Színészek a bobban
Beszélgetés Rácz Józseffel és Bordás Rolanddal /
Ha már a menny és pokol közötti kommunikációt emlegetjük, tudnunk kell, hogy az ember éppen a kettő között, középen van. Don Juan is ott pattog, hol az egyik, hol a másik irányba…
Idén februárban mutatták be a Nemzeti Színházban Molière Don Juanját, Aleksandar Popovski rendezésében. Az előadás pontos címe: Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája. A két férfi főszerepet Bordás Roland és Rácz József játssza. Előbbi Don Juant, az urat, utóbbi Sganarelle-t, a szolgáját… Vagy lehet, hogy az úr nem mindig úr, a szolga meg nem csak szolga? És egyáltalán hol vannak ők? És mennyi időt jelent a mindig? E kérdésekre is választ kaphatunk tőlük – talán.
Mindketten Vidnyánszky Attila osztályában végeztetek, Jóska vagy húsz évvel korábban Kijevben, Roland 2017-ben Kaposváron. Előnyt jelent ez most a Nemzeti Színházban?
Rácz József: Ha Attila rendez darabot, nyilván igen, mert a szakszavakat, a terminológiát, a mondatait, a gesztusait mindketten jól értjük.
Bordás Roland / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti SzínházBordás Roland: Ez egyébként a legtöbb színházra jellemző, a vezető budapesti művészszínházakban is sok fiatalabb színész az igazgató vagy a főrendező tanítványa volt, merthogy az előbbiek általában tanárok is, és mindenki hisz a saját nevelésében. Sokkal könnyebb a rendezőnek a saját volt hallgatóival dolgoznia, mert azok ismerik a nyelvét. Ha például jön egy külföldi rendező, nekünk is meg tanulnunk a nyelvét. Ennek is van persze izgalmas része, a bizonytalanság a dolog hasznára is válhat. De a már bevett dolgokat, amiket például Jóska már sokkal korábban megismert, nekem is meg kell tanulnom. És az is fontos dolog, hogy úgyis meg lehet tanulni, ha figyeled az idősebb kollégákat, és közben megérted, mit kér rendezőként Vidnyánszky Attila.
Vannak, akik azt mondják, hogy Vidnyánszky Attila színháza nem a hazai magyar hagyományokban gyökeredzik, hanem a kijevi vagy a moszkvai iskolát képviseli. Kétségtelen, hogy Vidnyánszky majdnem valamennyi rendezése – most ezt hirtelen improvizálom – hasonlítható a pravoszláv szertartásokhoz, például a zeneiségük, mindig valamilyen küldetéses értéktudat mutatkozik meg bennük, és a végén, még a szörnyű tragédiák után is egyfajta katartikus, misztikus, metafizikai vagy egyszerűen erkölcsi megtisztulás jön létre. Tőletek most arra vagyok kíváncsi, hogy ezekben az előadásokban részt venni másfajta színészi játékmódot is követel?
R. J.: Biztosan vannak különbözőségek. Hadd menjek egy kicsit vissza, még messzebb. Mi, az első két kijevi Vidnyánszky-osztály, tulajdonképpen még a Szovjetunióban szocializálódtunk. Akik később végeztek nála, már Magyarországon, és már ezért is egy csomó dolgot nem értettek, amit mi igen.
Ez a különbség rátok is igaz lehet, akik most a színpadon majdhogynem összenőve hozzátok létre Don Juan és Sganarelle szerepét?
B. R.: Az én számból ez most furcsán, kicsit öregszínészesen hangzik, de nagyon más idők voltak azok, melyekről Jóska beszél. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt egészen másmilyen eszközök álltak a Tanár úr rendelkezésére, mint ma. Jóskáék például többet érintkezhettek vele, jóval több műhelymunkájuk volt. Elégtelen anyagi háttérrel rendelkeztek, viszont sokkal több idejük volt egy előadás létrehozására. Hozzájuk képest – bocsánat, hogy így mondom – nekünk már az egyetemen minden a fenekünk alá volt tolva. Mi már akkor élvezhettük a Tanár úr külföldi kapcsolatainak az eredményeit, amit ők tulajdonképpen akkortájt építettek ki.
