Kovács Dezső: A gyönyörűség dalai

Örkény Színház: Anyám tyúkja 2 – a magyar irodalom kötelező versei -

Vörösmartytól most is elhangzik az egyik legnagyobb magyar vers, Az emberek: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!” Nincsen remény?

„Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt.”
Ezek az Arany-sorok nem hangzanak ugyan el az előadásban, de valamiért ott zsongtak bennem szüntelen, miközben próbáltam a magam helyét meghatározni az Örkény Színház előadásán. (8. sor, 3-as szék, elég kemény, hogy mást ne mondjak.)
Merthogy megint csak arra jutottam, hogy ezúttal sem fogom méricskélni, cizellálni, hogy milyen esztétikai összetevői, erényei és tán dramaturgiai, szerkezeti dilemmái vannak a produkciónak. Inkább az elemi nézői élményről szeretnék beszámolni.
Arról, hogy milyen végtelenül gazdag a magyar költészet.
Hogy mindannyiunk (?) kulturális szocializációjának részei az elhangzó remekművek.
Lírában mindig is nagyhatalom voltunk.

anyamtyukja leadFotó: Gordon Eszter

S milyen pompás este is volt a premier másnapján, mikor hallgattam Csuja Imrét Arany Jánost mondani („Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!” – Családi kör, tudják), Zsigmond Emőkét a dévaj Lónyay Erzsike bőrébe bújni (Weöres Sándor Psychéjében) úgy, ahogy utoljára kábé Bódy Gábor Nárcisz és Psychéjében láttam és a kaposvári fiatalok üde és sistergő adrenalin-tolulásában, a Nemzetiben. Vagy Takács Nóra Diánától József Attila Medvetáncát hallgatni, amit elementáris, vidor humorral, érzékien és csipetnyi iróniával mondott, regélt.
És akkor Mácsai Pál versmondásáról még egy szót se szóltam, a Thomas Mann üdvözléséről, amelynek jó hallgatni már a zenéjét is Mácsai hangján, s amelyben aktuális szó is esik arról, hogy jó látni fehérek közt egy európait. Bölcs szavak, nemigen avulnak. Thomas Mann-nak anno Márai tolmácsolt, mikor Pesten járt, elképzelem az írótársakat, ahogy az európai polgár, a németes, franciás műveltségű író végigkalauzolta a nagy németet a magyar költészet univerzumában. Márait mindazonáltal hiányoltam az Örkényből, a Mennyből az angyalt kiváltképp, de hát mindenkinek lehetnek elfogultságai.
„S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, de nem állt az idő, hanem rohant előre, mert jött Kosztolányi és Pilinszky és Petri, sokféle modulációban, annyiféle hangütésben, ahány színész az ajkára vette. És akkor megint csak a civil impresszióimmal traktálnám olvasóimat, tán nézőtársak is vannak közöttük, azzal, hogy Nagy Zsolt micsoda szilajul és robusztusan és macsósan mondja az Egy estém otthon című Petőfit, s egyáltalán, Petőfitől bármit. Jól áll Nagy Zsoltnak Petőfi, na. Ahogy sprőden odapörköli a lobbanékony zseni sistergő mondatait, hányaveti zsenialitását, s ahogy fölhorgadnak benne a percek, mikor apjával vív, ki ne vívott volna, férfi, az apjával, hátrahagyva csapot, papot.
És Für Anikónak meg kiváltképp jól áll Határ Győzőtől az Üveggolyó, az egész szeánszon az övé az egyik legmozgalmasabb remeklés, gurulnak szét a mondatok, elszabadulnak a gesztusok, akár az üveggolyók, a porcelángolyók, az ólomgolyók; pattognak, billegnek, zuhognak. Utána önző módon sóhajtásnyi szünetet szerettem volna, mármint a meditációra, nem a tapsra, bár időközben szívesen kinyilvánítottam volna az érzelmeimet is néha, de hát a magyar színházi konvenció ezt nemigen teszi lehetővé; hamar deviánsnak nézik, aki nem takargatja érzelmeit. Irigylem is régóta Maia Morgensternt, aki az Európai Unió pesti színházi fesztiválján felállva bravózott a Katona utolsó sorában, s egyáltalán nem ütközött meg rajta senki.
De jöttek az újabb és újabb költemények, verssorok úsztak a levegőben, s ahogyan finoman ritmizálva felhangzottak a szépséges metrumok, egyszerre tolultak fel bennem hajdani emlékek, zsolozsmázó kamaszkori versmormolások, s a régi nagyok interpretációi. Amelyek csak erősítették a jelenkori élményt. Az „Édes szép ifju hitvesem, / Minek nevezzelek” mögé, mi tagadás, odavizionáltam Gábor Miklós nevető könnyűségét is, s az Eszmélet súlyos strófái mögött emlékezetem képernyőjén megjelent Major Tamás felemelt mutatóujja, csillogó szeme, dörzsölt, frivol játékossága is. Ahogy bizonyos verssorok előhívták nekem Latinovits szenvedélyes, vad mimikájú szelídségét, Kálmán György férfisármját, Pilinszky kántáló énekét, az öltönyösen ágyon heverésző Petri szikár iróniáját. De mindez csak röpke káprázat volt, mert itt és most, az orrom előtt Polgár Csaba rezignáltan és szikáran idézte meg Petri alakját, személyiségét, a szétbagózott sárga ujjakat, az illúziótlanságot, az acélkemény textusokat, hogy eljussunk mi is a napsütötte sávig. Nem beszélve a vajákos muzsikus Kákonyi Árpád által megzenésített Petriről:
„Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre
Tün-
Tet-
Ni!”
– skandáltuk anno a foszló papírborítós Örökhétfőből, mikor volt még ennek némi tétje, romantikája; szamizdatos idők, igaz se volt. De most magamban együtt dúdoltam a színészekkel a megzenésített, prímán hangszerelt protestdalt.
Petriből sosem elég. Ma sem.
És hát ő a legfiatalabb a mezőnyben, Balassitól Petriig szörfölünk, ezt is fájlaltam kicsinykét, de sebaj, majd a leendő Anyám tyúkja 3-ban tán lesz Kemény és Térey és Erdős Virág és Falcsik Mari, meg sok huszonéves; hosszú névsort kéne ideírni.
És jött Kákonyi Árpád a maga zenéjével, a hangszerelt dallamokkal és harmóniákkal, ami leginkább Weöres csengő-bongó zenéjében, kínai filozófiájában öltött testet.
A muskátlis, oszlopfős reformkori udvarház tornácán lazán heverésztek, könyököltek, elnyúltak, tűnődtek, mászkáltak a játékosok, egymás produkcióját is figyelve, arra is reflektálva, s nemcsak akkor, mikor a Nadányi-vers kulcssorait – „Nők, nők, a tetőkön / és semmi sincs a nőkön” – mondó színész mögé odatolultak a fiatal, mohó férfiarcok.
Öröm nézni a könnyedséget, a frivol játékosságot, a szofisztikált humort, az eleganciát.
Az arcokon merengés, derű, ragyogás.
A nézők többségén is.
Kis fészkelődés, kis mozgolódás támadt azért néha, mert nem drámát játszanak a színpadon, hanem verseket mondanak. Már cihelődünk a ruhatárban, mikor kedves kollégáimmal, barátaimmal még mindig egymást győzködjük, hogy „de a Ficza nagyon jól mondta, és milyen volt a Karinthy”. Kincsesbánya kiaknázása folyt, ahogy a direktor fogalmazott.
A katartikus kódát, ahogy a társulat együtt énekelte Weöres Boleróját Kákonyi dallamára, egyszerűen nem lehet elfeledni.
A vers, mint köztudomású, tanít, nevel, szórakoztat. Most valahogy az utóbbira került a hangsúly.
Bennem meg felrémlett még Varga tanár úr szelíd szigora is, aki a győri gimnázium kemény matfizes osztályában rávezetett bennünket, elvadult nebulókat, Babitsra és Tóth Árpádra és Balassira és Vörösmartyra. De leginkább Adyra.
Vörösmartytól most is elhangzik az egyik legnagyobb magyar vers, Az emberek: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!”
Nincsen remény?
Ó, dehogynem. Itt, az Örkényben, az ember hajlamos percekre elhinni.
Anyám tyúkja 2: nézze, aki teheti.

Anyám tyúkja 2 - a magyar irodalom kötelező versei

Válogatta: Várady Szabolcs. Szerkesztette: Mácsai Pál. Díszlet, jelmez: Izsák Lili. Zene: Kákonyi Árpád. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Rendező: Mácsai Pál.
Játsszák: Bíró Kriszta, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Für Anikó, Gálffi László, Jéger Zsombor, Kákonyi Árpád, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Kókai Tünde, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Pogány Judit, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke.

Örkény István Színház, 2017. január 22.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu