Posztok hordaléka – 1. rész

Ha oknyomozó újságíró volnék, azt kérdezném meg Nagy Ervin államtitkártól és illetékes helyettesétől, Popa Gergelytől, hogy ők vajon miért támogatták (intézték el) Leblanc Gergely bizottsági kinevezését.

A közösségi média varázsa és rákfenéje egyben, hogy a felületein mindenki posztolhat. Megírhatja a véleményét a garantáltan retardált, gyűlölködő idióta (ez most nem egészségügyi kategória) és az európai hírű, elismert szakember is, ha utóbbi ideig-óráig elviseli, hogy az előbbi a förmedvényeivel sokkal több lájkra és követőre tesz szert, mint ő.

Fentiekre manapság – pró és kontra – a fészbukon számos példa akad, hiszen a Tisza párt áprilisi nagyszerű győzelme óta a többség (ismételten) úgy érzi, eljött az ideje, most végre ő fogja megkapni – méltányosan és jogosan – az őt már régóta megillető szakmai, erkölcsi elismerést és a vele járó anyagi támogatást. Ő lesz végre jómódú és sikeres, nem más, a volt kormánypárt hívei és haszonélvezői pedig majd kétségbeesve kussolnak, miközben örülnek, hogy megússzák a börtönt. És ez utóbbiak persze gyorsan elhúznak a politikusi pálya és a jövedelmező lehetőségek közeléből is, merthogy… Merthogy újra mi jövünk.

AI-generálta illusztrációk

Akik azt gondolják, hogy most újra nekik kell jönniük, nem ismerik Magyarországot. Hogy egyik jeles („színházkritikus”) képviselőjük kedvenc szófordulatával éljek, lövésük sincs arról, hogy az emberek hogyan gondolkodnak a főváros nagyobb részében, valamint a vidéki nagy és kisebb városokban és a falvakban. Vagy nem érdekli őket. Ez részükről minden bizonnyal tényleg valódi érdeklődéshiány, ám csak kvázi tudatlanság, mert a mindenkori „most végre (újra) mi jövünk” nevű gyorsan szerveződő klub tagjai nem alulképzett, buta emberek, hanem csak érdekből tettetik hülyének magukat. Aki például a színházi élet megváltozását a Tisza-kormány alatt úgy képzeli, hogy Nagy Ervin államtitkár zászlót lengetve félév alatt lecseréli a mi embereinkre majdnem az összes színházigazgatót, nos, az maga teremtette álomvilágban él, vagy inkább mindenáron el akarja hitetni velünk, hogy csak a mi embereink (értsd: az „ő emberei”) jelentenék a jó megoldást. Ezen az átlátszó ügyeskedésen már minden, valamennyire gondolkodni képes ember csak röhög (vagy sír).

      De kik is azok a mi embereink? Az nyilván nem az, aki a Teátrumi Társaság tagja, de olyan sem való közénk, aki NER kedvelte színházigazgató vezetése alatt teátrumi teátrumokban boldogan és tehetségesen játszott. Hát, még ha rendezett! De hála a jó istennek ilyen tulajdonképpen nem is létezik, mert ha el is tévelygett a nem mi színházainkba néhány tehetséges hazai vagy külföldi színházcsináló, ott bizony – lám, mit tesz a lepaktálás a korrupt maffiavilággal – valamiért igen gyengén muzsikált (hangoztatják nem kevesen a végre most újra jövők közül). Ezt nem az ujjamból szopom. Számos kritika is bizonyítja – ha kritikának lehet nevezni a mindkét oldalon szép számban fellelhető, kritikának álcázott politikai propagandát.

A káderpolitika kérdései akkor válnak igazán súlyossá, amikor a leváltott rendszer olyan alakjai kerülnek újra vezető szerepbe, vagy maradnak abban, akik súlyos hibákat, sőt, bűnöket követtek el az ország adófizetői és nem ritkán a saját kollégáik ellen. De ki tudja azt megmondani, hogy mi a hiba és mi a bűn? Az önmagát az ország legjobb színikritikusának tartó, az igazságot és frankót mindig megmondó egyén, aki nemrég még félév alatt akarta lecserélni az összes magyarországi színházigazgatót, a minap beleállt a tegnap még reményteli államtitkárába. Nagy Ervin ugyanis átlépte nála a vörös vonalat: az még talán megbocsátható lett volna, hogy nem cserélte le rapid módon az igazgatókat, de ezek után képes volt Kéri Kittyt beválasztani a Színházművészeti Bizottságba. A legjobb színikritikus saját bevallása szerint nem ismeri ugyan Kérit, csak „hall róla ezt-azt”, de az, ugye, életfogytig megbocsájthatatlan, hogy az inkriminált színművészt annak idején „vagy Eperjes vagy Vidnyánszky” éppen annak a kaposvári színházi tanszéknek az élére „tette oda”, amelyet addig a legjobb kritikusból a legjobb oktatásszervező egyetemi professzorrá avanzsáló legjobb-legjobb egyén vezetett. De a baj nem jár egyedül. Kéry mellett a Bizottság tagja lett „Crespo Rodrigo is, aki a másodéves osztályt vezeti Kaposváron Kéri Kitty tanszékvezetése alatt, aki viszont játszik Crespo Rodrigo rendezésében Tatabányán”. Irtózatos, hova jutottunk megint, és ilyen hamar (ezt már újra én mondom, persze ironizálva), elképesztő, ahogyan Nagy Ervin keresztapa kézben tartja a titkos, összefonódó szálakat, és újra épül a maffiahálózat.

Egy másik kitűnő memóriával bíró, éleslátó színházi és lélektani szakember posztjában megismerkedhetünk Crespo Rodrigo főbűnével is. Hát, az a bibliai eredendő bűnhöz képest valóban egészen új keletű: Crespo a 2010-es tatabányai pályázaton a fideszes polgármester és a Fidesz-többségű városi önkormányzat támogatásával lett színházigazgató, pedig a javaslattevő szakmai kurátorok másra szavaztak. Ez szerintem sem helyes dolog, és még az sem mentség, hogy előtte és az óta hány hasonló, még ennél is vérlázítóbb eset történt. De a posztnak ezt a kiemelt, rövid bekezdését elképedve olvasom: „Crespo későbbi igazgatói munkáját ettől külön kell megítélni. Az eredményei és hibái a sajátjai. A későbbi évek azonban nem írják át a 2010-es kinevezés körülményeit.” Jól értem? Tényleg nem lényeges, hogy másfél évtizedig hogy vezette a színházat, milyen társulatot hozott össze, milyen bemutatókat tartottak, milyen repertoárt építettek a vezetése alatt? Tényleg a 2010-es kinevezés körülményei miatt „Crespo Rodrigónak le kellene mondania a bizottsági tagságáról”?

Nem tisztem, nem is áll szándékomban védeni a tatabányai direktort, de annyit megjegyzek: a jelzett időszakban elég sok előadást láttam a Jászai Mari Színházban, de direkt vagy alattomosan bujtatott pártpolitizálásnak még halvány nyomával sem találkoztam. Még a színház vezetőinek, társulati tagjainak a megszólalásaiban, interjúkban sem leltem erre utalásokat. Akkor viszont elvi kérdéshez érkeztünk. Ha valaki 2010-ben egy pályázaton elfogadta vagy megnyerte a fenntartó politikai többségének a támogatását, akkor – függetlenül a további teljesítményétől – 2026-ban nem szabad szóba állni vele, meg kell tiltani-akadályozni, hogy a szakmapolitika aktív közreműködője legyen? Hja, ha lenne köztünk legalább egyetlen valaki, aki annyira makulátlanul bűntelen és hibátlan, hogy ezt az igényt jogosan megfogalmazhatná! Mert félreértés ne essék: nem az a hibátlan, aki a NER alatt csak kritizált, csípőből tüzelt, destruált, okoskodva trollkodott, hanem az, aki akkor is hinni akart a szakma létezhető egységében, és tudott is úgy együttműködni, hogy közben ellenállt a bedarálásnak, kompromittálásnak, korrumpálásnak. Na, az ilyen ellenállókból találhatni igen keveset.

A folyamatos felháborodáshoz, a minden elutasításához, amit a másikok preferálnak, nem kell sok ész. Elég hozzá a valódi vagy az eljátszott indulat, a hangos, feltűnést keltő ellenségeskedés. Ám mindezek helyett jobb lenne elkezdeni reálisan gondolkodni. Először is észre kellene venni, és ki kellene mondani, hogy óriási különbségek vannak a NER-korszak különböző intézményvezetői és „vezető” művészei között. Van köztük olyan, aki semmihez nem ért, és egész életművében semmilyen téren nem tud értékelhető teljesítményt felmutatni, és csakis a politika farvizén evezve, ügyes, de jellemtelen helyezkedéssel, visszataszító behódolással, folyamatos nyalással érte el és tartja meg (mindmáig) a vezető beosztásait, gyűjti a kitüntetéseit. Nem kérdés, hogy az ilyeneknek el kell tűnniük. Más a helyzet azokkal, akiknek a tevékenységük fókuszában elsősorban a művésziérték-teremtés állt, el is értek valóban figyelemre méltó eredményeket alkotásban, előadásban, irányításban, és bűnként-hibaként annyi róható fel nekik, hogy elfogadták-kihasználták a kedvező politikai hátszelet. A múlt század kilencvenes éveiben is éveknek kellett eltelniük, hogy valaki végre nyilvánosan kijelentse: mondjuk már ki, hogy ebben az országban kb. 200 ellenzéki értelmiségin kívül mindenki megkötötte a Kádár-rendszerrel a maga kompromisszumát. Az vesse a kompromisszumkötőkre az első követ, aki…