R. J.: Attila és köztetek tanár – diák viszony alakult ki, mi még tegeződtünk.
Rácz József / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
B. R.: Jóskáék kortársként kapták meg, köztünk meg van kb. harminc év. Én felmegyek a színpadra, együtt próbálok Kossuth-díjas színészekkel, de nekem ő ott is, meg amikor interjút adok, akkor is a „Tanár úr” marad.
Ti ketten, Rácz József és Bordás Roland tehát nagyon különböző időkben, nagyon különböző feltételek között szocializálódtatok, váltatok színésszé. Az együttműködésetek a Don Juanban mégis nemhogy zavartalannak, hanem tökéletesen összecsiszoltnak tetszik. De Roland, neked hogy sikerült összeraknod azt a rövid, de nagyon finom és érzékeny kettőst Udvaros Dorottyával, aki, ugye, más generáció, máshol tanult, és például az említett budapesti vezető művészszínházak emblematikus, vezető színésze volt anno. Éreztél olyasmit, hogy másmilyen nyelven beszéltek, hogy másmilyen lenne a színházi kultúra, amit képviseltek?
B. R:. Bizonyos szempontok szerint akár milyen távol is állunk egymástól, azt kell mondanom, hogy a képzettségünk lényegében ugyanolyan. A különbözőségek sohasem okoztak köztünk nehézséget. Voltak apróságok, és ezt most egyáltalán nem Dorottyára értem, hanem en bloc, amikor iskolák találkoztak egymással, amikor más végzettségű színészekkel dolgoztam együtt, nos, akkor néha valóban voltak érezhető különbségek… De én mindig arra törekedtem, hogy amit nem tudok, azt megtanuljam a másiktól. Én ebből sohasem csináltam versenyt… Egyébként azért is sikerülhetett könnyen Dorottyával együtt dolgozni, mert amióta idekerültünk, ő is folyamatosan néz minket, és persze mi is nézzük őt, játszogattunk is már darabokban együtt, de tény, hogy nekem ilyen egymásra utaltságom, hogy se zene, sem semmi nincs a színpadon, még vele nem volt. Viszont volt felvezetés: Dorottyával sokat beszélgetünk, na, ez is egy iskola, egy iskola utáni iskola.
Rácz József és Bordás Roland / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
Nem tiltakoztatok az előbb, amikor azt mondtam, hogy a Don Juanban nagyon össze vagytok csiszolódva. Azért az a kb. tizenöt év korkülönbség, meg ami vele jár, nem okoz gondot?
B. R.: Állandóan húzzuk, ugratjuk egymást. Szoktam mondani Jóskának, hogy a te színészeted már lejárt… Közben meg még most sem hiszem el, hogy együtt játszunk, partnerek vagyunk. Gimnazista voltam, amikor először láttam Jóskát játszani a Tótékban. Nagykállóból utaztunk Debrecenbe, színházba… Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy színész leszek, de nagyon tetszett, amit láttam. Egyébként Aleksandar Popovski, a Don Juan rendezője azt mondta: a Sganarelle nem egy klasszikus szolga, hanem tanár, mentor, útitárs, aki időnként helyre teszi Don Juant. Tulajdonképpen ugyanúgy vannak egymással, ahogy mi az életben is.
Egy tipikus, divatos értelmezése az ilyen szereppároknak, hogy tulajdonképpen egy személy két énjéről van szó…
R. J.: Abszolút. Ez is benne van. Molière Sganarelle szerepét magának írta önmagáról, a premieren ő játszotta a Palais Royalban. És persze Don Juanban is benne van.
Ti hogyan repültök rá egy szerepre? Mi az első, ami érdekel benne titeket, amikor találkoztok a szöveggel? Az, hogy hogyan kell ezt vagy azt a monológot elmondani, hogy fogok ebben vagy abban a jelenetben viselkedni? Vagy esetleg előbb a rendezői koncepciót akarjátok megérteni, és meg akartok ismerkedni a majdani előadás üzenetével, szellemiségével, értelmével, erkölcsi tanulságával?
