Kamarafeszt / Zentai Magyar Kamaraszínház – II. rész

A fesztivál második felében a társművészetek is helyet kaptak, de előbb vissza még a színházhoz!

A fesztivál második felében a társművészetek is helyet kaptak, de előbb vissza még a színházhoz! Megnézhettünk egy klasszikust, Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámáját. A viszonylag gyakran játszott darabot a színházak akkor szokták elővenni, ha jó szereplehetőséggel szeretnék megkínálni idősebb és fiatalabb színészeiket, hiszen a két házaspár titkokkal, összecsapásokkal, vonzásokkal és taszításokkal zsúfolt éjszakai vendégeskedése mind a négy szereplőnek kiváló megmutatkozási lehetőséget jelent. A zentai színház kicsinyke, mindössze hétfős társulata, amelyben a húszas – kora harmincas korosztály a meghatározó, elsőre kevésbé látszik alkalmasnak a szerepkiosztásra. Vagyis Mezei Kinga éppen az a korosztály és színészi kvalitás, aki Martha lehetne, de a színház és László Sándor rendező négy fiatal színészt kínált meg ezzel a lehetőséggel. És milyen jól tették, hiszen néhány perc után nem kérdés, hogy a Szalai Verebes Judit, Virág György, Dedovity Tomity Lea, Szilágyi Áron négyes el fog bírni ezzel a feladattal, nem is akárhogyan.

Nem félünk a farkastól / Szalai Verebes Judit és Virág György / Fotó: Szabó Róbert

A kritikusok rendre fanyalognak, ha a dráma szóba kerül, hiszen aki sokadszor látja, annak a történet már nem tartogat meglepetéseket, és a mai színházi trendekhez képest erősen túlírtnak is érződik. Aki azonban először látja, annak bizony tud meglepetéseket okozni, ahogy ez a szakmai beszélgetésen, az egyetemisták hozzászólásait hallgatva kiderült. Gusztony Endre dramaturg közreműködésével húztak belőle, három felvonás helyett kettőbe sűrítették, de – különösen a második rész – még így is terjengősnek hat. Ezt azonban ellensúlyozza a színészi játék. Szalai Verebes Judit színészi eleganciával, rendkívül pontosan teremti meg Marthát. Asszonyi fölény, gonoszkodások, kétségbeesett hódítani vágyás, szétcsúszás, a vonzás és taszítás kettőssége – mind-mind ott van a játékában. Több szerepben láttuk a miniévad során, mindegyikben figyelemre méltó volt, itt azonban ennél több: a beérett ígéret. Ahogy ez a szakmai beszélgetés során elhangzott, László Sándor egy színészközpontú előadást szeretett volna rendezni, és ezt is tette, az előadáson látszik az átgondolt színészvezetés. Dedovity Tomity Lea is kitűnő Honey szerepében, túl tud lépni a butácska, együgyű fiatalasszony sztereotípián, jóval rejtélyesebb lesz ennél a karaktere. A két férj szerepében Virág György és Szilágyi Áron is meggyőző, értjük a motivációikat, a (helyzetből és a házasságukból) menekülni és maradni vágyásukat. (Hozzá kell tennem, az első sorban, a játszóktól 1 méterre ülve     nem tudtam eltekinteni attól, hogy Szalai Verebes Judit gyermeket vár, így egy szépen gömbölyödő Marthát láthattuk abban a szerepben, amely a gyermektelenség kínjairól is szól. És folyton eszembe jutott az előző nap látott Ikrek is, amelyben a magzatokat játszó színészek eljátszották, mit érezhetnek a magzatok, amíg édesanyjuk balettozik. Itt pedig mind akusztikában, mind mozgásban igencsak heves jelenetek is akadtak. A színházban az ilyen, élet rendezte adalékok nagyon is belejátszanak a nézői látásmódba.)

Nem félünk a farkastól / Dedovity Tomity Lea, Szilágyi Áron, Szalai Verebes Judit és Virág György / Fotó: Szabó Róbert

Míg a Nem félünk a farkastól megszokott repertoárdarab, ez egyáltalán nem mondható el a Pilinszky János művei alapján készült Éjidőről. Igaz, Mezei Kinga nem először nyúl költői alapanyaghoz, és ezeknek az előadásoknak vannak közös pontjaik. Ilyen volt a Tolnai Ottó műveit feldolgozó Élőhomok is. Közös ezekben az előadásokban, hogy igen távol állnak a költészetet „lefordító” színpadi adaptációktól. Mindig jelentéses, szürrealitástól sem mentes térben játszódnak, a látvány, a képzőművészet egyenrangú a szöveggel, és fontos szerep jut bennük a mozgásszínházi elemeknek. Mindez igaz az Éjidőre is. A színészek süppedős homokon járnak, az egyszerű, emberi cselekvések (mint egy asztal megterítése) is kapnak egy kis szürreális „beszűrődést”. Az emberi élet teljessége annak korszakain keresztül jelenik meg. Kisgyerek, középkorú nők és férfiak, elrajzolt, bábarcú öregasszonynak öltöztetett színészek mondják a szövegeket. Játszanak a lámpákkal, a fénnyel, a nappallal és az éjszakával. A háttérben ott ül a három tagú zenekar, Mezei Szilárd vezetésével, az ő zenéjét játszva, hogy az előadás végén egy bábzenekarban kettőződjenek meg. Nem érdemes történetet keresni, képek és hangulatok társulnak a Pilinszky-szövegekhez, kinek-kinek más mintázatot adhatnak ki az összetevők. Az előadásban a társulat tagjai mellett vendégművészek is részt vettek, ahogy más előadásokban, így a Baal-ban is. A vajdasági magyar színházak ebből a szempontból is együttműködnek: legyen szó vendégszereplésről, beugrásról – a Baalba például betegség miatt Kucsov Borisz ugrott be az utolsó pillanatban, hogy a fesztiválon el tudják játszani – vagy az előadások tájolásáról. 

Szakmai beszélgetésen / Vidovszky György, Árkosi Árpád és Kovács Frigyes / Fotó: papírlap

Hogy a vizualitásnál maradjunk, megnézhettük a Bolondmese című filmet. Bicskei Zoltán pusztai balladájában a főszerepet a szikes pusztai táj játssza, ebbe olvadnak bele a szereplők. Szarvas József és a zentaiak mellett más vajdasági színészeket is láthatunk, sőt, az erdélyi Galló Ernő is feltűnik. A Móricz Barbárokjára is emlékeztető, tragikus végű történet erős atmoszférával bírt, a számomra legemlékezetesebb színészi jelenlét pedig Mezei Kingáé volt. 

Ugyancsak vendégekkel kiegészülve zenéltek a társulat tagjai a fesztivál záróeseményén, az Égre házat című népzenei koncerten, amelyen különböző tájegységek népdalait mutatták be, miközben Virág Györgyről és a vendégként zenélő Pálfi Ervinről kiderült, hogy a hangszerek világában is otthon vannak, sőt, Virág Györgyről az is, hogy erős néptáncos előélettel rendelkezik.  

Az előadásokat nézve és a várost járva, a látogatóban óhatatlanul felmerül a kérdés: van-e közönsége a színháznak az egyre fogyatkozó Zentán? A válasz egyszerre elszomorító és biztató: a környező községekkel együtt talán 15.000 lakosból (akiknek a túlnyomó része magyar) úgy 1.200-an jutnak el egy évadban a színházba. Ahányan a Vígszínházba egyetlen este beférnek. De ez a helyi lakosság közel 10 %-a. Előadásonként 50-70 ember ül be a kamaraterembe, egy előadás nagyjából 15, jó esetben 20 alkalommal megy. (A művelődési ház nagyszínpadán alig egy-két darabot tudnak néhányszor eljátszani.) És ebben a kicsiny színházban, ahol az igazgató egy személyben sofőr is, a színészek mindent csinálnak, mint nálunk a független társulatoknál, következetesen építkeznek, nem engednek a színvonalból, nem törekednek könnyed túlsúlyú repertoárra, figyelnek arra, hogy a színészek fejlődhessenek, különböző iskolákat képviselő, képességes rendezőkkel találkozzanak.  Hogy egy fesztiválon megmutatkozhassanak a szakmának. Nem kis teljesítmény ez egy kisebbségi kis színháztól.

Zenta, 2026. szeptember 29-30.