Egressy Zoltán: Álmos utas haragja –

…ugyanaz a fajta szerelem. Az a sírig tartó, de nem az egészséges fajtából.

Fura dolog ez a negyedik fal a színházban. Amin mi átláthatunk, de a szereplők nem látnak minket. Sokan mondják, az a jó, ha ez fal minél vékonyabb vagy egyenesen eltűnik. Kaptam én már kardot a kezembe Brutustól, hogy együtt öljük meg Cézárt, és Leonce is voltam a Maladypénél, ahol a zárójelenetben feleségül vettem egy kolléganőmet. Még Koltai Tamás is azt hitte, hogy az egész előre meg volt beszélve.

Ha valaki az első sorban ül, ilyen könnyen megeshet vele. Jó, talán nem a Nemzetiben vagy a Katonában – bár, miért ne. Vannak előadások, amelyeknek kifejezetten jót tesz az akváriumi helyzet: van, amelyik nagyobbat üt vastag, akár opálos üvegen keresztül is, mint színről színre. Hangulat kérdése. Engem néha megnyugtat ez a fal. Ahogy te is… Szeretem, ahogy hallgatsz, biztonságban érzem magam.

Sipos Vera / Fotók: Kállai-Tóth Anett

Tegnap a Mozsár Műhelyben voltam egy előadáson. Tudod, az a csőszerűen elnyúlt emeleti helyiség a Nagymező utcában a sarkon, ahol, ha az első sorba ülünk, tőlünk nem látnak, hátrábbról mi nem. Pedig nekem az a dolgom, hogy lássak. Persze egy színház mindenképpen jó dolog, és nem várható el a belvárosi polgároktól, hogy például lepukkadt gyártelepekre vagy lakásszínházba járjanak független előadásokat nézni. Na jó, tudod, hogy értem! Ráadásul itt mindig biztonságban érezhettem magam. Lehet, hogy közben én is belvárosi polgár lettem? Kőbányáról? Biztosan nem.

Egressy Zoltánnal úgy vagyok, mint a jobbféle asztali borral: ha nincs más, fröccsként megiszom, egy idő után akár még jól is esik, de nem ezért megyek be egy közértbe. Tudom, hogy csapongok. Valamelyik drámakötetét olvastam annak idején, három-négy darabját színpadon is láttam. Volt, amelyet több színházban is. Ezek a darabok a jópofánál jobbak, de a szellemesnél már nem. Bármennyire is rólunk szólnak, két és fél dimenzió mégsem három, hogy a negyedikről már ne is beszéljünk. A Portugál persze kivétel volt, filmként és a budapesti Katonában is, de ebben azt hiszem, legalább akkora része volt a színészeknek és a rendezőnek, mint az írónak. Tudom, hogy szerinted azt szeretem, amikor fröcsög a társadalomkritikus mélylélek a színpadról, és hazaérve minden néző eret vág magán. Múltkor azt is mondtad, hogy elitista vagyok, pedig szótár nélkül le sem tudom írni helyesen.

Ez az előadás viszont nem drámából, hanem Egressy Júlialepke című novelláskötetének négy darabjából született. Biztos emlékszel a Meghökkentő mesék-könyvre és a belőle készült tévésorozatra, a végén a levágott ujjakkal vagy a kitömött albérlővel. Tizenévesen lúdbőrzött tőlük a hátam, de azért ebből a rövid, meghökkentős fajtából az igazi nagy dobás mégis csak Ambrose Bierce Bagoly-folyó című novelláskötete volt. Főként, mert feketébb a szuroknál, és abban tényleg volt min meghökkenni. Az persze ott is zavart, hogy egy idő után másra sem tudtam figyelni, mint a csattanót vártam.

Ódor Kristóf

A Júlialepkében ez még azzal van megspékelve, hogy különféle szerelmes figurák beszélnek a maguk különböző stílusában a szerelmükhöz. Mintha párbeszédek lennének, de nem azok, és mégis. Éppen ebben áll a csavar is a végükön. Lényegében mindig ugyanaz a csavar, és voltaképpen ugyanaz a fajta szerelem. Az a sírig tartó, de nem az egészséges fajtából. Legalábbis ebben az öt esetben. Az öt között van kifejezetten jó és kevésbé jól sikerült novella is. A jobbak olyanok, mint a jó krimik, melyek éppen csak annyira vannak irodalomba mártva, hogy jólesően gördüljenek, ám finom, ügyes társadalom- és lélekrajzok is egyben. Megint okoskodom, és igen, öt novella alapján okoskodom. Kicsit jobban is figyelhetnél… Nincsen semmi baj, csak szeretem, amikor rám figyelsz. A jobbak néhány naponta és egyenként akár üdítő csemegék is lehetnének, de egymás után már négy is elég ahhoz, hogy az egy srófra járó csavarok, a valószerűtlen figurák tucatjai és azok kiszólásai a szerelmükhöz kiszámíthatóvá és modorossá tegyék őket. Szerintem érted, mire gondolok… Innen persze még lehet nyerni – és veszteni is.

A legnehezebb dolog ebben a szakmában kiszálazni, mi a színész és mi a rendező érdeme, vagy sara. Egy színész egyszer kis híján szájba vágott, mondván: nektek, kritikusoknak gőzötök sincs, milyen az, amikor egy rendező magára hagyja vagy éppen kalodába zárja a színészt. Aztán nagy okosan leírjátok, hogy milyen szar volt! Tényleg nincs gőzöm, de azt azért ő is belátta, hogy maga is el tudja dönteni, mikor jó és mikor gyenge egy színész az előadásban. Végül nem lett pofozkodás, sőt! Abban maradtunk, hogy ezen még gondolkodunk. Azóta is ezen gondolkodom. De megint elkalandoztunk.

Az Álmos utas haragja négy monológ, az előadást Simon Kornél rendezte. Simon Kornél színészből lett rendező. Ez lehet jó, mivel teret ad a színészkollégáknak, lehet rossz is, például amikor egy előadásban szétszaladnak a színészek. Monológok lévén most szétszaladni nem tudtak, legfeljebb széttartani: a negyedik fal megmászása nem mindenkinek sikerült.

Vándor Éva

Sipos Verának jutott a legjobb darab, egy kedves virágáruslányt játszik benne. Azt a közvetlen és bájosan csicsergő fajtát, akinek gondolatban mindenki megsimogatja a buksiját. Érzékenyen és finoman felnagyítva mutatja meg a szeretetre méltó lélek legkisebb rezdüléseit is. Sipos Vera érti ezt a lányt, és rajta keresztül mi is. Legalábbis egy pontig. Valamiért azonban sietett. Mint aki nem bízik magában, vagy mint akiben nem bíznak. Látod, ez a szálazás… Pedig többször láttam őt, hogy képes varázsolni a csendjeivel is. Gyakran mondta a kedvesének, hogy nincs mitől félnie, és nem is hittem el neki, hogy lenne miért. A baj az, hogy még akkor sem, amikor már tudhattam, hogy lett volna ok a félelemre. Hogy éppen ettől lepett meg a végén? Ez így azért elég olcsó poén, bármennyire is vérvörösbe öltöztetik a fények. Persze az igazi pszichopatákon semmi nem látszik az életben – mondják. Nincs is bennük semmi drámai.

Vándor Éva egészen más eszközökkel, mégis nagyon hasonlóan operál a maga végzetes asszonyával. Lassan, csendben beszél, inkább csak magának és a negyven éve nem látott szerelmének. Mint aki nem is akar átérni azon a bizonyos negyedik falon. Szinte mozdulatlanul, inkább csak a hangjával fest rá, azt viszont finom színekkel teszi. Jobbára visz magával minket, ami nem kis dolog, mivel bármennyire is rafináltan lett megírva a szövege, az övé a leginkább elnyújtott rész. Félnivaló azonban tőle sincs. Tudod, ahogy neked sincs…

Ódor Kristófnak volt a legkevésbé szerencséje a maga novellájával: indulatkezelésre szoruló taxisofőrként, sztorizgatva járja Budapest utcáit – egy el nem gyászolt szerelem emlékével. Ezek után nem igazán hökkentünk meg a végén. Ódor Kristóf indulatossága nincs felépítve, ezért inkább egy Tourette-szindrómás alaknak hat, aki káromkodás helyett egyik pillanatról a másikra indulatossá válik. Ez pedig csak tovább dagasztja a falat köztünk és közte.

Földes Eszter

Az este mágusa tagadhatatlanul Földes Eszter és az ő kórházi nővére volt. Akkor nyúl át a falon, amikor csak akar, és azt tesz velünk, amit csak akart. Megejtő tisztasága és szeretetreméltósága mögött minden pillanatban finoman lehet érezni az őrületet. Néha ő is siet a meséléssel, máskor lassan súlyosodik a színpadon, majd a következő pillanatban megáll. Nem is kell ránk néznie, borzong tőle az ember. De látom, te is fázol, hideg van ebben a pincében, mindjárt betakarlak… Nincs miért aggódnod. Ma beszéltem a rendőrtiszttel, lezárult a nyomozás. Senki nem fog zavarni minket.

Egressy Zoltán: Álmos utas haragja

Játsszák: Földes Eszter, Ódor Kristóf, Sipos Vera és Vándor Éva.

 

Írta: Egressy Zoltán. Díszlet, jelmez: Papp Janó. A rendező munkatársa: Nagy Viktória. Rendező: Simon Kornél.

Mozsár Műhely, 2020. február 19.