B. R.: Az első az, hogy elolvasom egyszer, kétszer, aztán hozzáolvasok.
Udvaros Dorottya, Szász Júlia, Bordás Roland / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
És látjátok magatokat rögtön a színpadon, hogy hogyan fogjátok megoldani a feladatot?
R. J.: Nem ilyen egyszerű a dolog. Én Beregszászon szocializálódtam, és a debreceni színházat, valamint Vidnyánszky Attila színpadi nyelvét valamennyire ismertem, ismerem, de ha például más rendező jön, akkor az ő nyelvén, Purcărete, Popovski vagy Rizsakov nyelvén kell megtanulnom gondolkozni. Meg kell tanulnom a játékszabályaikat is.
Tehát előre elolvasod a szöveget, és várod a próbát, hogy kiderüljön, hogyan is kell majd játszanod…
R. J.: Lényegében igen, de például Popovski igen nagy szabadságot ad a színészeknek. Elmondja, hogy gondolja, de ha a színész részéről felmerül egy másik megoldás, kíváncsi rá. Előadja, hogy mit akar, aztán alszunk rá kettőt, ő lát egy filmet, vagy hall valamilyen zenét, és akkor legközelebb azt mondja, hogy most próbáljuk meg másképp.
Popovski módszerei, színházi nyelve mennyire hasonlít Vidnyánszkyéra?
R. J.: Megmondom őszintén, ilyesmin nem nagyon gondolkodunk. Nem is tudnám most hirtelen meghatározni, hogy miben hasonlít vagy különbözik a színházi nyelvük.
Roland, szóval, te elolvasod a szöveget, aztán hozzá olvasol…
B. R.: Nálam ez most úgy van, nem tudom, mindig így lesz-e, és persze szövege is válogatja, hogy nekem előre le kell tisztáznom magamban dolgokat. Például ez a Don Juan (mint a Passió és a Mester és Margarita is) lényegében teológiai téma, és ez tőlem másfajta felkészültséget és hozzáolvasást is igényel. Mindhárom darab évszázadokat, évezredeket ölel át lényegében.
Rácz József / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
Nagyon szépen nyilatkozott erről Popovski, azt mondta, hogy Don Juan folyamatosan vertikálisan kommunikál, fölfelé az éggel, lefelé a pokollal. A rendezés grandiózus látványvilága is ezt sugallja, fönt néha egy barokk templom végtelen magasságot ábrázoló mennyezetét látjuk, aztán a lenti valóság tükröződik odafent, lent pedig kriptaszerű alvilág jelenik meg többször. Popovski azt is találóan hozzátette, hogy a fent és lent közötti kommunikáció vivőanyaga a szerelem; meg a hódítás, a csábítás – ezt már én teszem hozzá. A teológiai tükörben szemlélve milyen ember ez a Don Juan?
B. R.: Nem gondolom, hogy egyértelműen meg lehet mondani, hogy jó vagy rossz. Ha már a menny és pokol közötti kommunikációt emlegetjük, tudnunk kell, hogy az ember éppen a kettő között, középen van. Don Juan is ott pattog, hol az egyik, hol a másik irányba… És közben feszegeti a határokat. Ő kifejezetten egy határfeszegető ember. Nem egy átlagos csábító. Dacol az éggel, a pokollal, saját magával. Próbálgatja, hogy meddig lehet elmenni. Mind a ketten végig a Jó és a Rossz között lavírozunk. Jóska, vagyis Sganarelle már a legelején tisztázza a helyzetet, amikor elmondja a nézőknek Don Juanról, hogy megölt egy embert. Tehát egy gyilkos. Aztán a darabban banditák rátámadnak egy emberre, és akkor Don Juannak meg kell mentenie a gyengébbet. Tehát a gyilkos mellett van benne gyengéket gyámolító, megmentő késztetés is. És a nőknek sem hazudik. Ő tényleg mindig éppen azt a nőt akarja meghódítani… Ebben nem hazudik.
Igen, a Don Juan-jelenség irodalma szinte végtelen, sokan sokféleképpen megírták, hogy a csábítás csúcsra járatásával az eget ostromolja, a csábítás Mozartja, ami azért is jó meghatározás, mert Mozart róla írta meg az „operák operáját”. Az élet ősi törvénye, parancsa hogy el kell csábítani a nőt, és ebben a legjobbnak kell lenni. Ő szépen igyekszik…
B. R.: Donna Elvirát például kiragadja a zárdából, letéríti az útról, amit a nő választott, hogy elvegye feleségül. Pedig az eszével nyilván tudja, hogy a következő nőért, egy újabb kihívásért, mert annak nem tud ellenállni, el fogja hagyni őt is.
R. J.: Itt például már nagyon közel kerülünk Istenhez. Mert az ő lányát rabolta el. Ez már egy komoly határ, de átlépi azt is.
Bordás Roland és Katona Kinga / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
Don Juannak súlyos bűnei vannak, de közben törekszik a jóra is, feszegeti a határokat minden irányban. Végül hova jut? Molière-nél egyértelmű: a pokolba. De Popovski színpadán egy furcsa anyaszerű (?) nőalak megmenti talán? Ki ez a nő, és hova viszi Don Juant?
R. J.: Talán megmentő angyal…
B. R.: De mintha visszamennék az időben: magzatpózban vagyok sokáig.
Popovski felmenti Don Juant?
B. R.: Nem mondanám, hogy felmenti… Hanem inkább más dimenzióba helyezi. Az utolsó jelenet előtt hosszasan látjuk Don Juan szenvedését, meglakolását. Sorban jönnek az emberek, megtagadja az apja, jön Donna Elvira is, és mindegyiknél van egy csavarás, mintha kibillenne a világ.
R. J.: Szerintem innentől, tehát az utolsó jelenet is Dorottyával direkt úgy van megcsinálva, hogy ne lehessen tudni, mi történik. Pontosabban felmerül a kérdés: megtörténik mindez Don Juannal, vagy lehet, hogy az egész egy álom? Lehet, hogy az egész előadás az első pillanattól kezdve Don Juan álma? Mert mi ez az egész előadás? Egy őrült vergődés. Sokszor elhangzik, hogy mindez, amit látunk, egy nap történése. Ez egy ámokfutás. Talán a halál előtti pillanat, amikor lepereg az életed filmje, ez abból egy részlet.
B. R.: Igen. Talán egy utolsó vergődés… Egy utolsó rándulás.
Kétségtelen: például az apa utolsó megjelenésekor már teljesen szétcsúszik a világ. És mindenki más is nagyon valószínűtlen… Lehet, hogy szegény Popovski-Don Juan a tibeti buddhizmus szerinti köztes létben vergődik?
R. J.: Igen. Ott van. A bardóban.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
Olvastam erről az előadásról olyan véleményt is, hogy itt az igazi főhős Sganarelle, mert ő a korunk kisembere, aki próbálná jobb útra terelni a főnökét, de tehetetlen, mert úgyis a fölötte levők parancsait kell teljesítenie, legyen az bármi. És ha ellenszegül, megüti a bokáját. Persze ezt elsősorban a mi korunkra, a mi társadalmunkra kell vonatkoztatni. Jóska, milyen ember Sganarelle?
R. J.: Én megpróbálok komplex, összetett figurát játszani. Molière az első, Don Juannak szóló monológjában mindent elmondat vele. Utána már csak ugyanazt ismételgeti az egész előadáson át, ismételgeti, mert Don Juan nem értette meg, hogy miről van szó. A végén csak hallgatom a nagymonológját, és kb. úgy vagyok vele, mint az idősebb színész a fiatal kollégával, legszívesebben azt mondanám: te, Roli, az iskola, amit elvégeztél, nem volt rossz, de lehetett volna így vagy úgy is, de máshogy csinálni a dolgokat. Mondd, ennyit értettél meg az egészből, amit mondtam? Aztán megfordulok, és kimegyek a színpadról.
B. R.: De a Don Juan egy „csak azért is” ember! Meg akarják nekem mondani, hogy csináljam? Csak azért is úgy csinálom, ahogy én akarom. Kísértetekben hisz? Dehogy hiszek. Az égben hisz? Nem hiszek. Ő egy hitetlen hívő.
R. J.: Én, amikor a végén kilépek az egészből, és már tovább nem hallgatom, egy, kettő, három lépés kifelé, még akkor is azt várom, hogy utánam szóljon: jó, sok hülyeséget csináltam, igazad van, megváltozom. De nem! Inkább vállalja a vesztét.
Pár pillanatig olyanok voltatok, mint akik teljesen összekapcsolódtak a szerepükkel. Van-e ebben az előadásban valamilyen egyértelmű mához kapcsolódás? Mert Molière igencsak szeretett áttételesen a saját koráról írni. És ma is szeretik a nézők, ha a jelenünkre ismerhetnek. Ezt leginkább a képmutatásról szóló nagymonológgal kapcsolatban szokták felvetni.
R. J.: Én nem úgy játszom, hogy aktualizálni szeretném az előadást. Az, hogy a néző mit lát bele, mi bosszantja éppen, miről kire gondol, azt nem tudom befolyásolni. Szerintem mindenki másmilyen előadást visz haza.
Bordás Roland és Barta Ágnes / Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
B. R.: Engem nagyon érdekelnek a napi aktualitások, igyekszem is naprakészen tudni róluk. De úgy érzem, nem tisztem megítélni bizonyos dolgokat, főleg nem például politikai oldalak mentén. A Nemzeti nézőterén 619 néző fér el. Ha ide beültetnénk 619 politikust, én akkor sem éreznék késztetést, motivációt, hogy nekik játsszak. Más kérdés, hogy hazudnánk magunknak, ha azt mondanánk, hogy egy sem lenne köztük, aki magára vehetné a nagymonológ üzenetét. Itt van az aktualitás: aki megérdemli, úgyis magára veszi.
Én erre azért nem vennék mérget. De reménykedjünk. Egyébként nemcsak direkt politikai aktualitásokra gondolok. A rendező azért rendesen teletűzdelte ezt az előadást későbbi korokra, vagy kifejezetten a mára utaló mozzanatokkal. Szász Júlia Donna Elvira szerepében már a legelején kortárs fizikai színházi mozdulatsorozatokkal tagolja a szövegét. Tóth László Dimanche úrként tipikus mai, lakótelepi otthonkában jelenik meg, belekerült az előadásba Maupassant-szöveg, meg részlet Puskin kis Don Juan-színművéből, amit ráadásul a Donna Annát játszó Katona Kinga az előadás szövetéből durván kilógó gesztussal nyomatékosít, kvázi leállítja az előadást. Egyébként nagyon jól csinálja, szerintem sokan beveszik. Miért érzi Popovski úgy, hogy ezeket bele kell tennie az előadásba? A zenei eklektikáról nem is beszélve…
R. J.: Meg tudjuk határozni, hogy most, a 21. században, amikor élünk, mi a mi stílusunk? Ha én elindulok Kőbányáról a 28-as villamossal, átszállok az 1-esre, aztán ideérek, közben látok múlt századi házakat, annyiféle embert, fizikai színházba illő akciókat, csak ezen a kicsi területen minden itt van.
Ti is akcióztok az előadásban rendesen. Nem zavar benneteket, hogy a szerepformálás közben mindenféle másra is figyelnetek kell?
B. R.: Dehogy! Ellenkezőleg! Ki is találtunk például kis ritmusjátékokat, szerintem ezek teszik viccessé, izgalmassá, nézhetővé az előadást. És ezek az úgymond mai dolgok teszik pozitív értelemben relatívvá az időt.
Értem. Relatív lesz az idő, mert nem a múltról vagy a máról van szó, hanem a nagy egészről.
R. J.: Pontosan.
És ti, Bordás Roland és Rácz József alias Don Juan és Sganarelle ebben a nagy egészben együtt lavíroztok…
R. J.: Úgy van. Olyan ez az előadás nekünk, mint egy kétszemélyes bob. Megtoljuk, beleugrunk, és ha jól megy, együtt érünk szerencsésen célba.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette.
2023. április 6.