Turbuly Lilla: Ahol még a kritikusokra is kíváncsiak
A Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójáról -
Csupa olyasmi jellemzi e fesztivált, ami a „rendes” színházak elvileg legrangosabb fesztiválját, a POSZT-ot nem.
A bábos társadalom kétévente felkerekedik, és elutazik Kecskemétre. Magukat megmutatni, egymást látni, beszélgetni, együtt lenni. Mennek a „kőszínházi” társulatok és a „függetlenek”, a legnagyobbak és a kis, családi társulatok, a vidékiek és a fővárosiak. Mindenki maga dönti el, melyik előadással érkezik, nincs versengés, nincsenek díjak (bár a Bábművészek Szövetsége azért kiad egyet, és idén mi, kritikusok is így tettünk) – együttlét van és komoly szakmai beszélgetések. Csupa olyasmi jellemzi e fesztivált, ami a „rendes” színházak elvileg legrangosabb fesztiválját, a POSZT-ot nem. És idén rátettek még egy lapáttal: meghívták a Színházi Kritikusok Céhének tíz tagját, hogy nézzük végig a programot, és vegyünk részt a szakmai beszélgetéseken. Nem titkolt céljuk ezzel az volt, hogy azok a kritikusok is megismerjék a bábszínházakban folyó munkát, akik eddig nem nagyon jártak oda. Vidéki bábszínházakba meg pláne nem. Valljuk be, vannak ilyen kollégák, elég megnézni a kritikusdíjas szavazólapokat: ha egyáltalán kerül szavazat a legjobb gyermek- és ifjúsági előadás kategóriába, az általában a Budapest Bábszínház vagy a Kolibri repertoárjából landol ott.
Örömmel mentünk, hiszen ritkán éljük meg azt, hogy kíváncsiak a véleményünkre, annál gyakrabban megkapjuk, hogy nem tartozunk a szakmához. De nem a bábosoktól, akik maguk is a nem méltóképpen becsült kistestvér szerepéből igyekeznek folyamatosan kitörni. Mindkét területre némi rálátással bírva, azt tapasztalom, hogy a bábszínház és a színház viszonya kísértetiesen hasonlít a gyerekirodalom és az irodalom viszonyához. Utóbbi kevésre becsüli az előbbit, előbbi küzd annak elismeréséért, hogy egyetlen színház és egyetlen irodalom van, a célközönség életkora pedig nem értékképző tényező. Nem beszélve arról, hogy a bábszínház (ahogy a gyermek- és ifjúsági irodalom is) jó korszakát éli.
Aki végignézte a négynapos programot, húsz színház több mint húsz előadását, a bábszakmára nézve nagyon is igazolva láthatta ezt a megállapítást. A néhány kiemelkedő előadás mellett erős középmezőnyt és alig egy-két gyengébb produkciót láthatott a közönség.
Erős volt mindjárt a felütés is. A Bóbita Bábszínház Lúdas Matyija (rendező: Markó Róbert) újragondolta az ismert történetet. Nem csinált hőst Lúdas Matyiból, sőt, nyitva hagyta a kérdést, hogy milyen hatalomgyakorló válhat a mihaszna legénykéből. Feldolgozásuk elgondolkodtatott arról is, meddig van értelme az elégtételnek, mikor csap át önmagát gerjesztő bosszúhadjáratba. Felnőtt fejjel ezek erősen áthallásos felvetések, az előadás azonban nem vette el a gyerekektől a mesét, sőt, igényes látványvilággal tette élvezetessé. Boráros Szilárd bábjai stílusukban elkülönültek, jól láthatóvá tették a hatalmasok és a hatalmon kívül rekedtek közötti különbséget. Döbröginek például éppen olyan disznófeje van, amilyennek Ady disznófejű Nagyurát képzelné az ember. Az előadás erényei közé tartozik a mozgásvilága (Fitos Dezső koreográfus munkája) és a színészi játék minősége is.
Markó Róbert másik rendezése, A halhatatlanságra vágyó királyfi a Vaskakas Bábszínháztól szintén az élvonalba tartozott. Itt is minden összetevő igényes, Szálinger Balázs költői meseátiratától Cziegler Balázs forgó golyóbismetszetén át Szűcs Edit maszkjaiig. Erőssége az előadásnak a halált és a halhatatlanságot megszemélyesítő két színésznő, Kocsis Rozi és Markó-Valentyik Anna játéka is.
A Lúdas Matyi mellett a másik, közéleti áthallásos előadást, A császár új ruháját a Mesebolt Bábszínház hozta el, Somogyi Tamás rendezésében. A rendező előadásai rendre reflektálnak a hazai közéletre. Ilyen volt például a Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskolában rendezett Állatfarm, de a felnőtteknek szóló Közellenség is, amelyet a Magamura Műhellyel mutattak be a nyáron Hottón. A császár új ruhája karakteres színpadképpel érzékelteti a hatalom és a hatalmat kiszolgálók függési viszonyait: a játék a teret keresztbe-kasul behálózó fonallabirintusban zajlik, a császár pedig nemcsak meztelen, de üres is, egy átlátszó üveggömb, akit a körülötte élők haszonlesése és félelmei tartanak a helyén.
