Bíró Kriszta: Á.T. (Álompolgári Tehetségkutató); Szilágyi Eszter Anna: A nő, aki saját magát kereste / Örkény István Színház /

…mindeközben lezajlott egy országos rendszerváltó választás, és a darab alól (ennek örülnünk kell!) kiszaladt a történelem.

A hivatásos néző azért is szívesen jár színházba, hogy látleletet készítsen általában a színház helyzetéről. Ezt tenni egy-két előadás alapján persze nagyképűség volna, de van úgy, hogy két előadásból is következtetni lehet a nagy egészre, pláne ha azt egyéb tapasztalások is alátámasztják. Az Örkény Színház két legutóbbi bemutatója gyönyörűen felfesti színházi életünk jelenének két érdekes, elgondolkodtató, persze erősen összefüggő és sokrétű jelenségét.

Nem tudom, mikor kezdődtek el a Bíró Kriszta írta, Widder Kristóf rendezte Á.T. (Álompolgári Tehetségkutató) előadásának a munkálatai, de a darab nyilván még az előző rendszerben, a NER-ben íródott. Erre lehet következtetni abból is, hogy a színház belső, alkotói potenciált kereső pályázatán választották ki, és igényes pályáztatás-megírás-döntés nem bonyolítható le néhány hét, hónap alatt. Viszont mindeközben lezajlott egy országos rendszerváltó választás, és a darab alól (ennek örülnünk kell!) kiszaladt a történelem.

Á.T. / Bíró Kriszta, Józsa Bettina, Znamenák István, Takács Nóra Diána, Hajduk Károly / Fotók: Horváth Judit

Emlékszem, az április 12-ei, elsöprő ellenzéki győzelmet hozó választás euforikus hatása engem – örömteli megdöbbenéssé változva – nem egész két hét múlva, a Katona József Színház Kamrájában, Harold Pinter Az üvegházának bemutatóján taglózott le, amikor is rádöbbentem: ez az előadás már nem rólunk, nem a mi életünkről, országunkról szól. Két héttel korábban még rólunk szólt volna, de akkor már mintha semmi közöm nem lett volna az alattomos, maffiaszerű rendszer működtette, magánéletbe gázoló, lelkeket deformáló beteges hatalomgyakorláshoz. Úristen, miről fognak (áttételesen) szólni eztán a fővárosi liberális művészszínházak előadásai? – fogalmazódott meg már akkor bennem. Egyébként a színházi világ – akkori – mindkét oldalának előadásain már halálosan untam az egyértelműen kétértelmű, a törzsközönségeket igencsak boldogító, a művészi matériába vagy beleillő, vagy nem beleillő politikai ki-beszólásokat.

Most meg már végképp nem tudok mit kezdeni a magyarkodáscsúfolókkal. Az Á.T-ben egy abszurd nemzetközi tévés vetélkedő tárul elénk, a versenyzők, ahogy lenni szokott, nagyon szeretnék megnyerni az aranykártya-fődíjat, melynek révén minden vágyuk teljesülhet, gazdagok, boldogok és még örök életűek is lesznek. A nyeréshez nemzetenként öt embernek együtt kell működnie, és tudásukkal, találékonyságukkal, tehetségükkel közösen prezentálniuk kell nemzetük legfőbb értékeit. Ehhez minden segédeszközt megkapnak egy megrendelésre bármit leszállító (leginkább étel)liften keresztül (csak hogy megint Harold Pinter kísértsen). A majdnem mindvégig szegényszínházi körülmények között játszódó történésekben felsorakozik egy sor, bornírt nemzeti hülyeségeinket ékesen bemutató sztereotípia, nagy magyar alfölddel, délibábbal, összeveszéssel az igazi lecsó receptjén. Végül a világvetélkedő magyar álompolgárainak csúcsteljesítménye egy Feszty-körképrészlettel körülölelt nevetséges giccshalmaz lesz, benne Árpád vezérrel, Szent Koronával, dolmányokkal, mentékkel, pártával, rotyogó bográccsal, muskátlival és még sokféle miegyébbel.

Á. T. / Bíró Kriszta, Hajduk Károly, Józsa Bettina, Znamenák István, Takács Nóra Diána

Bíró Kriszta pályázaton nyertes alapötlete jópofa ugyan, van benne lehetőség, de amellett, hogy az üzenetnek (már) nincs társadalmi relevanciája, a téma kidolgozottsága, megírásának minősége sem éri el a régi, a mostani és remélhetőleg a jövőbeni Örkény Színházban elvárható színvonalat. A szereplők karaktere igen eltérő, a történések, cselekvések közepette mindegyikről kiderül egy-egy kisebb vagy nagyobb titok is, meg az is, hogy közülük többen már korábban kapcsolatban, viszonyban voltak egymással, pedig a vetélkedő döntőjébe végül véletlenül sorsolták össze őket, az elején mindenki úgy mutatkozik be, mintha nem ismernék egymást. Hát, kis ország vagyunk. De e titokzatos szálak sem teszik igazán izgalmassá a történetet, a karakterek nem fejlődnek, mintha sem lehetőség, sem elegendő szerzői igény nem mutatkozna rá. Mert a hangsúly végig a nevetséges, hamis, álhungaricumok körül mozog, ezeken kéne nevetnünk, vagy sírnunk miattuk – nekem a nézőtéren egyik sem, de a kettő együtt, a magyaros sírva vigadás sem ment. Pedig a színészek igazán mindent megtettek, Takács Nóra Diána, Hajduk Károly és Znamenák István végig remekelt, Józsa Bettina a vége felé beért melléjük.

A Szilágyi Eszter Anna írta és Polgár Csaba rendezte A nő, aki saját magát kereste című „izlandi buszos társasoperában” magyarkodás nincs, helyette viszont hallhatunk-láthatunk izlandozást. Ha ez utóbbi fogalmat korrekten lefordítanánk bármilyen nyelvre, rajtunk kívül más akkor sem értené, mit is jelent, mert izlandozni is a világon csak egyedül mi tudunk, ugyanúgy, ahogy magyarkodni. Az Á.T.-ban azért nem tudok nevetni a magyarkodáson, mert unalmasan klisészerű, az izlandi buszos társasopera előadásán pedig azért nem, mert nem ismerem Izlandot és az izlandiakat. Hogy mégis érteni vélem az izlandozást, az azért van, mert a megjelenítése magyar színpadon ugyanolyan lelkülettel történik, mint a magyarkodásé. Más egyébben nem hasonlít egymásra a két előadás.

A nő, aki saját magát kereste

Hogy A nő, aki saját magát kereste jól van-e megírva, azt nem tudom megítélni, mert az extrém játékmód, a furcsa történések és akciók gyakorlatilag eltakarják a darabot, mintha a rendezőt egyetlen egy dolog motiválná, hogy ti. minden helyzetre és feladatra, szövegmondásra, mozdulatra kitaláljon valamilyen újszerű szokatlanságot. Ez is egyfajta rendszer- és társadalomkritika, csak közvetettebb és többszörösen áttételes, de abban igen hasonlít a parodisztikus csúfolóhoz, hogy alóla is rendszeresen kiszalad a történelem. Mert az éppen regnáló művészi formák elleni lázadás eddig legalábbis sosem a formák ellen szólt valójában, hanem a társadalmi rendszer ellen, amely létrehozta és működtette őket. Így volt ez az avantgárd idején Európában, vagy Kolja Trepljov idején Oroszországban (lásd: „új formák kellenek!”), vagy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek magyarországi alternatív művészetében. Ugyanez dolgozott sok művészben a NER tizenhat évében. De mi lesz velünk, ha majd egyszer nem érzünk késztetést rá, és senki nem fogja okosan megmondani nekünk, hogy mi és ki ellen, és hogyan kell lázadnunk?

A nézőtéren ülve úgy éreztem, hogy csak az a döntően fiatalabbakból álló közönségréteg élvezi őszintén az előadást, amely számára a másszerűség és a kvázi újszerűség önmagában is érték. Magam sem gondolom azt, hogy pusztán azért, mert több mint hat hónapja új kormányunk van, már minden rendben volna kies honunkban, és nem kéne semminek sem megváltoznia (sőt!), és már nincs mi ellen lázadozni. És az is igaz, hogy régi, berögződött normák és gondolkodásmód ellen is lehet tüntetni új formákkal, újra és újra, ha ez utóbbiak értelme, üzenete legalább valamennyire dekódolható. Ezen az előadáson nekem nem sikerült a dekódolás. Talán azért sem, mert a kvázi újszerűség nem újszerűség, legfeljebb egy egyezményes, identitásképző jelrendszer, amelyhez a viszonyulásom eldönti, hol állok, ki is vagyok tulajdonképpen (rosszabb esetben: annak alapján más dönt rólam).

A nő, aki saját magát kereste / Csákányi Eszter

Magam rendkívül kedvelek minden valóban eredeti színpadi szemtelenséget, provokációt és lázadó őrültséget, de már nem hoz lázba a rendszeres színpadi real time videózás, az extrém módon túlhangsúlyozott színes kosztümök és hajviseletek kavalkádja, nem botránkoztat meg a szokatlan helyzetekben és módon tálalt túlfűtött szexualitás, a verbális trágárság vagy a szolid polgári ízléshez nem igazodó színpadi krákogások, köpések, hányások tarka csokra. Ezekben nem találok sem újszerű formát, sem újszerű tartalmat, a prózai szövegek furcsán recitáló énekkel, vagy kórusműként történő előadása sem nyújt különleges, szokatlan művészi élményt. Merre, hol kell keresni manapság a tényleg előremutató, igazi újszerűséget? Egyáltalán kell-e mániákusan keresni azt?

A nő, aki saját magát kereste előadásában igazából csak az alapötlete fogott meg. Izlandon egy turistacsoportból eltűnik egy nő, az utastársai és a rendőrség helikopterekkel a keresésére indulnak. Akkor állnak csak le, amikor az egyik nő rádöbben, hogy őt keresik. Csákányi Eszter igen emberien és „régimódi” színészi eszközökkel, néhány szóval, mozdulattal teszi nyilvánvalóvá, hogy szimbolikus a történet, mély identitásválság lappang mögötte: mert miközben mindenki őt, maga is önmagát keresi. Ez érdekes. Ilyen szituációt még nem láttam színpadon. Ezzel kaptam valami újat.

Ha már Örkény Színház, levettem a polcról Örkény egyperceseit, mert vágytam valami régire. Különösen ajánlom közülük Az utolsó meggymag címűt. Lehet, hogy lesz még olyan (volt már ilyen), hogy a régi minőség lesz az új lázadás?                      

Bíró Kriszta: Á.T. (Álompolgári Tehetségkutató)

Játssza: Takács Nóra Diána, Józsa Bettina, Hajduk Károly, Znamenák István, Bíró Kriszta.

Rendező: Widder Kristóf. Dramaturg: Varga Zsófia, Laky Diána. Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Bakk-Dávid László. Fénytervező: Zöld Gergő. Korrepetitor: Murányi Márta m.v. Produkciós felelős: Magasi Dalma. Művészetközvetítő: Hudáky Rita. Asszisztens – ügyelő: Veres Emőke. Súgó:

Sütő Anikó. Dramaturg-gyakornok: Balogh Ádám Csaba e. h.

Örkény István Színház, Stúdió, 2026. október 2. 

Szilágyi Eszter Anna: A nő, aki saját magát kereste

Játssza: Kiss-Végh Emőke, Rába Roland, Ficza István, Zsigmond Emőke, Terhes Sándor, Borsi-Balogh Máté, Szaplonczay Mária, Bocsárdi Panna m.v., Erős Mara m.v., Hunyadi Beatrix m.v., Kövesi Zsombor, Martos Csenger m.v., Mayer Szonja m.v., Máthé Zsolt, Miklósváry Gréta m.v., Móró Fruzsina m.v., Novkov Máté, Patkós Márton, Stern Hanna Barbara m.v., Tarján Lőrinc m.v.,

Tóth Ákos m.v., Vajda Milán,

Rendező: Polgár Csaba. Dramaturg: Gábor Sára. Díszlet, jelmez: Izsák Lili. Zene, sound design: Szabó Sipos Ágoston. Zene: Szép András. Visual: Herpai Máté. Koreográfus: Molnár Csaba. Világítástervező: Guti Tivadar, Veres Gábor. Produkciós felelős: Wiegandt Júlia. Művészetközvetítő: Neudold Júlia. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Dávid Áron. Súgó: Horváth Éva. Díszletasszisztens: Toldi Flóra. Jelmezasszisztens: Frank Mónika. Szoborkivitelezők: Gergely-Farnos Lilla, Mothokgo Ronald, Szerdi Gábor.

Dramaturg-gyakornokok: Hidy Nati, Nyáry Pál.

Örkény István Színház, 2026. október 3.