Kenessei András: Fáklyák és fáklyavivők

A művészet forradalma. Orosz avantgárd, 1910-20 – a Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteménye

Tessék elmenni és megnézni. Óriási élmény lesz.

Nem tudom, hogy az utóbbi 25 évben – mostanáig – hányan hallottak nálunk Jekatyerinburgról (szovjet korszakbeli nevén Szverdlovszkról). Most azonban nem mindennapi lehetőség nyílott ebbéli mulasztásunk pótlására, lévén, hogy a város Szépművészeti Múzeuma 40 festményt bocsátott a Magyar Nemzeti Galéria rendelkezésére. Ebből az anyagból – az orosz avantgárd száz évvel ezelőtt alkotott csúcsdarabjaiból – a mi múzeumunk kurátorai, művészettörténészei, tervezői, technikai munkatársai kiváló minőségű kiállítást kreáltak.

MalevicsKazimir Malevics: Szuprematizmus, 1915

Na, jó, mondhatnánk, kiváló alapanyagot nehéz elrontani. Néha persze sikerül, de ez most nem az az alkalom. A festményanyag az első világháború előtti és utáni mintegy másfél-két évtized termése: ez az a korszak, amely a cári elnyomástól a háború szörnyűségein és a forradalom lelkes évein át elvezetett a munkás-paraszt diktatúráig. Talán csak annyi lett a különbség, hogy a cári államban nem járt fejvesztés a legmodernebb művészetek művelőinek. Sőt, azoknak a közép- és nagypolgároknak sem, akik szenvedélyesen gyűjtötték a legmodernebb irányzatok műveit. Franciákat, olaszokat, németeket és természetesen a sajátjaikat: az orosz művészek modern alkotásait. Mert ugye, vásárlók, gyűjtők, szakmai hozzáértők támogatása, tanácsai nélkül kinek is, minek is alkotna a művész?
Nos, Oroszországban mindez adva volt – akkori szóhasználat szerint – a Nagy Háború kitörésekor, és működött is. A modern irányzatoknak elkötelezett művészek a háború előtt sokat és sokszor jártak Nyugat-Európában, főként Párizsban amely akkoriban a (képző)művészet világközpontja volt, és aki csak hazatért onnan, folytathatta a saját ízlése, akarata, meggyőződése szerint. Gondoljuk csak végig: milyen óriási művészeti forradalom (na jó, engedjük meg magunknak ezt a marxista-leninista kifejezést: permanens forradalom) zajlott le a művészet világában az impresszionizmus 1874-es első kiállításától 1914-ig. Igazából nincs is mit csodálkozni azon, hogy az 1917-ben kitört társadalmi forradalom (kettő is, csak az először jelentkező februárit is elsöpörte az októberi) vezetői rokonszenvvel kezelték a művészeti forradalom elkövetőit és alkotásait. Annyira, de annyira, hogy még céljaik eléréséhez is igénybe vették őket. Amely célokkal a művészek önként és dalolva azonosultak (lásd: agitkák). És amelynek keretében a műalkotások nem maradtak meg Moszkva és Pityer (Pétervár = Szankt Pityerburg) falai közt, hanem elkerültek a földrésznyi ország távoli városaiba is.

LarionovMihail Larionov: Zsidó Venus, 1912

Lehet, hogy sokunk számára meglepetéssel tarkított felfedezésszámba megy mostanában, hogy ennek az Európa keleti szélén álló, közép-uráli városnak a Szépművészeti Múzeuma milyen csodálatos kincseket tudhat magáénak. Szerény személyemnek 1987-ben jutott ki ez az élmény, amikor is két évvel a művész halála után lehetett látni egy nem akármilyen Chagall-kiállítást a moszkvai Puskin Múzeumban. Az akkori Szovjetunió számtalan városának múzeumaiból kerültek elő figyelemre méltó alkotások, de nemcsak a Moszkva– Leningrád –Vityebszk háromszögből, hanem még Irkutszkból is. A már jólismert magyarázattal, amely ugyan kiolvasható volt a szovjet-orosz művészet korai éveivel foglalkozó tanulmányokból, de a gyakorlati visszaigazolással ott és akkor találkoztam először.
És a bizonyíték mellbevágó volt, tudván, hogy közel fél évszázadon át az ilyen és efféle művészet enyhén szólva sem volt a szocialista kultúra kedvence. Sőt. Polgári, dekadens, formalista, kultúraromboló és egyéb, hasonló jelzőkkel illették. Nem ítélték ugyan pusztulásra, mint a nemzeti szocialista kultúrpolitika korifeusai (entartete Kunst = kb. elkorcsosult művészet), nem dobálták máglyára a megbélyegzett műveket, de a művészek vagy elmenekültek (mint a teljes Bauhaus a Harmadik Birodalomból), vagy behódoltak, vagy Ljubljanka → Gulag lett a sorsuk.

RozanovaOlga Rozanova: Absztrakt kompozíció, 1916

Hanem a művek megmaradtak. Még ha alkotóik nem úgy végezték is, ahogy megérdemelték volna. Azt hiszem, ezzel a kérdéssel érdemes lenne a művészettörténész szakmának többet foglalkoznia: vajon mi vezethette a múzeumok szakembereit (nyilván igazgatótól a segédmunkásig), hogy az egyértelműen megbélyegzett és tiltott műveket (amelyeket kötelezően le kellett venni a falakról), szépen eltegyék és őrizzék, gondozzák. Nem a vizes pinceraktárban dugdosták, hogy megvárják, amíg tönkremennek, és akkor le lehet selejtezni őket (egy gonddal kevesebb), hanem emberpróbáló évtizedeken keresztül (éhínség, háború, nélkülözés kíséretében), amikor nem hogy fűtésre-világításra, de még táplálkozásra is alig volt anyagi lehetőség, vigyázzanak ezekre a páratlan műalkotásokra.
A közel harminc évvel ezelőtti Chagall-kiállítás műveit megőrző múzeumok dolgozóira ugyanolyan tisztelettel gondoltam, mint most a jekatyerinburgiakra. Tényleg tudták, hogy milyen páratlan kincseket dugdosnak? Tényleg áldoztak rá pénzt és fáradságot, hogy megfelelő állapotban tartsák? Hitték, hogy lesz még idő, amikor újra feltehetik a falakra, büszkén és boldogan? Hogy megmutathassák a világnak: milyen kiváló művészeik voltak egykor? És hogy ne csak néhány száraz sorban emlékezhessünk meg ezekről a művész-óriásokról, hanem láthassuk is páratlan alkotásaikat? Nyilván ahány múzeum, annyi történet. De mint annyiszor az emberiség kultúrtörténetében, ezúttal is az a tanulság olvasható ki a mostani kiállításból, hogy a fáklyákat meggyújtó zsenik alkotásai bizonyára elvesztek volna az utókor számára – fáklyavivők nélkül.
Szóval, még egyszer: tisztelet nekik.

GoncharovaN. S. Goncharova: Kaszálók, 1911

És tisztelet a Magyar Nemzeti Galéria összes munkatársának, Gergely Mariann főkurátorral az élükön, akik létrehozták ezt a kiállítást (Jekatyerinburgból ugyanis csak a negyven kép érkezett). Lehet, hogy az is nagy siker lett volna, ha csak kiakasztják a műveket a falakra: nézzétek és ámuljatok. Így azonban, hogy mintegy háromnegyed évnyi munkával külön műalkotást készítettek az MNG harmadik emeleti termeibe (a Krisztinaváros felőli, nyugati oldalon), sokszorosára nőtt a befogadhatóság és az élvezhetőség. Nem tudok jobb hasonlatot (jellemző – mondhatnák a fanyalgósak), de az egész olyan, mintha egy amúgy is nagyon szép és vonzó nőt a hozzá illó legjobb, legdivatosabb, legszexibb ruhába öltözötten mutatnánk meg.

RodcsemkoAlekszandr Rodcsenko: Absztrakt kompozíció, 1919

Összesen 32 művész 40 alkotása látható. Köztük olyan világnagyságokéi, mint Kandinszkij, Malevics, Rodcsenko, Tatlin, Goncsarova, Larionov, El Liszickij és olyanoké, akikről – őszintén bevallom, bevallhatom, mivel nem a forradalom utáni orosz-szovjet képzőművészet a kutatási területem – eddig egyáltalán nem, vagy csak alig-alig halottam, tudtam. Például Zsegin, Szenykin, Pajn, Pesztyel, Goloscsapov tartozik ebbe a körbe. Sajnos nem csak a magyar, de az orosz nyelvű átfogó feldolgozása is hiányzik ennek a korszaknak, ezeknek a művészeknek az akkoriban betöltött szerepéről. Persze érthető. Hiszen a sokáig sehol sem látható alkotásokról ki-mikor-mit írhatott volna? És éppen az ilyen kiállítások terelhetik rá a közfigyelmet, mint a mostani budapesti, hogy mekkora adósságaink vannak.
A kiállítás magyar létrehozói mindenesetre sokat tettek ennek érdekében. A rendezésen és a példaértékű installáción kívül létrehoztak egy igazi alapművet: a kiállítás katalógusát. Ebben minden benne van, amit tudni lehet és tudni érdemes a korról, a művészekről, a művekről. Alapos és rendkívül lelkiismeretes munka. Mégis, csak a kiállítás megtekintésével együtt éri el azt a hatást, amely példaadó szintre emeli. Ugyanis a kiállításon a műveket kísérő szövegeknek takarékosan és tömören kell hatniuk a közönségre, hiszen egy képzőművészeti kiállításon a látnivaló (és nem az olvasnivaló) a fontos: amaz csak kiegészítő mankó. Ezen a kiállításon azonban fényképek és a Filmarchívumból kikölcsönzött eredeti doku-filmrészletek is segítenek a nézőt belehelyezni az adott kor viszonyaiba. S most úgy kellene tennem, mint ahogy Baán László főigazgató szokott egy-egy megnyitón: felsorolni mindazok nevét, akik közreműködésükkel hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez. Több mint hetven személyt számoltam össze, mind megérdemelnék. Azonban segítségemre jött a 2016-os Oscar-dij gálaünnepségének két producere, akik nem engedik, hogy a díjazottak hosszas köszönetnyilvánítással untassák a jelenlevőket – néhány értelmes, kedves, hasznos mondat helyett (a nevek a mögöttük levő, hatalmas kivetítőn futnak egy szalagon), úgyhogy most én is így teszek. A katalógus végén ott van mindenki. És nehogy bárki lemaradjon bármiről, ugyancsak a katalógus érdeme, hogy mind a negyven műalkotás reprodukciója benne van. Ez az igazi köszönetnyilvánítás.
Ahogy most végigtekintek a fenti sorokon, kiderül számomra, hogy még egy árva szót sem írtam a művekről. Most mondjam, hogy szándékosan? Valóban. Hiszen ez az egész szöveg arról szól, hogy: „Tessék elmenni és megnézni. Óriási élmény lesz. És megbocsáthatatlan bűn, ha elmulasztják”. Igen, igen. Száz évvel ezelőtt alkotott műalkotások, amelyek olyan maiak és annyira frissek, mintha tegnap készültek volna. És holnap, holnapután is ugyanolyan modernek, korszerűek, irányadók lesznek, mint száz éve voltak.

Magyar Nemzeti Galéria, C-épület III. emelet
2016. január 28 – május 1.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu