Berlini Theatertreffen 2017 (harmadik rész) – két loopos előadásról

…végül az alcímben feltüntetett loop jelensége sem nyeri el igazán a maga jelentőségét.

A Theatertreffen kerekasztal-beszélgetései nem kizárólag a demokrácia kérdéseivel foglalkoztak, hanem olyan is akadt közöttük, mely a loop jelenségét (folyamatos/végtelenített visszajátszás, ismétlődés – a szerk. megj.) járta körül. Ez elsősorban két előadásnak köszönhető, az egyik A Borderline körmenet – Egy loop a körül, ami elválaszt bennünket (Die Borderline Prozession – Ein Loop um das, was uns trennt) Dortmundból, melynek alcímében is benne foglaltatik a loop fogalma, a másik pedig a Real Magic Berlinből. A két előadásból persze elhamarkodott lenne olyan messzemenő következtetéseket levonni, miszerint a loop innentől kezdve a zene és az új média területe után a színháznak és a performatív művészeteknek is nélkülözhetetlen eszközévé válna, különösen, hogy első pillantásra ez utóbbiak élősége és elevensége eleve kizárni látszik az előbbi folyamatos és változatlan ismétlődését. Mindössze arról van inkább szó, hogy a kerekasztal-beszélgetés és a dortmundiak előadása egy felkapottabb fogalom segítségével igyekezett megragadni olyan régre visszanyúló témákat és problémákat, mint az ismétlés, az ismétlődés, a ciklikusság, az állandóság és a változékonyság, az ugyanaz és a más.
A Borderline körmenet / Uwe Schmieder, Paulina Alpen / fotók: Marcel Schaar / a képek forrása: berlinerfestspiele.de

A Borderline körmenet a Theatertreffen formailag egyik legizgalmasabb előadása volt, jóllehet sok szempontból nem áll össze, s inkább csak kísérlet marad. Kay Voges az élő előadás kamerával történő vételével és ennek egyidejű kivetítésével, az élő előadás és az egyidejű kivetítés közötti kölcsönhatással kísérletezik, ami jó tíz-tizenöt éve egyre népszerűbb a német színpadokon, s amiből olyan figyelemre méltó előadások születtek az elmúlt években mint Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról (2009, Schauspielhaus Graz, r.: Bodó Viktor), a Conted’Amour (2010, Ballhaus Ost, Berlin, r.: Markus Öhrn) vagy az Utazás az éjszakán át (2012, Schauspiel Köln, r.: Katie Mitchell). Maga a Schauspiel Dortmund különösen élen jár a film és a kamera üdvözlésében a színházban, ennek jegyében született a DOGMA 20_13 kiáltványuk, mely azon szabályokat fekteti le, hogy miként használandó a kamera a színpadon.

A Borderline körmenet játéktere egy téglalap alakú tér, melynek két hosszabb oldalán foglalnak helyet a nézők. Az egyik oldalról egy ház belső terei láthatók (egy nappali, egy konyha, egy hálószoba, egy fürdőszoba és egy garázs is), másik oldalról a ház utcafrontja egy buszmegállóval és egy trafikkal. A nézőtér egyetlen pontjáról sem látható be nemhogy a játéktér egésze, de még azon oldal egésze sem, ahol a néző helyet foglal. Ha tehát valakinek tökéletes rálátása nyílik a hálószobára, mert azzal szemben ül, már nem, vagy alig látja a konyhában történő eseményeket, és fordítva.

Andreas Beck, Paulina Alpen, Ekkehard Freye

Kétszer azonban – az előadás két szünetében – mindenki helyet változtathat. Ezen kívül az előadás teljes egésze alatt folyamatosan egy kamera kering a ház – a téglalap alakú játszótér körül – s veszi, ami a házban, illetve az utcafronton történik, s ez egyidejűleg mindkét oldalon látható kivetítve. Ennek következtében a nézőnek eggyel több látvánnyal van dolga: azzal, melyet teljes valójában lát maga előtt, attól függően, hogy hol ül, és azzal, melyet a vásznon lát, mely folyamatosan változik, ahogy a kamera folyamatosan kering, s amely mindenki számára ugyanaz.

A leírás alapján izgalmasnak ható előadás azonban, fájdalom, de időről időre kimerül. Történet nincs igazán, legfeljebb valamiféle nagyon absztrakt, inkább csak az előadás hangulatából érezhető, hosszan tartó hanyatlástörténet, mely a harmadik felvonásban megváltásba fordul át, esetleg ezen belül apróbb történetmorzsák, ha a néző megpróbál valamit kezdeni a látott eseményekkel és az elhangzó szövegkollázzsal, melyben a Bibliától kezdve Goethén, Brechten és Ginsbergen át egészen az AfD (Alternative für Deutschland) populista jobboldali párt 2016-os választási programjáig sok minden szerepel.

Merle Wasmuth, Anja Kunzmann, Michael Wischniowski

Az előadás legfőbb hiányosságának talán azt éreztem, hogy ez az első pillantásra rendkívül izgalmas és lenyűgöző tér – a ház, a körülötte keringő kamera, a kétoldalt ülő közönség, a többszörös látvány (a színpad és a kivetítés), melyek mindegyike mégis csak egy nagyon korlátozott nézőpontot kínál a nézőnek –, mindez mintha mégsem lenne igazán átgondolva. A színpadi események és a kivetítőn látható képek között nincs kölcsönhatás – azon túl, természetesen, hogy a vásznon részben az látható, ami a színpadon történik –, egyik a másikat nem befolyásolja, nem hatnak egymásra. A kivetítőn látható képek önmagukban ugyancsak nem állnak össze egy történetté, sok esetben meglehetősen eseménytelen, ami a vásznon folyik. Az előadás nem játszik el a néző korlátozott nézőpontjával sem, legalábbis nem fakad ebből különösebb feszültség. S végül az alcímben feltüntetett loop jelensége sem nyeri el igazán a maga jelentőségét. (A kamera folyamatosan kering körbe, s az első felvonás elején még ismétlődnek is az események mind a színpadon, mind pedig a vásznon – s ebből adódik egy erős monotonitás is –, tekintve azonban, hogy hosszú távon ez nem vezetne sehová, nyolc-tíz kör után újabb és újabb események kezdenek bekövetkezni, s ezzel a loopnak is búcsút int az előadás.)

Az előadásnak ezzel együtt nagyon erős atmoszférája van, mely elsősorban a zenének köszönhető – főként a Tuxedomoon élőben előadott In the Manner of Speakingjének, mely végigkíséri az előadás egészét, s nagyban hozzájárul annak monotonitásához –, és különösen sajátos, bizarr és apokaliptikus hangulata van a harmadik felvonásnak, melyben szépen, lassan, fokozatosan az összes színész Lolitának öltözik, s végül húsz-harminc Lolita – köztük számos szakállas – özönli el a házat, miközben Britney Spears Oops!... I did it again című örökbecsűje szól. A vég ezek után már nem sokat várat magára, s ez nemcsak a Lolitáknak, de valamelyest a nézőnek is megváltást jelent.

Real Magic / Jerry Killick, Claire Marshall, Richard Lowdon, / fotók: Hugo Glendinning

S míg A Borderline menetnek nem igazán sikerült mit kezdenie a loop jelenségével, addig a Forced Entertainment Real Magicje ízig-vérig egy loop – már amennyire az színházi körülmények között megvalósítható. Tim Etchells előadása egy rendkívül egyszerű, rövid jelenetre épül. Adott három színész, akik közül az első jelenetben az egyik egy kvíz-show vezetője, a másik kettő pedig játékos. Az egyik játékosnak ki kell találnia, hogy mire gondol a másik, s három lehetősége van arra, hogy rákérdezzen. Miután nem sikerül kitalálnia, szerepcsere történik, s kezdődhet minden elölről. A Real Magicben tehát a színészek egy rövid, húsz-harminc mondatból álló jelenetet ismételnek mindvégig a másfél órás előadás folyamán váltakozó szereposztásban – hol egy perc alatt ledarálva, hol négy-öt percig is elnyújtva, hol egy alsógatyában, hol egy csirkés jelmezben, hol egy megszokott kvíz-show fény- és hangpaneljeivel felturbózva, lelkesen, teljes beleéléssel, hol belefáradva az egészbe, fásultan, unottan, leharcoltan, s nem kevés iróniával. Ez utóbbi nem csoda: annak a játékosnak, amelyiknek gondolnia kell valamire, „véletlenül” mind az ötven-hatvan alkalommal vagy a karaván, vagy a kolbász, vagy az algebra jut eszébe, míg amelyiknek ki kell találnia, hogy mire gondolt a másik, mindig mindhárom tippje az elektromosság, a lyuk és a pénz, ráadásul minden egyes alkalommal ugyanebben a sorrendben. (A játékosoknak tehát soha nem sikerül kitalálniuk, hogy mire gondolt a másik, ami érthetően csalódást okoz egy idő után.)

Richard Lowdon, Jerry Killick, Claire Marshall

Tim Etchells és a Forced Entertainment Real Magicje hihetetlen egyszerű ötletre épül, mégis fergeteges színház, melyben nem törekszenek arra, hogy minden egyes alkalommal máskén játsszák el ezt a nyúlfarknyi jelenetet. Néha négy-öt alkalommal egymás után is ugyanabban a stílusban és ugyanúgy adják elő, melynek következtében az előadás nemcsak szórakoztat, de magában hordozza az ismétlés, az újrajátszás, az állandóság és a mindig ugyanaz unalmát, monotonitását és abszurditását, s az ebből fakadó fásultságot és apátiát is.

Berlin, 2017. május 6-21.