Élő búcsú – kiállítás Juhász Ferenc emlékére

...nem halottbúcsúztatás, hanem élő búcsú.

Alig több mint fél évvel a költő halála után megnyílt az első, rá emlékező kiállítás. Nem akárhol és nem akármilyen közegben. A Kieselbach Galériában, amely az elmúlt években több, komoly figyelmet keltő kiállítást rendezett, de ezek festészeti tematikájúak voltak. Csak az elmúlt egy-két évre visszatekintve: foglalkoztak festőkkel, festői életművekkel (Scheiber, Batthyány), foglalkoztak gyűjtőkkel, gyűjteményekkel (Aranykorok romjain – nagy, magyar műgyűjtők 80-120 éve; Válságban született gyűjtemény – kortárs gyűjtő kortárs gyűjteménye). A mostani azonban más, mint a korábbiak – és persze hasonló is.

Juhász Anna és Kieselbach Tamás a megnyitón / fotók: Vörös Dávid 

Alig több mint fél évvel a költő halála után olyan kiállítás nyílt meg a Kieselbach Galériában, amely nem nyílhatott meg a Petőfi Irodalmi Múzeum, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár termeiben, bár előbb-utóbb ezek az állami intézmények is kötelezőnek érezhetik magukra nézve, hogy valamilyen módon tisztelegjenek a költő emlékének. Kötelezőnek, „mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már” – ugyanis, ha nem vettük volna észre, Juhász Ferenc immár az élő klasszikusok nem-akadémiai osztályából átkerült a klasszikusok örök osztályába, és ez a tény némi felelősséget és kötelességet akaszt a hálás (vagy hálátlan) utókor nyakába, amely minden egyes ilyen esetben mérhetetlen súly és folyamatos feladat.

Alig több mint fél évvel a költő halála után a Kieselbach Galéria vállalkozott elsőként e feladat teljesítésének megkezdésére, mégpedig a saját műfajának és gyakorlatának határain szinte alig túlnyúlva. Korábban voltak ugyanis olyan képzőművészeti kiállításai, amelyek a szorosan vett képzőművészet határait kiterjesztve, a társadalom- és művelődéstörténet irányába bővítették a képzőművészeti (főként festészeti) alapra épített bemutatókat. És mivel hiánypótlóak voltak (beleértve a kiállításokhoz időzített alapos szakmaisággal szerkesztett katalógusokat és könyveket), a galéria azt a feladatot látta el, amely mindenekelőtt a szakmúzeumok feladata lett volna. Tér- és időbeli behatároltsággal: a magyar képzőművészet eddig még alaposan meg nem kutatott és fel nem dolgozott története általában, valamint egyes alkotók életműve és a műveiket gyűjtő mecénások (vásárlók) tevékenysége, a Milleniumtól napjainkig. Ezeken a kiállításokon az alapos kutatást és feldolgozást követően nemcsak a falakra került festmények szóltak az egyes alkotók (vagy a műveiket gyűjtő személyek) munkásságáról, hanem rengeteg írásos információ, fotó, videó, filmrészlet is. Bármelyik magyar, vagy külföldi múzeum sem vallott volna szégyent bármelyik kiállítással. Sőt.

Alig több mint fél évvel a költő halála után a Kieselbach Galéria saját, legjobb hagyományaira építve megrendezte Élő búcsú című kiállítását, amellyel – belül maradva a szakmai határokon és egyúttal átlépve is azokon – nemcsak Juhász Ferencre, hanem világhírűvé lett festőbarátjára, Hantai Simonra is emlékezve tisztelgett képzőművészeti kiállítással a XX. századi magyar költőzseni emlékének. Ötven Hantai-kép sorakozik a falakon, mellettük Csernus Tibor, Konok Tamás, Rátkai Endre és Fehér László egy-egy festménye, valamint Ferenczy Béni és Melocco Miklós plasztikái. A sok, írásos információ mellett fotók, videók, pályatársak emlékezései és egy unikális installáció: a költő otthoni dolgozószobája. A többi a néző dolga. A rendezés mindent megtett annak érdekében, hogy legyen elegendő gondolati és érzelmi kapcsolódási pont. Úgy könnyű – mondhatnánk – hogy a kurátorok egyike a költő irodalmár lánya, Juhász Anna, s hogy Kieselbach Tamás – aki ugyancsak kurátor és a koncepció kitalálója – megnyerte ehhez a munkához Farkas Lászlót, aki az Új Írás örökös rovatvezetője volt, s mint ilyen, Juhász Ferenc közvetlen munkatársa. Komoly része volt a rendezésben és a kiállítási katalógusban Molnos Péternek, a dizájnereknek és az installációk készítőinek: Fákó Árpádnak, Zalavári Tibornak és ifj. Straub Dezsőnek. A kiállítás komolyságát és szakmai minőségét jól mutatja, hogy a képzőművészeti alkotások nemcsak magánygyűjtők jóvoltából, hanem a Pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből kerültek – a kiállítás időtartamára, kölcsönként – a falakra.

Alig több mint fél évvel a költő halála után már látható a költőre emlékező, első kiállítás, amelynek már a jól megválasztott címe is mutatja a létrehozók tiszteletre méltó szándékát: a kiállítás nem halottbúcsúztatás, hanem élő búcsú. Remélhetően első lépés abban a folyamatban, amely a nemzeti emlékezetben a XX. század első felének legnagyobb magyar költője, József Attila után a század második felének legnagyobb magyar költőjeként helyezi – primus inter pares – az őt megillető helyre Juhász Ferencet.

Kieselbach Galéria, 2016. június 21 – július 21.