Szoboszlai Annamária: Sok hűhó meg művér semmiért

A Django elszabadul című Tarantino-filmről

Na, szóval, fröcsög a vér, reccsennek a csontok, loccsan az agyvelő és minden, ami gyomortájékon vagy annál lejjebb helyezkedik el ezen a porból vétetett testen...



Tarantinónál még a vér is derűsen freccsenget, mert valahogy súlyosan súlytalanná válik minden abban a legújabb vadnyugati „Shakespeare-adaptációban" (A Django elszabadul), melyben a rendező abszolválta a lehetetlent: tudniillik a németül beszélő fekete rabszolganő, Broomhilda és a francia Dumas regényébe illő „testőr", Django szerelmi történetét a rabszolgatartó Délen.
Na, szóval, fröcsög a vér, reccsennek a csontok, loccsan az agyvelő és minden, ami gyomortájékon vagy annál lejjebb helyezkedik el ezen a porból vétetett testen, amivel ma már mindent meg lehet csinálni, s amivel már mindent meg is csinálnak igaziból meg játszásiból is. Igaziból az életben, a háborúban, a hadifogolytáborokban, az agresszor országok világkonszenzus által védett, ún. hadműveleti területein; a forrongásokkal teli, politikai és gazdasági változásokra, de még inkább kenyérre éhes harmadik világban; és akár egy elborult éjszakán, egy szórakozóhelyen, ahol az emberből kikél valami, valami... És „játszásiból" a művészetben. No, nem mintha önmagában a film művészet volna, de tagadhatatlanul vannak a történetében művészetet művelő emberek.

DjangoUnchainedOfficialPosterPT


Súlytalanság, a halál könnyedsége – a borzalmak ellenére is. Ez az tehát, amit Tarantino tökélyre fejlesztett, mert ezáltal a felnőtt generációk az élő színész megformálta karaktert ugyanúgy látják, ahogy a pórul járt macskát (stb.) gyermekkorukban, a püfölős-csonkolós rajzfilmekben. De hozzá kell tennem, nincs ez másként a sportbalesetek egymás után bejátszott képkockáival sem; a nyaktörő motoros-bukásokon, a szerencsétlenül járt síelőn szinte mindenki egy emberként kacag. Miért? Az embert magával ragadja a rettenet. S ha ez a rettenet a megfelelő eszközökkel körbevattáztatik – vagyis ha annak csupasz természetével az embernek nem kell szembesülnie –, már meg is oldódik a probléma. Móka, kacagás az élet. De hová vezet ez a relativizáció?

django-unchained-poster


És hová, ha mindez már nem két dimenzióban, a filmvásznon sokkol (merthogy ott már nem sokkol, vagy legfeljebb csak azokat, akik különben nem néznek tévét), ahol a húsvér ember is kartonfigurának tekinthető, hanem jelen időben, a színpadon. Persze, ugyanúgy, művérrel... de vattázás helyett tövisekkel. Miért bír el valamit – úgy ahogy – a vászon, a két kiterjedés, és miért elviselhetetlen, ha mindez épp a szemünk előtt történik, ha az emberi iszonyat hangja jelen időben ér a fülünkbe? Talán mert a jelenlétünkre kérdez rá? S – titkon, körmönfont módon – azért hibáztat, hogy nem teszünk semmit?

django3


De mielőtt adnám magam alá a lovat, s messze kóborolnék A Django elszabadultól, vagyis a Klu-klux klán hálósipkás előőrseitől és az érző szívű, fogorvosból fejvadásszá lett némettől (Christoph Waltz), térjünk vissza ez utóbbi lovas batárjához, az annak tetején vidáman billegő jókora plasztik foghoz. A fognál álljunk meg egy percre, s ha eltűnődtünk, hogy a rendező a maga sajátos, tarantinósan véres módján humorizálva, milyen figyelmesen bejárja a célkeresztbe vett emberi testet (különös tekintettel a térdkalácsra), tegyük föl a kérdést: hogy kerül valójában épp egy német az amerikai fenegyerek-filmben a vadnyugatra, miért akarja visszaadni egy szökött rabszolgából fejvadásszá okított fekete férfi (Jamie Foxx) feleségének, a németül kiválóan beszélő Broomhildának a szabadságát, akár hatalmas anyagi áldozat árán is? S a végén mégis miért nem hajlandó megtenni azt a mindnyájuk életét megmentő gesztust, hogy kezet ráz az undorító, perverz rabszolgatartó nagyúrral, akit Leonardo di Caprio alakít elképesztően ellenszenves módon? Talán mert egy német úriember, egy valóságos lovag vagy testőr erkölcsi rendjében ez az igazi bűn. A rosszal, ellenséggel kialakított látszólagos konszenzus. Na, ma persze ilyesmiért egyetlen politikus sem lövetné halálra magát, inkább még körbe is csókolják a tegnap rosszfiúját. Majd aztán az éj leszálltával lehet ismét hátba támadni. Ez a jelenkor morálja. A pillanatmorál. S hát Dr. King Schultz, a fogorvosból lett fejvadász aztán igazán nem mondható erkölcsi szempontok okán aggályoskodó fazonnak, mégis, elér ahhoz a ponthoz, mikor már csak halálával tudja megóvni önnön lelkét. Na de nem köszörüli mindezt efféle patetikus magasságokba Tarantino. Elvégre mégsem Shakespeare-drámát rendez, legfeljebb kölcsönvesz itt-ott a nagy elődtől. Hol a félkegyelműek gyülevész csapatát, hol egy koponyát. Igaz, az már egyéni „leleménye", hogy szegény Yorick, akarom mondani egyik szegény elhalt „nigger háziszolga" földi maradványát kettéfűrészeli. Hogy a pillanatnak megadja a sava-borsát, a vén, még élő lakájutód, a fehérebbnél fehérebb nigger (Samuel L. Jackson) szeme láttára. Hát, én nem komálom az efféle fűszerezést...

django-unchained-leonardo-dicaprio


Miközben a fehér és a fekete hős vállvetve küzd a gonoszok, a rosszak ellen, mi mást tennének, mint filozofálnak, úgymint kit szabad megölni, mi bűn, leteríthető-e a bűnöző apa a mellette épp békésen szántogató fia szeme láttára, s hogy milyen mélyen mehet bele egy fekete a feketegyűlölő szerepébe. Ezúttal nincs semmi Ezékiel 25:17, de hogy a vadnyugaton helyt kapjon az európai kultúrkör egzotikuma, s hogy az általános műveltség gazdagítása is kipipált legyen, egy éjszakai jelenetben, a tábortűz mellett meghallgathatjuk a német Nibelung-énekből Brünhilda és a sárkány, valamint Sigfried enyhén szólva átírt és kicsontozott történetét.
Mit mondjak, meg van annak a pikantériája, hogy német beszédet hallunk egy western-filmben. És hát valóban mulatságos olykor, ahogy Tarantino a műfaj kliséit és toposzait kifordítja, átértelmezi. De közben leforog úgy újabb amerikai (noha kifordított, megvariált) hős-múvi, álkérdésekkel, álfilozófiákkal. Amit végképp nem értek, de talán egy, az amerikai történelemben jártasabb illető választ adhatna: miért, hogy a vérdíjra kitűzött bandavezér a fiatal Lincolnéhoz feltűnően hasonlatos arcvonásokkal dicsekedhet? Itt nyitja meg számunkra a film a rejtekajtót a politikai pamflet felé?

 

© 2016 KútszéliStílus.hu