Turbuly Lilla: „Ez itt a rendező telefonszáma”
Szilánkok a 11. Interetnikai Színházi Fesztiválról, Szatmárnémetiből /
Mivel a 26 előadásból a Szatmárban töltött 4 nap alatt mindössze 8-at láttam, átfogó elemzés helyett csak töredékes tapasztalataimat oszthatom meg az olvasókkal.
Románia Magyarországhoz képest bővelkedik színházi fesztiválokban. A vándorfesztiválok mellett sok színháznak saját, évente-kétévente megrendezett fesztiválja is van. Az Interetnikai Fesztivált pedig, amely a romániai kisebbségi színházak találkozója, kétévente rendezik meg. Hosszú ideig vándorfesztiválként működött, de most már egymás után másodszor ad neki otthont Szatmárnémeti, ahol szívesen vennék, ha a jövőben náluk is maradna. A gondolat nagyon is illik a találkozó szelleméhez, hiszen ahogy Bessenyei Gedő István, a színház művészeti igazgatója a műsorfüzetben írta, Szatmárban a nemzetiségek együttélése a mindennapok része. Magyarok és románok mellett élnek itt németek, és a holokauszt után számarányában töredékére fogyott zsidóság is aktív részese a város kulturális életének.
A Szatmárnémeti Északi Színház nézőtere / A fotók forrása a Harag György Társulat fb-oldala
A 11 napos rendezvény alatt 25 társulat 27 előadását láthatta az a szerencsés néző, aki végig tudta követni a fesztivált. Pontosabban 26-ot, mert a Váróterem Projekt előadása elmaradt. A hirtelen beállt télben ugyan elindultak Kolozsvárról, de nyári gumikkal nem tudták legyőzni a hóakadályokat, vissza kellett fordulniuk. Elakadásuk akár szimbolikusnak is tekinthető, ők ugyanis az alig néhány független társulat közé tartoznak, sőt, közülük a legismertebbek. Magyarországi társaikhoz hasonlóan folyamatosan anyagi gondokkal, állandósult bizonytalanságban működnek, morzsolódnak – lám, gondolhatta a hoppon maradt néző, még téli gumira sem futja nekik. A fesztivál rendezői viszont kiemelten fontosnak tartják, hogy a kevés független társulat minél teljesebb létszámban megjelenjen a programban.
Szakmai beszélgetés
Amelyben a temesvári és a nagyszebeni német nyelvű tagozatok mellett a bukaresti Állami Zsidó Színház képviselte a többi kisebbséget. A fesztivál zömét azonban a magyar előadások teszik ki, így a találkozó interetnikai jellege mellett legalább annyira a romániai magyar színházak találkozója is. És ebből a szempontból a legteljesebb, hiszen például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sem Kisvárdán, sem a MAFESZT-en nincs jelen. Mivel a 26 előadásból a Szatmárban töltött 4 nap alatt mindössze 8-at láttam, átfogó elemzés helyett csak töredékes tapasztalataimat oszthatom meg az olvasókkal.
A nemzetiségek és vallások együttélése, a kisebbségi lét és az identitás kérdése a marosvásárhelyiek vendégelőadásának, a már számos romániai és magyarországi díjat begyűjtött Az igazság gyertyáinak (r.: Sebestyén Aba) is központi kérdése. (Itt muszáj egy kicsit személyesnek lennem. Az előadást eddig csak felvételről láttam, de képernyőn keresztül is hatott, így több kategóriában szavaztam is rá a kritikusdíjas szavazáson. Felvételről nézve viszont valahogy elsikkadt egy név, ami most, élőben nagyon is megütötte a fülemet: „Degré Alajosnak hívták azt az embert, akit Budapestről küldtek, hogy számba vegyen bennünket” – hangzik el a bözödújfalusi szombatosokról szóló előadásban. A számbavétel célja annak eldöntése volt, felmenői alapján ki tekinthető zsidónak, és ki kaphat tanúsítványt arról, hogy nem az. Ekkor döbbentem rá, hogy az általam személyesen ismert neves jogtörténészről, levéltárosról van szó, akinek a jogtörténeti munkásságáról a szakdolgozatomat írtam. Egy tanulmányban[i] utánaolvasva miniszteri biztosi tevékenységének nem mellékesen arról is meggyőződhettem, hogy Székely Csaba a drámaírás során alaposan elmélyedt a történeti forrásokban.) Vissza a színházhoz: az élőben látott előadás megnyugtatott, hogy jó helyre tettem a szavazatomat. Az előadás kritikai recepciója egyébként, beleértve a budapesti vendégjáték után született reflexiókat, lehet, megérne egy külön cikket, annyira megoszlanak a vélemények a teljes elismeréstől a (majdnem teljes) értetlenségig, hogy miért is kapott ennyi díjat ez az előadás.
Az igazság gyertyái
A programban egyébként Az igazság gyertyái mellett több olyan előadás is szerepelt, amelyeket (díjaik, fesztiválszerepléseik, a róluk született kritikák okán) a színházi közvélemény az elmúlt évek kiemelkedő határon túli magyar előadásai között tart számon, mint amilyen a kolozsvári Ifjú barbárok (r.: ifj. Vidnyánszky Attila) vagy a vendéglátók Raszputyinja (r.: Sardar Tagirovsky). Utóbbi, ha nagy kihagyásokkal is, de öt éve repertoáron van, a 30. előadásnál tart, és a szatmári közönség érezhetően rajong érte. Nem kis teljesítmény ez egy százezres városban. (Az előadásról itt írtunk.) De láthatóak voltak egészen friss bemutatók is, mint a gyergyói Liliom (r.: Albu István, az előadásról itt olvashatnak) vagy a sepsiszentgyörgyi Vihar (r.: Bodó Viktor). A nézői komfortzónát feszegető, kísérletező színház, mint a kolozsvári Shosin Színházi Egyesület Gyűlöletvarietéja (r.: Bélai Marcel) mellett olyan bombabiztos sikerdarabok, mint az aradi Shirley Valentine Kézdi Imolával (r.: Porogi Dorka). Egy ilyen nagylélegzetű fesztiválon a rendezői nyelvek sokasága mutatkozhat meg.
Shirley Valentine / Kézdi Imola
A rendezői színházhoz tanulságos adalékot nyújtottak azok a szakmai beszélgetések, amelyeken a rendező nem tudott jelen lenni, így a színészek képviselték az előadást. Volt, aki erre úgy készült, hogy „A rendező telefonszáma:…” feliratú táblát hozott magával. Ami amellett, hogy jó poén, azért arra is utal, hogy nem tudják vagy nem akarják teljes szívvel képviselni a rendezői koncepciót. Más elmondta, hogy főszerepe ellenére lényegében az utolsó napokig nem volt közte és a rendező között érdemi kommunikáció. De szerencsére akadtak olyan társulatok is, akik inspiráló közös munkáról számolhattak be. A rendezői névsorban öt női nevet is olvashattunk (És közülük csak egy rendezett gyerekelőadást. Ezt azért emelem ki, mert ez az a terület, ahol a női rendezők helyét előszeretettel kijelölik.) Az 5 a 27-hez képest kevés, de mégis több, mint amihez a színházak repertoárjait böngészve hozzászokhattunk.
Gyűlöletvarieté
A szakmai beszélgetések általában neuralgikus pontjai a fesztiváloknak. Sok az eldöntetlenség: mennyire szólnak a közönségnek, mennyire a szakmának; mennyire az alkotói folyamatra és mennyire az eredményre koncentrálnak; hogyan lehet úgy elmondani a problémákat, hogy az alkotók ne sérüljenek, és a kritikusan megszólalót se hurrogják le. Itt a beszélgetések egyértelműen a szakmának szóltak, hiszen az előadások másnapján, délelőttönként tartották őket, ahová a civil közönség nem jött el. (Bár a lehetőség megvolt rá, ez a program is szerepelt a műsorfüzetben.) Azon a néhány beszélgetésen, amelyet meg tudtam hallgatni, Köllő Kata és Boros Kinga moderálása mellett több esetben is véleményeket ütköztető, érdemi párbeszéd alakult ki, általában jó hangulatban. Több könyvbemutatót is tartottak. Ebből a műfajból láthattunk olyat (Tompa Gábor verseskötete kapcsán), amelyben a könyvről kevesebb szó esett, mint a szerző oda csak áttételesen kapcsolódó világértelmezéséről. És volt olyan (amikor Zsigmond Andrea mutatta be Boros Kinga esszékötetét), amelyen valamennyien megszólíttattunk, és a könyv témájához kapcsolódva a kritikuslétről, a kritika helyéről és helyzetéről alakult ki egy érdekes beszélgetés.
Hatházi András és Rappert-Vencz Gábor a Raszputyin szakmai beszélgetésén
Az előadások mellett éppen ezek a párbeszédek adják a fesztivál értékét. Kezdő kritikus koromban, 2012-ben (a más szakmából érett fejjel ide váltók nagyjából egyszemélyes csoportjába tartozom) az akkor Nagyváradon megrendezett Interetnikai Fesztivál volt az első romániai színházi fesztivál, amelyen részt vettem, és ahol egy átfogó pillanatfelvételt kaphattam az erdélyi magyar színházakról. Máig meghatározó élményem. Talán azok a teatralógia szakos egyetemisták is így lesznek ezzel, akik az ideit végignézték. (Reflexióikat a színház honlapján, itt olvashatják.)
11. Interetnikai Színházi Fesztivál, Szatmárnémeti, 2024. november 14-24.
[i] https://epa.oszk.hu > pdf > EPA00617_tortenelmi_szemle_2005_01-02_069-087.pdf