

Ennél a darabnál már eleve, technikailag sem lehet csak saját magadra figyelned, mert ez egy igazi bohózat, olyan ritmusképlete van, hogy állandóan a többiekre is figyelni kell. Nem lehet nem figyelni a többi hangszerre, mert ha kilógsz a ritmusból, tönkrevered az egészet. Ez tényleg olyan, mint egy zenekari mű.

Lényegében ez is egyfajta magadra figyelés, hogy pontosan, a többiekkel egy ritmusban, együttműködésben oldd meg a feladatodat. Mennyire fektettetek súlyt a közös drámaelemzésre?

Maróti Attila a Polgárkukkantó olvasópróbáján (a háttérben Király Attila) / Fotó: Sipos Zoltán

Az elején akár egy hétig is csak beszélgetünk a darabról. Engem nagyon érdekel, hogy a rendező mit gondol róla, hogy tulajdonképpen miért is csináljuk. Ő már akkor tudja, hogy milyen üzenetet, mondanivalót akar kihozni, meg persze azt is, hogy mindezt milyen technikával, képi világgal fogjuk létrehozni. A szövegemmel ráérek akkor foglalkozni, amikor odajutunk. Hogy mennyi és milyen, azt úgyis tudjuk, hiszen már elolvastuk.

És mit mondott Guelmino Sándor rendező, miért éppen az angol fenegyerek Joe Orton több mint ötven éves darabját viszitek színre?

Azt mondta, hogy ezt a darabot már négy-öt éve nézegeti. Ő eredetiben, angolul olvas, és szeretett volna egy másik fordítást, nem az ismertet. Zöldi Gergely dramaturgot kérte fel rá, Gergő lefordította az egészet, friss nézőpontból mai magyar nyelvre, aztán leültek, és együtt megcsinálták a darabot.

És te mit gondolsz arról, hogy miért is érdemes ma ezt színre vinni?

Sándor egy felfokozott őrületet akart bemutatni, és ebbe nyilván kerültek mai aktuális áthallások is, amelyek az eredetiben nincsenek, vagy nem úgy vannak benne. Gergő még menet közben is tett bele újabb kis szövegeket, áthallásokat. De itt nem csak a szövegek számítanak, hanem például a beszédes zenei részletek (például: Örömóda, Tavaszi szél vizet „ereszt”…), a díszletek és a jelmezek is hihetetlenül megdobják az előadást, matyómintás lakkruha is kerül az őrületbe. Ezek jelentését én nem feltétlenül fordítom le magamban, megelégszem azzal, hogy marha jó játszani az előadásban.

Polgárkukkantó / Crespo Rodrigo és Maróti Attila / Fotó: Sipos Zoltán

Szerintem sem kell magyarázni az őrület különböző kellékeit, azt már a nézőre lehet bízni, hogy ki-ki mit hogyan értelmez. De az nyilvánvaló, hogy ez az őrület az életünk egyfajta görbe tükre. Hogy tapasztaltad az eddigi előadásokon: hogyan fogadja a tatabányai közönség a tagadhatatlanul polgárpukkasztó Polgárkukkantót?

Azt gondolom, Sándornak a nem is annyira titkolt célja az volt, hogy az előadásban legalább egy valami mindenkiben verje ki a biztosítékot, és azt hiszem, ez sikerült neki.

Már a címválasztás, az utalás a polgárpukkasztásra is erre utal, hisz nem ez az eredeti cím.

Nem. Az eredeti angol cím az, hogy Amit a lakáj látott. Az új fordítás miatt lett új cím, ami szándékunk szerint az lett volna, hogy Elmebáj. De ezt Londonban nem engedélyezték, azt mondták, ebben a darabban nincs semmi báj.

Kár. Szerintem nem értették meg, hogy a magyarban ennek a szónak ékezet nélkül: elmebaj a jelentése.

Hát, igen. A „mindcharm”, azt hiszem, így fordították vissza, ezt nem fejezi ki. A közönség egyébként általában nagyon jól veszi a darabot, a legtöbbször hangos kacagás, tetszésnyilvánítás hallható végig, nem egyszer ki kell várnunk, nehogy a zajban ne legyen hallható és elússzon a következő poén. Amikor te láttad, pont akkor kicsit – nem tudjuk, miért – csendesebb volt a publikum, néha zavart csend is honolt, de a másnapi előadás már újra nagyon zajos volt.

Polgárkukkantó / Crespo Rodrigo, Maróti Attila és Szakács Hajnalka / Fotó: Sipos Zoltán

Match őrmester szerepe a Polgárkukkantóban nemigen ad lehetőséget a klasszikus értelemben vett jellemfejlődés bemutatására. Helyette pillanatok alatt kell egyik végletesen megváltozott karakterből a másikba ugrálnod. Melyiket szereted jobban? Ezt az őrült ugrálást vagy az alapos jellemfejlesztést?

Nagyon izgalmas és szórakoztató ide-oda ugrálni. A jellemfejlődést kicsit komolyabban kell venni, jobban meg kell dolgozni érte. Az pszichológiai munka is, nyomozás, a cselekvésekből kell visszafejteni, hogy az alak mit miért csinál, mi motiválja, mi mit okoz benne. A Polgárkukkantóban ilyesmire nincs nagyon szükség, itt az a lényeg, hogy jó tempóban juss el A-ból B-be. Itt nem kell azzal foglalkozni, hogy ennek a rendőrnek miért van az egyenruhája alatt latex alsónadrág, miért van a körme pirosra kifestve, miért jelenik meg aztán parókában és női ruhában, miért lesz bedrogozva… Nem kell vele foglalkozni, mert az előadás sem keres választ a miértekre. Ezt egyszerűen jól meg kell csinálni.

Azért Match megjelenésének első öt-tíz percébe egy kis jellemfejlődést is belecsempésztél, mert a rend éber őre eleinte nagyon korrekten, vonalasan igyekszik betartatni a törvényes rendet és nyugalmat, aztán még egy darabig mintha küzdene a széthullás ellen, a végén pedig az őrületig és azon túl, atomjaira hullik szét – és vele a rendnek az emléke is.

Jó, ha ez így jön le, mert kb. ez volt vele a szándékunk.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2022. november 1.