A művészvilágban és a kulturális életben a legtöbben „középen” vannak és voltak. Ők azok, akik tették a dolgukat, hittek önmagukban, és eredményeket akartak elérni, szép pályát szerettek volna befutni. Egyéni ambíció nélkül eredmény sehol, de főleg a művészetben nincs. Tapasztalataim és meggyőződésem szerint a színházi életben a döntő többség igazából sohasem foglalkozott politikai és ideológiai kérdésekkel, csak igyekezett fennmaradni és jutni valahová, amihez – ez mindig így volt – mindenkinek a maga köreiben meg kellett adnia az istennek azt, ami istené, a császárnak azt, ami császáré. Velük szemben a széthúzást (mindkét oldalon) az elmúlt évtizedekben kizárólag azok gerjesztették, akiknek nyilvánvalóan kemény, speciális érdekük fűződött hozzá. Akik tehetséggel, felkészültséggel, munkával, valódi érték létrehozásával sosem tudták volna észrevetetni magukat, azoknak egyetlen lehetőségük a megosztás és vele az állandó gyűlöletkeltés volt. Ezek az erők most is működnek, gátlástalanul önzők, élezik a feszültséget, élvezik, hogy még halászhatnak a zavarosban. Tőlük ugyanúgy meg kéne válnunk, mint a bűnös NER-lovagoktól. Mert egyszerűen be kell látni, hogy aki a széthúzást gerjeszti, és nem a párbeszédet, a normális együttműködést szorgalmazza, az mind árt a színháznak, a remélt rendszerváltásnak, az országnak. Ugyanis hosszútávon közös az ügyünk és az érdekünk, nincs olyan, hogy „mi versus ők”, mert mi is ők, ők pedig mi is vagyunk.

A napokban nyilvánosságra hozták a kulturális államtitkár (ideiglenes) tanácsadó testületeinek, a Bizottságoknak a névsorát.

„A Színházművészeti Bizottság tagja Crespo Rodrigo, Ellinger Edina, Rusznyák Gábor, Savanyu Gergely és Kéri Kitty. A Táncművészeti Bizottságban Nagy Zoltán, Juhász Zsolt, Leblanc Gergely, Hágai Katalin és Duda Éva kapott helyet. A Zeneművészeti Bizottság tagja Lendvai György, Horváth Zsolt, Vajda Gergely, Pad Zoltán és Erdődy Orsolya lett.”

Lehet, hogy a névsor a megosztottságban érdekelteknek nem megfelelő, de – nyilvánvalóan hézagos ismereteim alapján – azt gondoltam, hogy említettek között nincs olyan személy, aki múltbéli hibái miatt nem volna alkalmas arra, hogy eszmét cseréljen a területe jövőjéről. De a képlet bonyolult. Újabb hírek szerint ugyanis egy kivétel akad: Leblanc Gergely balettművész, aki az Ókovács Szilveszter – Solymosi Tamás vezette operaházi Nemzeti Balettban tevékeny szerepet vállalt kollégái megszégyenítő leminősítésében és eltávolításában (a közel száz balettművész által aláírt, minisztériumnak címzett felhívás fókuszában éppen az áll, hogy olyan személy ne lehessen vezető, aki ilyen törvénytelen és erkölcstelen tettekben részt vállalt). Ókovács (igen sűrűn posztoló) Szilveszter operaházi főigazgató fészbukposztban hamar Leblanc védelmére kelt, úgy látszik, hogy még mindig nem veszi észre, hogy ezek az öntetszelgő, lapos bulvárpublicisztikai szösszenetei általában, mint most is visszafelé sülnek el: ezúttal is alaposan kompromittálja Solymosi balettigazgatóval közös ifjú kegyeltjüket, akit (Ókovács maga árulta el a posztjában) – kellemetlen változás esetére – kiszemeltek balettigazgató-utódnak. Vajon miért éppen őt?

De nem is ez az igazán izgalmas kérdés. Ha oknyomozó újságíró volnék, azt kérdezném meg Nagy Ervin államtitkártól és illetékes helyettesétől, Popa Gergelytől, hogy ők vajon miért támogatták (intézték el) Leblanc Gergely bizottsági kinevezését. Mert az amúgy első blikkre kedves, szimpatikus fiatalember meglehetősen kilóg a bizottsági tagok sorából… „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.” – idézhetnénk sokat sejtetően a nagy angol drámaírót, de közben változatlanul hiszünk abban, hogy elmúlnak azok az idők, amikor nem lehet egyenesen megtudni semmit, hanem zörgő harasztból kell megfejteni az igazságot. Vagy posztok hordalékából. (Éppen nosztalgiázva újraolvasom Déry Tibor hajdani cikkeit, amikor még nem voltak posztok, csak napok hordaléka.)