Gáspár-Singer Anna: Ez már mindig bennünk marad

Beszámoló a Zsidó Filmfesztiválról

A főhős végül is pontosan ezt teszi: elrugaszkodik nem csupán apja, hanem önnön múltjának árnyaitól is. A traumáktól való teljes megszabadulás azonban csak a múlt eseményeinek feldolgozása és a személyes sorsok megismerése révén valósulhatna meg.

A november 22. és 25. között zajló Zsidó Filmfesztiválon két, egymáshoz közeli moziban vetítették a filmeket. Az ember kényelmesen átsétálhatott a Kinóból a Cirko-Gejzírbe, s közben még kávézni is maradt ideje, feltéve, ha jutott számára szabad asztal és mozijegy. Az előzetesen beharangozott filmekre már jó előre elkapkodták a jegyeket; a Kinóban a vetítések előtt rendszeresen kisebb tömeg gyűlt össze és várt bebocsáttatásra. Nem véletlenül. A programsorozat egyik nagy előnye a műfaji és tematikai sokszínűség volt: a játékfilmek és drámák mellett rövid- és dokumentumfilmeket, illetve egy kifejezetten egyedi animációs filmet (9.99 $) is megnézhettünk. Az izraeli író, Etgar Keret novelláin alapuló alkotás egységes vizuális rendszerével és filmszerű stílusával nem annyira a zsidó identitás problémakörével, hanem sokkal inkább általános egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik. A Lázadj, zsidó! (Punk Jews) című doku-mentumfilm-összeállítás viszont elsősorban témaválasztásában jelentett újdonságot. Ebben azok az amerikai és izraeli szubkultúrák, underground szórakozóhelyek elevenednek meg, amelyek azon túl, hogy kreatív tevékenységükkel, egyéni felfogásukkal igyekeznek megtörni a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákat, a valláshoz, a tradíciókhoz és a spiritualitáshoz való viszonyuk terén egyfajta szélsőséget képviselnek. A Messiás, most! (Moschiach, oi!) nevű zenei formáció, a haszid punkokból álló zenekar, a Sólet Fesztivál, a jiddis utcaszínház, a Tel-Aviv-i melegközösségek, a jiddis-héber-arámi nyelven szövegelő haszid rapper és a nyolcvanéves jóga-táncosnő mind-mind olyan figurák, akik egyrészt rendkívül sajátos módon élik meg zsidóságukat, másrészt fontos szerepet töltenek be a Punk Jews nevű mozgalomban.

9.99 19.99 $


S hogy miben különbözik az Izraeli Filmhét és a Zsidó Filmfesztivál? Legin-kább abban, ami egyben össze is köti őket: a zsidó jelenlét ábrázolásában. A Zsidó Filmfesztivál kissé szélesebb körből merít, ezt bizonyítja többek között az is, hogy programjába belekerült a magyar Legenda című film egy fiatal, szegedi diák-színész tragédiájáról, illetve, hogy – szintén a fesztivál keretében – a korábban meghirdetett „Nyomokban zsidót tartalmaz" elnevezésű kisfilmpályázat nyertes munkáit is levetítették.
A fesztiválon látható filmek, nyilvánvalóan sem témaválasztásukban, sem motívumaikban nem kerülhették meg a vészkorszak, a soá tárgyalását, valamint a túlélőkkel és a leszármazottakkal kapcsolatos problémakört. Szerencsére az alkotók igen változatos módon közelítették meg a témát. Egyes rendezők részben összekapcsolták, s ezáltal ki is bővítették a bevándorlás és a multikulturalizmus kérdésével, például A szerelem nevei, illetve az Oma és Bella című filmekben.

Lázadj zsidóLázadj, zsidó!


A szerelem nevei (Le nom des gens) női főszereplője például szabados, altruista, és kissé nimfomán politikai aktivistaként tűnik fel. Francia-líbiai szülők gyermekeként – a világ jobbítása érdekében – szexszel igyekszik politikai ellenfeleit megtéríteni („Úgy használta a testét, mint egy fasiszta, tömegpusztító fegyvert"). Tevékenységével akkor hagy fel, amikor beleszeret Arthur Martinbe, a holokauszt-túlélő anyjának traumáival naponta szembesülő férfiba, aki a lánnyal való találkozásakor még ő maga sem jutott el az önazonosságig. Életét leginkább különös munkája (elhullott madarakat vizsgál), illetve szülei révén a hétköznapi dolgok és a szavak tabusítása (kamra, tábor, vonat, holokauszt, Kertész Imre, csillag, és még folytathatnánk vég nélkül a sort) határozza meg.
Mások megpróbáltak állást foglalni abban az évek óta tartó vitában, hogy lehet-e holokauszttal foglalkozó ún. tömegfilmet készíteni felvilágosító, informatív céllal, illetve hogy szabad-e a megszokottól eltérő stílusban ábrázolni a vészkorszakot, vagy legalábbis a történtekhez való érzelmi viszonyulást (Helyben vagyunk). Ezek a kérdések korábban is felmerültek már, többek között a Schindler listája vagy épp a Sorstalanság és a történelmi hitelesség kapcsán, most viszont összetettebb, ironikusabb szemléletnek lehettünk tanúi.

