Bakos Árpád és barátai: Látod, látod /

…olyan előadó-alkotókat láttam-hallottam, akik minden idegszálukkal, figyelmükkel, teljes tehetségükkel kitartóan csakis a művészi anyag megmunkálására fókuszáltak. Kb. a koncert első harmadában hasított belém a felfedezés: itt nincs semmi más, csak zene.

Illik azzal kezdenem a zenei koncertről írott cikkemet, hogy a hallásom igencsak hagy kivetnivalót maga után, a zenetörténeti ismereteim, hiába igyekszem állandóan toldozgatni-foltozgatni őket, rendkívül hézagosak, elméletben sem értek a zenéhez, hangszeren nem tudok játszani… Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) rajongva szeretek mindenféle muzsikát.

Bakos Árpád és barátai / Franczia Dániel, Bakos Árpád, Lovas Gábor, Schäfer Szilveszter

A zene a művészetek művészete, nem fáraszt, talán csak néhány stílusirányzatából tanácsos mértékkel fogyasztani. A zenét nem lehet megunni, ezzel szemben könyv, film, de színházi előadás sincs olyan, amelyről azt állíthatnám, hogy több tucatnyi egymás utáni befogadása után továbbra is, még többször kíváncsi vagyok ugyanarra az alkotásra – jó-jó, néhány költeménnyel is így vagyok. A legfelkavaróbb zene is szórakoztat, és akárhogy is szórakozom könnyed zenehallgatás közben, mindig többet és többet tudok meg a világról. A zenéről érdemes gondolkodni, de ha semmit sem tudok, nem gondolok róla, akkor is éltet, belém mászik, velem van, miközben minden újabb és újabb róla szóló releváns információ megszerzése meghálálja magát. Szerintem Jane Austen zenehallgatás közben találta ki egyik legismertebb regényének a címét (Sense and Sensibility, azaz Értelem és érzelem), amely cím rendkívüli egyszerűsége dacára sokrétű, mélyre hatoló egykori és ma is érvényes konnotációval is bír – na, a legtöbb zene ilyen.

A fenti két bekezdés után azt gondolom, hogy sok kitűnő muzsikus barátom kifejezetten örülne neki, ha zenekritikusnak állnék, de csak nagy-nagy ritkán és csak néhánynak áll módomban örömet szerezni. Ezúttal remélem, sikerül megtennem a Bakos Árpád és barátainak, ez a frissiben összeállt (de egyáltalán nem kezdőkből álló), első – lemezbemutató – koncertjüket a Fonó Budai Zeneházban adó, általam is látott-hallott formáció neve. A minősítésüket gyorsan letudom: szerintem príma, érdekes és tartalmas zenét játszanak, hihetetlenül jól.

Bakos Árpád és barátai a Fonóban

A modern marketingesek azt mondják, hogy ma már a művészetben sem kifizetődő az eladandó portékát dicsérni, helyette az egyénre tett hatását érdemes ecsetelni, azt, hogy az ajánlgatott árucikk hogyan, mennyire teszi jobbá a fogyasztó életét. Nos, az enyémet rögtön jobbá tette. Nagyon jól éreztem magamat a koncerten, és különösen élveztem, hogy az érzelmi viszonyulásom mellett aha!-élményszerűen törtek rám gondolatok. Ezek közül most néhányat nyilvánosságra hozok (remélem, miattuk az első koncertjük után nem tiltják be rögtön Bakosékat Magyarországon).

Szóval, nem értettem, hogy miért lep el a koncerten az a furcsa, minden földi halandó által oly sokszor áhított gyermekkori béke és nyugalom, pedig az én gyerekkorom – igaz, puha, de – diktatúrában telt el. És ilyen zene nem is volt még akkor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, legfeljebb csak hasonló, és olyat is csak ritkán hallottunk. Bakosék muzsikája ugyanis népi ihletésű, de kortárs zene, az alkotó-előadók ezt nem is rejtik véka alá. Bakos Árpád, aki énekével, valamint koboz-, tambura- és furulyajátékával a banda frontembere, a zeneszámok között mindig szólt néhány szót, legtöbbször a dalok keletkezési körülményeiről. Olyanokat mondott például (emlékezetből, szabadon idézem), hogy „évek óta motoszkált bennem, bennünk ez a motívum, de csak most értünk el oda, hogy megtaláljuk a zenei szerkezetét”. Vagy: „így tudtuk ezt a dalt a saját zenénkké tenni”. Vagy: „régóta nagyon szeretem ezt a macedón dalt, de nem tudtam megtanulni a szövegét, ezért írtunk hozzá magyar szöveget”. Feltárta, hogy sokszor hosszú, kitartó munkával meg- és áthangszereltek zenéket, felcseréltek versszakokat, belekomponáltak, szöveget írtak…

Bakos ÁrpádHogy mi a furcsa mindebben? Az, hogy olyan előadó-alkotókat láttam-hallottam, akik minden idegszálukkal, figyelmükkel, teljes tehetségükkel kitartóan csakis a művészi anyag megmunkálására fókuszáltak. Kb. a koncert első harmadában hasított belém a felfedezés: itt nincs semmi más, csak zene. Ezek a fiúk nem akarnak egyebet, csak zenélni, ám ezért képesek mindenre, ami emberileg megtehető, felvállalható. Nem mórikálják magukat, nem játsszák el teátrális gesztusokkal, hogy ők istenadta, ördögi tehetségű muzsikusok. Nem akarok senkivel sem igazságtalan lenni, de én Magyarországon ilyet nagyon régen éltem meg. Pedig létezhet ilyesmi, hiszen a csantavéri Bakos Árpád társai is Békéscsaba és Veszprém jó hírét öregbítik.

Manapság ha kinyitok tíz, szépirodalmi alkotásnak szánt friss kötetet, kilencszer már a fülszövegéből, vagy az első oldalának közepén meggyőződöm arról, hogy itt bizony az alkotónak az elsődleges célja a trendiség és eladhatóság furcsa kevercsének ügyes megtalálása… És tudjuk-halljuk (tapasztaljuk) rendszeresen, hogy e kutakodásban a kiadók a fő felbujtók, nem ritkán nyomásgyakorlók. Ha beülök egy kortárstánc- vagy kortársszínházi előadásra, egy kis művészi „bemelegítés” után zápoznak rám az alig burkolt terapikus, trenditrauma-követő életminőség-javító rám olvasások, vagy ami még rosszabb, az alattomos (párt)politikai ki- és beszólások (igaz, ez utóbbiak az áprilisi választások óta eladhatatlanok lettek, de ezt még nem mindenki vette észre).

A művészet e fentiek nélkül is képes arra tanítani, hogy változtassam meg az életemet (lásd: Rainer Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzóját), és jeles produktumai azt is ékesen bizonyítják, hogy az alkotói és befogadói műélvezet a világ megismerésének ultra klasszis, verhetetlen módja (lásd: Martin Heideggert, aki kb. ugyanezt mondja, csak kicsit másképpen megfogalmazva). Aki mindezt nem hiszi, hallgassa Bakos Árpád és barátait. Nekem például a világ megváltoztathatóságáról beszél a Mátészalka gyászban van: a dalt gyerekkoromból idétlen romaparódiákból ismerhettem, Bakosék előadásában pedig egy emberi tragédiának García Lorca-i erejű zenei feldolgozása. Az utolsó dal (Gyászba borult az ég) a címének látszólag ellentmondva felemel és reményt ad („Akármerre menjek, / Akármerre járjak, / Mindenütt csak a bú/Val kell találkozzak, / De az ember remél, / Jót vár a jövőre / De az ember remél, / Jót vár a jövőre… – ezek a lemez befejező sorai”).

Várjuk tehát a jövőben a jót, de közben szerezzük be a Látod, látod című CD-t. Megrendelhető itt: https://www.facebook.com/Bakosesbaratai

Bakos Árpád és barátai: Látod, látod

Előadja: Bakos Árpád (ének, koboz, tambura, furulya), Schäfer Szilveszter (hegedű), Lovas Gábor (kaval, szaxofon, oktávmandolin, ének), Franczia Dániel (darbuka, doholla, tapan, keretes dob, csörgők, ének).

Fonó Budai Zeneház, 2026. szeptember 19.