Microstagiune – Temesvári Showcase 2025 /

A gondolatisága elképeszt és megrémít, a benne látható emberi helytállás büszkeséggel tölt el, és lelkesít.

Már többször felmerült bennem, hogy mekkora paradoxon az, hogy annyi féle-fajta színházi előadás van a világon, és szinte mindegyiknek vannak rajongói is, miközben sok színházi szakember (persze főleg kritikusok) arról panaszkodik, hogy általánosságban világszerte is esik a színvonal, sőt – most le kell írnom azt, amit megfogadtam, hogy többet nem írom le –, napjainkban válságban van a színház… Egyébként egy csudát van válságban! Csak átalakul.

Hogy válságban van-e világszerte a színház, arról persze nekem fogalmam sincs. (Hogy minden igényesebb kulturális tevékenység válságban van, benne a színház is, azt persze, mint majdnem mindenki, én is érzékelem.) De éppen a temesvári utam előtt egy nappal hosszasan beszélgettem egy kitűnő színházi szakemberrel, aki dramaturg, és 12 éve fesztivál-főszervezőként pásztázza a világszínházat Winnipegtől Vlagyivosztokig. Szerteágazó tapasztalatai alapján az alábbi gondolatokat osztotta meg velem:

1. Manapság már nem termelődnek ki nagy mesterek úgy, mint régebben.

2. Viszont nagyon intenzív az együttműködés, akár különböző országok, régiók között, sokszor egy előadáson belül is.

3. Ahogy a társadalmak, a színház is igyekszik újrafogalmazni önmagát.

(Azért nem árulom el, hogy kivel beszélgettem, mert nem hatalmazott fel rá, ezért egyszerűbbnek tetszik simán ellopni a gondolatait.)

Szakmai beszélgetés / Fotó: Beliczay László

A fenti három feltevés annyira a fejembe szállt, hogy a Temesvári Állami Német Színház és a Csiky Gergely Állami Magyar Színház közös, Microstagiune – Temesvári Showcase elnevezésű szolid, „családi” és nagyon barátságos hangulatú mini fesztiválján végig nem tudtam belőlük kijózanodni, és a látottakat ezek alapján vizsgálgattam.

Az első a Puerto Ricó-i José Rivera írta, a magyar Bocsárdi László rendezte Tektonikus felhők, a második A fia című előadás volt, ez utóbbi írója a francia Florian Zeller, rendezője a román Mădălin Hîncu – mindkettőt a Német Színház előadásában láthattuk. Azt gondolom, ez a mondat önmagáért beszél a tekintetben, hogy a Showcase kifejezetten multikulturális fesztivál volt, ami, ugye – az én véleményem szerint egészen biztosan –, már önmagában is érték. Hogy mi az érték, mi a fontos érték – ennek boncolgatása pedig rögvest elvezet a színház napjainkban zajló önmaga-újrafogalmazásáig.

Mert szerintem a színházcsinálóknak ma már sehol sem az a fő megoldandó problémájuk, hogy eredeti módon, művészileg magas szinten munkálják meg a színházi alapanyagot (az ember egy ideje jogosan azt is gondolhatja, hogy már nincs is igazi, eredeti eredetiség, továbbá az, hogy a művészet színvonalát hogyan lehet megmérni, hát, az sem egy könnyű kérdés), hanem elsősorban a legtágabb értelem vett közösségük megszerzését/megtartását preferálják (első helyen beleértve a jegyet váltókat és a hivatalos finanszírozókat). De nehogy megszóljuk, ne adj’ isten lenézzük ezt a fajta közösségépítést. Ugyanis sokan igénylik ezt, és az eredmény, a kulturális hozadék mindenki számára hasznos.

1978 / Fotó: Beliczay László

Azt gondolom, a közösségépítés és -megtartás kulcsa az identitás. A színháznak már azért is hasznos ideológiája a multikulturalitás, mert a sokféle, különböző identitással bíró néző együtt nagyszámú érdeklődő, visszajáró közönséget képez. Talán ez is egy oka a kis- és nagytérségi együttműködések szaporodásának. Természetesen nem akarom a továbbiakban részletesen fejtegetni a nagymesterek eltűnésének vélt vagy valós okait, és arról sem fogok hosszasan értekezni, hogyan, mi módon definiálja újra magát a színház és a társadalom. A közösségteremtés, a multikulturális figyelem, az identitás fókuszba kerülése önmagában is arra sarkallja a színházcsinálókat, hogy ne annyira a színpadon történtekre, a széles értelemben vett játékra koncentráljanak, hanem az egyéb mögöttesekre.

E helyzetnek megfelelő az első, elismerő összegző mondatom a fesztiválról: az alkotók és előadók mindegyik előadáson megfeleltek az elvárásoknak, színvonalasan, magabiztosan hozták a kötelezőt. A nézők is minden alkalommal elégedetten távoztak, megkapták, amiért jöttek. Ha esetleg a nyájas olvasó úgy véli, hogy e sorok leírása közben némi hiányérzet is lappangott bennem, jól kapizsgál. De rögtön sietek hangsúlyozni: nem a két temesvári társulattal van gond, hanem a korral, a színház változásaival, a humán kultúra általános háttérbe szorulásával.

Tektonikus felhők / A fotó forrása a Temesvári Állami Német Színház

Én Budapesten is rendszeresen kiakadok korunk jól bevált színházi receptjétől: végy egy West Enden, Broadwayn vagy Hollywoodban már sikert aratott darabot vagy forgatókönyvet, esetleg óvatosan, ameddig a jogtulajdonos engedi, rejts el benne néhány, szűkebb vagy tágabb régiódra jellemző aktualitást, ki-beszólást, társíts hozzá trendi látványvilágot és zenét, aztán játszasd el a színészekkel intenzíven, „felejthetetlen” alakításokkal. Ez a biztos siker egyik receptje, és ki ne akarna színházban sikeres lenni.

A Tektonikus felhők, és a A fia bár sokban különbözik egymástól, mégis mindkettő a fenti sikeresszínház-csinálás receptje alapján készült. Mindkettő igényes szórakozással szolgál igényes nézőknek, el is gondolkodtatja őket, az empátiaképességüket is erősítik. A polgár örül, hogy kiadta a pénzét színházjegyre, mert érzi, hogy így megváltotta a belépőjét egy jóval nagyobb klubba is: a földgolyóbis valamennyi országának felső középosztályába, azok közé, akik hasonlóan kulturáltan szórakoznak. Az empátia és a súlyos, áldozati szerepet kapott karakterek megrázó sorsába történő beleérzés viszont csak óvatosan, lájtosan működhet ezekben az előadásokban. A polgár ugyanis önvédelemből egy határt nem lép át, muszáj valamennyire önző egoistának maradnia, különben A fia előadása után például nem tudhatna jóleső érzéssel hazamenni, esetleg még enni-inni, tévézni egy keveset, majd lefeküdni. Iszonyatos, hogy ebben az előadásban – persze nem kevéssé saját hibáik miatt is – milyen csapdába kerülnek szülők. A kamasz fiukat, minden könyörgése ellenére ott kell hagyniuk (a bizonytalan gyógyulásig hosszú távra vagy akár örökre) a pszichiátrián. Ez ép ésszel elviselhetetlen. Sokkal rosszabb, mint bármilyen gyilkos lények Föld elleni hadjárata, vagy a legbőszebb láncfűrészes gyilkos vagdalkozása. Nyilván azért, mert utóbbiakról, bármennyire borzongatnak is, tudjuk, hogy csak kitaláció, míg az előbbi bármelyikünkkel megtörténhet. Kár, hogy a nagyobb hatás érdekében az ókori görögök által jól kitalált katarzist is idő közben tönkretettük. Ez a folyamat akkor kezdődött el (talán a középfajú dráma kialakulásakor vagy még előbb), amikor először komolyan felmerült az igény rá, hogy a színházi előadás kvázi de facto rólam, a nézőről szóljon. Az ókori démosz tagjai még teljes lelkükkel beleélhették magukat az előadásokba, mert úgy tudták: tragédia csak isteneket, félisteneket, közeli és távoli királyokat, valamint közelebbi és távolabbi rokonaikat érhet.

A fia / A fotó forrása a Temesvári Állami Német Színház

A 20-21. század történelmében az egyszerű emberek számára is gazdag identitáskínálat alakult ki – az érintettek a legtöbbjét egyáltalán nem maguk kérték. Az 1978 előadásának első részében idős helyi házaspár ült mellettem. Elgondolkodtató és egyben megrázó volt észrevennem, hogy a már 1978-ban is felnőtt korúakban több mint 35 évvel a diktátor megbuktatása után is milyen, szabályosan felszabadult, megkönnyebbült nevetést tud kiváltani, ha a félelmet keltő, de tökéletesen abszurd idiótának tetsző vezér kontójára elhangzik a színpadon egy-egy ütősen megfogalmazott beszólás, vagy ha a korból feldereng egy-egy szörnyű régi dal, kép, megfogalmazás. „Akik éltek a Ceauşescu-korban Romániában…” – ez is egy véresen komoly identitás.

Az 1978 című dokumentum-fikció a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása (a fesztivált közösen rendezték a Német Színházzal), természetesen alkotói-előadói sokféle identitással bírnak, az előadást Simona Semenič író és Tomi Janežič rendező készítette – a rendező és a színészek személyes történeteire építve. A produkció egy tizenkét részből álló sorozat egyik darabja, amely az egykori Osztrák-Magyar Monarchia városait köti össze – Temesvártól az olasz-szlovén határon fekvő Nova Goricáig. Azt gondolom, hogy már csak az eddig leírtakból is kiderül, hogy a produkció mennyire ütős példája az identitáskeresésnek, a szélesebb körű együttműködésnek és a színház újraértelmezésének.

A sárkány / A fotó forrása a Temesvári Állami Német Színház

Ez utóbbiról (az újraértelmezésről) viszont el kell mondanom, hogy csak az elmúlt kb. két évtizedben ehhez hasonló helyspecifikus újraértelmezésekből elég sokat sikerült megnéznem. Volt közöttük telitalálat és motiválatlanul összedobott, értelmetlen erőlködés is. Az 1978 is nem egészében, csak részleteiben győz meg. A leghitelesebbnek, és színházilag is legerősebbnek a romániai közegben játszódó első két részt gondolom, a másodikba beépülő szlovén-olasz vetítés kedves, humoros színfolt, de a harmadik, I. Világháborút, Isonzót megidéző részt sem az egészben betöltött szerepe révén, sem pedig önmagában nem tudtam érdekes, izgalmas színházi kísérletként befogadni. A helyspecifikus nézővándoroltatás is helyenként nyögvenyelősnek tetszett, a Politechnikai Egyetem Hidrotechnikai Karának egykori, jelenleg használaton kívüli épületében először egy kényelmetlen osztályteremben, majd egy duplagarázsszerű szűk, ablaktalan helyiségben, és végül egy magas betoncsarnokban jártunk, ez utóbbi feltört aljzatbetonjában elevenedtek meg naturalisztikusan és helyenként brutálisan a kegyetlen világháborús lövészárokharc elképzelt jelenetei.

A fesztivál végére nekem két olyan előadás jutott (a legutolsó, Szabó Kristóf rendezte Danaos című Csiky-előadást már nem tudtam megnézni), amelyekben, úgy érzékeltem, hogy korszerű formáik, ügyes kísérleti ötleteik mellett is határozottan a színházianyag-megmunkálás szándéka dominál.

A sárkány / A fotó forrása a Temesvári Állami Német Színház

A „szovjet” Jevgenyij Schwarz 1944-ben készült színdarabjából készült A sárkány szerintem világszínházi mércével mérve is élenjáró, sőt, a csúcsra jutottak közé sorolható. Örömmel jelenthetem, hogy a fenti, 1. hipotézisem máris megdőlni látszik (persze a kivétel erősíti a szabály), ugyanis a magyarországi rendezéseiről is emlékezetes, „orosz származású amerikai rendező”, Jurij Kordonszkij máris a régi nagyoknál fiatalabb nemzedék nagymesterének tekinthető. Már a darab kiválasztása is attraktív, nem azért, mert ebből is készült film, hanem mert az ukrajnai háború különös aktualitást ad neki, amit szerencsére az előadásban nem hangsúlyoznak túl. Sőt, a történet időtlen bölcsessége még erősödött is, mert fasizmusra, Hitlerre, Sztálinra utalás sincs a történetben, hanem az elvont, szimbolikus jelenség a mesevilágból egyszerűen átkerül a mába, ahol bebizonyosodik: a diktátorok nem az embereken uralkodnak, hanem bennük, a lelkükben élnek, kiirthatatlanul. Egy másmilyen kontextusban, egy másik identitásképző helyzetről olvastam nemrég az alábbi, kemény következtetést: a gyereket ki lehet szedni a gettóból, de a gyerekből a gettót sohasem.

A sárkány-előadás (Német Színház) mindegyik alkotórésze, a lézeres pontozótól az erős vizuális elemekig, a jelmezek-sminkektől a zenei háttérig, a mozgástól a színészi játékig tökéletesen a helyén van. Ebben az előadásban mindennek megvan az értelme és a szükséges művészi hatóereje. A gondolatisága elképeszt és megrémít, a benne látható emberi helytállás büszkeséggel tölt el, és lelkesít. Az egész fesztivál legemlékezetesebb perceit Isa Berger teremtette meg, amikor a kistermetű, törékeny Elsaként bátran és eltökélten, egyedül ellenállt a hatalommal szemben.

Badu Mama gyermekei / Fotó: Beliczay László

Valahogy úgy kellene újrafogalmazni a színházat, hogy legyen meg benne minden, ami a színház körül épül és fontos-hasznos, de közben maradjon színház is, amelyben mégis az a lényeg, hogy milyen az előadás. Ha ez sikerülne, az se lenne baj, ha a néhány nagymester helyett sok kis mester csinálna színházat.

A leendő kis mestereknek örömmel ajánlom a Csiky Gergely Színház Badu mama gyermekei című, gyerekeknek szóló bábelőadását. Bölcsességben, ügyes, látványos megoldásokban felveszi a versenyt A sárkánnyal, és még megejtően szép is.

Microstagiune / Temesvári Showcase, 2025. január 30 – február 3.