Tengely Gábor szintén két rendezéssel volt jelen a fesztiválon, mind a kettő problémaközpontú előadás. (Ahogy a már említett A halhatatlanságra vágyó királyfi is tekinthető ilyennek, hiszen egy tabutémáról, a halálról beszél gyerekeknek.) Gimesi Dóra Csomótündér-meséjének monodrámaváltozatát (Ellinger Edinával a címszerepben) a Budapest Bábszínházból hozták el, a Manógyár pedig a miskolci Csodamalom Bábszínházból érkezett. Az előbbi a szülők válását, az utóbbi a gyermeki félelmeket fogalmazta mesébe. A Csomótündérhez feldolgozó részt is illesztettek az alkotók, ami a téma mesébe foglalt felvetése után alkalmat ad arra is, hogy a gyerekek elkezdjenek beszélni erről a sokukat érintő kérdésről. A szakmai beszélgetésen hallott hozzászólásokból az tűnt ki, hogy a színházi neveléssel, a feldolgozó foglalkozásokkal kapcsolatban még most is vannak szkeptikus hangok, és vannak, akik attól félnek, hogy így elveszik az előadásélmény. Mások a felvetett problémához képest elnagyoltnak vagy hiteltelennek érzik a mesei megközelítést. A magam részéről mindkét előadást fontos vállalásnak és sikeres megvalósításnak gondolom, amelyekben az élmény és a felvetett probléma nem üti ki egymást, hanem együtt tud létezni. Látványviláguk is kifejezetten igényes (mindkettő Michac Gábor munkája).
Láthattunk jó példákat klasszikus mesék átiratára is, mint amilyen a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi az egri Harlekin Bábszínháztól. Gimesi Dóra szövege, Grosschmid Erik díszlete és bábjai egyaránt kimagasló színvonalúak, Veres András rendezésében pedig egy költőien szép előadás született. Látványos, a humort és a mese komolyabb vonalát jól vegyítő előadást láthattunk A só című népmeséből a debreceni Vojtinától, Kolozsi Angéla átiratában és Kuthy Ágnes rendezésében.
Igaz, volt, aki sokallotta a díszletekben megjelenő fémszerkezeteket, és valóban volt belőlük néhány, mégsem mondhatjuk, hogy a tervezők gondolkodása egy srófra járna. Csak néhány kiragadott jó példa a sok jó közül: láthattunk a régi, kihajtogatható mesekönyvekre hajazó világot (Ágoston, avagy egér a felhők között – Grosschmid Erik); fából készült szépséges bunraku bábokat és díszletet (Varázskert – Boráros Szilárd); újrahasznosított műanyagokból készült miliőt (A lepkeoroszlán – Mátravölgyi Ákos).
És ha már A lepkeoroszlán: Vidovszky György rendezése a kaposvári biennálé után hazai pályán, a Ciróka nagyszínpadán még jobb formáját futotta, és a színészi játékot tekintve is kiemelkedett a mezőnyből. A háború mint téma nemcsak ebben az előadásban, de a zalaegerszegiek keleti mesékből írt Varázskertjében is előkerült. A Boráros Milada által rendezett előadás felnőtt olvasata is nagyon időszerű: a háborús értékrend békeidőben használhatatlan, helyette a közös építkezés, a műveljük kertjeinket belső parancsa jelentheti egy élhető élet alapját.
Méltán aratott nagy sikert a MárkusZínház A hős Miklósa és A háromágú tölgyfa tündére Fabók Mancsi Bábszínházától. (Utóbbi a kritikusok díját is elnyerte.) Mindkét előadást a személyesség és a személyiség ereje röpteti, miközben persze ott áll mögöttük a magabiztos színészi és bábos tudás is. Úgy tudnak a közönségre figyelni és reagálni, a mese erejét vegyíteni a mesét hallgatók közösséggé formálódásának élményével, ahogy csak nagyon kevesen.
Talán ilyen legendás bábos válik egyszer a pályakezdő Kovács Domokosból is, aki az egyetemistákat bemutató műsorblokkban lépett fel H.A.N. című, egészen különleges performanszával. Másodszor láttam, másodszorra közelebb jutottam hozzá, bár már előszörre is nyilvánvaló volt, hogy a férfi és női minőségről, egységükről és különbözőségükről szóló, bábos és kortárs tánc elemeket ötvöző előadás igen komoly teljesítmény, amit most a Bábművészek Szövetsége is díjazott. És van benne egy olyan szép szeretkezési jelenet, amelyért már érdemes megnézni. Ebben a blokkban mutatkoztak be a most másodéves bábszínész hallgatók és a bábrendező hallgatók is Itt tartunk most címmel, két, apróbb-nagyobb jelenetekből készített montázzsal.
Végül még néhány mondat a szakmai beszélgetésekről. Ez az a műfaj, amelyet nagyon nehéz jól csinálni. Ekkora érdeklődés mellett, egy hatalmas teremben meg pláne. (Papp Timi kollégánk moderátorként minden bizonnyal teljesítette a napi edzésadagját, amíg a mikrofonnal ide-oda futkosott.) Ami a korábban általam hallott beszélgetésekhez képest jó tapasztalat volt, hogy itt nem sértődött meg senki a kritikától (legalábbis kívülről érzékelhetően nem), és nem kezdett ellentámadásba, hanem meghallgatta, elmondta a saját érveit, szándékát. (Boráros Szilárd mint önkéntes állandó hozzászóló egyébként ajánlott egy nagyon is megfontolandó megközelítést: az alkotók mondják el, mit akartak megvalósítani, a közönség pedig azt, hogy ebből szerinte mi valósult meg és mi nem.) Nem mondom, hogy mindenki egyformán bőséges és hasznos visszajelzést kapott, de összességében jól működő, valóban szakmai viták voltak ezek.
A Ciróka pedig nagyon jó vendéglátónak bizonyult. Gördülékenyen, csúszások nélkül bonyolították le ezt a nagyon sok szereplős fesztivált, és mindig jutott idejük, erejük egy-egy kedves gesztusra, hogy a bábos társadalom (plusz még mi, kritikusok is) otthon érezhessük magunkat Kecskeméten.
Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozója, Kecskemét, 2018. október 3-6.