Helyben vagyunkHelyben vagyunk


Cheyenne (Sean Penn), a Helyben vagyunk (This Must Be the Place) főszereplője kiöregedett rocksztár. Apja halála után elhatározza, hogy véghezviszi a tervet, melyre apja a második világháború után mindvégig készült, vagyis felkutatja, és elégtételt vesz azon az SS tiszten, aki Ausch-witzban egykor megalázta. Nagy utat tesz meg: skóciai kastélyából elindulva, Amerika több államában is megfordul, hogy végül a híres nácivadász, Mordechai Middler segítségével a hegyek között, a senkiföldjén, egy lakókocsiban találjon rá az idős és beteg Aloise Lange-ra... Akit aztán életben hagy. Ez a jelenet – a film tulajdonképpeni tetőpontja – kidolgozatlan marad, annak ellenére, hogy az elszakadás a múlt árnyaitól, az önfelszabadítás motívuma a rendezői koncepció részeként érzékelhetően megjelenik. A néző mégis mást várna. Hosszú útján Cheyenne – akit apjához hasonlóan mindvégig egyetlen cél vezérel – nem csupán bosszúvágyát, hanem egyúttal azokat a külsőségeket, pózokat, gesztusokat is levetkőzi, melyek az eltelt évtizedek alatt rakódtak rá személyiségére. A kiváló operatőri munkának köszönhetően erős vizuális hatással rendelkező film a gyakori párhuzamokkal, a totál- és panorámaképekkel (Utah és Új-Mexikó földjén szinte csak a horizontot látjuk), a változó ritmusú ─ az ismétlődést szimbolizáló ─ fártokkal, továbbá Cheyenne szélsőségesen melankolikus, lelassult mozgásával, mimikájával olyan egységes látvány nyújt, amitől nehéz szabadulni. A főhős végül is pontosan ezt teszi: elrugaszkodik nem csupán apja, hanem önnön múltjának árnyaitól is. A traumáktól való teljes megszabadulás azonban csak a múlt eseményeinek feldolgozása és a személyes sorsok megismerése révén valósulhatna meg.

Petyhüdt karokPetyhüdt karok


Ez utóbbi problémával, vagyis az elhallgatott múlttal és a családi traumákkal küzdenek a főszereplők a A szerelem neveiben is. A kimondottan eklektikus, a játékfilm eszközeit drámával, rengeteg iróniával és nem utolsósorban aktuálpolitikai utalásokkal (például Kertész Imre neve is tabu) vegyítő alkotásban szintén számos, a holokauszttal kapcsolatos dramaturgiai és képi párhuzam fedezhető fel. Emlékezetes többek között az a jelenet, amelyben a férfi főszereplő, Arthur Martin, aki munkája révén rendszeresen elhullott állatok helyszíni vizsgálatát végzi, egy alkalommal a madárinfluenza gyanúja miatt egy egész csirketelep elgázosítására ad enge-délyt.
A múlttal való szembenézés mellett szintén fontos kérdésként merült fel a hagyományok, és az emlékezet fenntartása, a múltnak a jelenbe való lehetséges átemelése, átmentése.

Oma és_BellaOma és Bella


Regina Karolinski és Bella Katz (Oma és Bella), a vészkorszakot és a haláltábort túlélő két idős asszony évtizedek óta Berlinben él. Férjeik halála után Bella Omához költözik, s azóta is együtt élnek, sőt életük minden pillanatát megosztják egymással. És főznek. A róluk szóló dokumentumfilm, melynek rendezője Oma unokája, Alexa, kevés kivétellel a hagyományos zsidó ételek elkészítését, kettejük hajszálpontosan összehangolt tevékenységét követi nyomon, melyet helyenként a közös múltra való emlékezés szakít meg. Mégsem a szavak, hanem sokkal inkább a főzéssel járó rutin az, amely képes számukra fenntartani a közös emlékezetet, gyermek- és ifjúkoruk emlékképeit. Ugyanúgy, ahogyan a Petyhüdt karok (Fluchkes) idős asszonyait a tánc, a közösen begyakorolt mozdulatsoroza-tok, egy számukra fontos produkció előkészületei, a próbákon egymással, önmagukkal és az idővel, az öregséggel megvívott harcuk, mellyel az előadásra készülnek, s közben emlékeznek. Bölcs öniróniával, ahogyan azt teszi Oma és Bella is.
Arthur Martin ezzel szemben A szerelem neveiben nem képes emlékezni: anyjával való utolsó beszélgetése, mely lehetőséget adott volna a múlt feltárására és a kibeszéletlen traumák oldására, töredékben marad. Anyja meghal, így végül Arthurnak kell az egyszer már elkezdett mondatot befejeznie (elképzeli, hogy anyja éppen akkor evett életében először tejszínhabot, amikor taxisofőr apját letartóztatták a németek). Így építi fel a közös múltat, melyet hogy továbbléphessen, végül el kell engednie.
Az egykori SS tiszt felkutatására induló Cheyenne is ezért mossa le arcáról a festéket, és vágatja le a haját. Utazása végén kilép a múlt árnyékából. Megszabadul a repetitív mozdulatsorozatoktól, mondatoktól („Valami nincs rendben. Hogy mi, azt nem tudom. De érzem, hogy valami nincs rendben.") és beidegződésektől (az arcába hulló hajtincstől, illetve a kiskocsitól és a bőröndtől, melyeket mindenhová maga után húz), s ezáltal annak lehe-tőségétől is, hogy apjának sorsa ─ ha csak a traumák szintjén is ─ benne éledjen újra. A saját életét akarja élni, és megélni. A múltat már megismerte. „Azok a dolgok, amiket nem akarsz beismerni, igazak" – mondja Bella az Oma és Bellában, majd kis idő múlva hozzáteszi: „Ez bennünk van, és mindig is bennünk marad".
Éppen ezért kell emlékezni. Hogy egyszer majd együtt lehessen továbblépni. A most látható filmek is erre tettek kísérletet.

2012. november 26.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu