Évadnyitás és díjátadás a Trafóban -

Miként essen latba az innovatív újszerűség és az olyan „klasszikus” értékmérők, mint például a felépített dramaturgia (illetve annak jelentésképző hiánya) vagy a színpadi jelenlét súlya?

A vírushelyzet kiszámíthatatlansága mellett a kultúrpolitika kiszámíthatósága is keserédes ízt adott a Trafó évadnyitó sajtótájékoztatójának és a Lábán Rudolf-, illetve a Halász Péter-díj átadóünnepségének.

A képzelet játékai

„Képzeljünk el egy párhuzamos valóságot!” – kezdte évadnyitó sajtótájékoztatóját Barda Beáta, a Trafó igazgatója azon a napon, amelyen később a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói elfoglalták egyetemüket. Nem csupán annyiban különös a mostani színházi helyzet, hogy a kormány és hozzá hű szakmai erők egy jogi kőbunkóval (alapítványi szerkezet kuratóriumi tulajdonjoggal) most az SzFE-t is saját gondnokságuk alá akarják vonni, de hasonló módon néven nevezhető, ám szemmel láthatatlan kórokozók is nehezebbé teszik az életünket, és bizonytalanná a színházak elkövetkező időszakát. Mindenesetre mi belementünk a játékba, és elképzeltük, milyen lenne a Trafó huszonharmadik évada, ha minden rendben menne.

Fotók: Nagy Gergő / A fotók forrása: Trafó

Nem mindenhez volt szükség a képzelet erejére, ugyanis jól láthatóan befejeződött az intézmény épületének régóta esedékes átépítése. Azt már korábban is érzékeltük, hogy az épület előtti parkoló beépítésével: egy földszinti kávézóval, nagyobb, jobban megközelíthető ruhatárral és pénztárral vége lehet az egymásra torlódó sorok és az egymáshoz feszülő testek (rém)korszakának. Haraszti Zsolttól, a Trafó technikai igazgatójától most azt is megtudtuk, hogy egy kisebb próba- és játszóteremmel, valamint raktárterülettel is bővült az intézmény. Emellett szépszámú növénnyel a közösségi területeken és 100 négyzetméternyi zöldtetővel zöldült is a Trafó. A nagy, összességében több száz milliárd forintnyi kormányzati színházi rekonstrukciók korszakában tehát a Trafó is megújult, igaz, teljes egészében önerőből.

Barda Beáta néhány szóban beszélt a külföldi fellépők kapcsán beadott kérelmekről, ami a határzár ellenére lehetővé tenné a szereplésüket, a Trafóban helyet kapó kortárstánc- illetve színházi társulatokról, a hazai és külföldi újcirkuszi programokról, illetve bővebben a Liberty elnevezésű hároméves nemzetközi projektről. Ez utóbbi bizonyos körökben bizonyára már az elnevezése miatt is bicskanyitogató lehet, amit csak tetéz, hogy a migráció témakörét járja körül, és alkotói vélhetően nem is a teljes elutasításból indulnak ki, lévén egy megvalósult és működőképesnek tűnő bevándorlást, a görög Beloiannisz falu létrejöttét és jelenlegi helyzetét vizsgálják. Ezek mellett szó esett a Trafó több éve működő színházi nevelési programjáról, a Gondolatgenerátorról, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett drámainstruktorok jegyeznek, akiknek kreatív foglalkozásai a karantén alatt online is működtek; a háláról a színházhoz hű látogatók felé és a vírushelyzet megkívánta biztonságról a nézők és a fellépők vonatkozásában egyaránt.

Ladányi Andrea

A Trafó egyike a négy színháznak, amely megmaradt tisztán önkormányzati fenntartásúnak hazánkban, és mivel ez a bizonyos önkormányzat Budapest, vagyis az a város, amelyet a legnagyobb mértékben érintettek mind a kormányzati elvonások, mind a vírushelyzet negatív gazdasági hatásai, ráadásul még ellenzéki vezetésű is, jogosnak tűnt a kérdés, mennyire érezheti magát kulturális és gazdasági értelemben biztonságban az intézmény, és milyen messzire láthat előre a vezetése. Mindössze az idei év biztosított, semmi többet nem lehet tudni – mondta ezzel kapcsolatban Barda Beáta, hozzátéve, hogy a főváros önkormányzata minden általa fenntartott intézménytől, így tőlük is fokozott takarékosságot kért. A bizonytalanságot a Trafó esetében az is erősíti, hogy a felújítás szinte minden tartalékukat felemésztette.

Hogy a karantén alatt sem a színházi felvételek, sem a kifejezetten online megjelenésre készült „színházi” anyagok nem tudták kielégíteni éhségünket a velünk egy térben létrejövő hangoknak, szagoknak és színeknek a „házára”, jól példázza az a néhány perc, amelynek erejéig belenézhettünk a Trafó évadának legelsőként elkészülő produkciójába (bemutató: szeptember 4.). A Vajdai Vilmos által a TÁP Színház számára rendezett A Menedék című előadás próbáján ugyanis elnyílt a szánk, és bizsergett a hátunk, pedig semmi különös nem történt, csupán színészek beszéltek élőben és táncosok mozogtak a szemünk láttára. Ráadásul ennyiből „semmit nem lehetett érteni” – mondta Vajdai is, majd azonnal le is ütötte az önmaga által magasra dobott labdát a hármas vonalon belülre: „de hát úgyis függetlenek vagyunk és összevissza beszélünk”.[i]

Ladányi Andrea, Jenna Jalonen és Marozsán Erika

Akik játszanak, és akik nem hajlandóak erre

Tizenötödször adták át a Trafó és a Mu Színház által alapított, a legjobb invenciózus táncelőadásoknak járó Lábán Rudolf-díjat, és másodszor az ennek „színházi testvéreként” a Trafó és a Színház folyóirat által létrehozott Halász Péter-díjat. Az ünnepélyes díjátadón, amelyet Ladányi Andrea táncművész, koreográfus vezetett értően és keresetlen természetességgel, első körben három hozzászólást láthattunk felvételről különböző művészeti, illetve művészetelméleti területről. Mácsai Pál színész, rendező, Mélyi József művészettörténész és Nagy József táncos, koreográfus egészségesnek tűnő távolságból fogalmazott. Mélyi azt a kérdést firtatta, kell-e vigaszt nyújtania a művészetnek, mert ha igen, akkor ezt mostanában mintha nem tenné meg, és véleménye szerint ennek következtében az emberek mellett az intézmények is egyfajta dermedt állapotba kerültek. A művészettörténész úgy véli, ez ellen a dermedtség ellen szükség van olyan intézményre, mint ezek a díjak. Nagy József egy kérdésszerkezetű filozófiából és színházi esztétikából kiindulva arról beszélt, hogy életünk és alkotóművészetünk közben talált válaszainkat nem csupán elméletben, de fizikálisan is ki kell próbálni. Leginkább tágra Mácsai Pál gondolatai nyíltak, megelőlegezve egy képzeletbeli, egyszer talán a valóságban is létrejövő diskurzust. Nagy Józseféhez hasonló alapokra épülő gondolatmenetében elmondta, hogy számára értelmetlen a „Járt utat járatlanért el ne hagyj!” szentencia, lévén folyamatosan kereső, bonyolult fausti ember. Ez így önmagában még csupán egy irányba menetelő „kurzus”, társalgássá, vagyis „diskurzussá” azáltal válhat, hogy Mácsai mindehhez azt is hozzáfűzi: többfélék vagyunk, akik erről mást és mást gondol(hat)unk.

Molnár Csaba és Cuhorka Emese átveszi a díjat

Elsőként Marozsán Erika színművész adta át a Lábán Rudolf-díjat Jenna Jalonen táncos-koreográfusnak a Collective Dope: BEAT – ’I just wish to feel you’ című darabjának elismeréseként. Rényi András művészettörténész laudációjában kiemeli a darab (a hazai kortárstáncban egyre ritkábban jelenlévő) eredendő táncos-testi jellegét: „Jenna Jalonen új darabjának üdítő tulajdonsága, hogy minden konzervatív, ideologikus felhang nélkül mer visszatérni a tánc legsajátabb matériájához, a testhez, annak mindenekelőtt való fizikai mivoltában”. Emellett azt is fontosnak tartja, hogy az előadás felmutatja a táncoló testek egymáshoz való viszonyának állandó változékonyságát, és vele egyidejű változékony állandóságát: „Úgy kezelik a másikat, ahogy maguk is kezeltetnek. Egzisztenciális tánctapasztalat ott születhet, ahol a táncnak ez a csupasz dialektikája mutatkozik meg”.

Ezt követően Eötvös Péter zeneszerzőtől Cuhorka Emese és Molnár Csaba táncos-koreográfus vehette át a díjat Mestermunka című darabjukért. Komjáthy Zsuzsanna tánckritikus laudációjában a darab értékeként a határok elmosódásának és a véglegesség helyére lépő befejezetlenségnek kortárs tapasztatainkkal való egyezését emeli ki: „A Mestermunka a sokszínűség kiáltványa: véglegesség helyett éppen a változékonyságot, egyféleség helyett a sokféleséget domborítja ki, sokszoros áttétekkel, rétegzetten”.

Amint azt már korábban is tudhattuk, a Lábán-díj kuratóriuma különdíjat is megítélt a Műhely Alapítvány Az Ismeretlen Kutatása elnevezésű programjának, amelyet Talló Gergely, az alapítvány vezetője vett át. A program a maga több mint egy évtizedes története során több tucatnyi kortárstánc-alkotó számára biztosított mindenféle kényszertől (anyagi, bemutatási, stb.) mentes lehetőséget a kutatómunkára, amelynek következtében – az eredmények alkotásokban megvalósuló megjelenésén keresztül – az egész szcéna gazdagodott.

Fábián Péter és Benkó Bence átveszik a k2 Színház díját

Ezután a Halász Péter-díj átadására került sor, amelynek nomináltjai a következők voltak:
- Mesebolt Bábszínház – Kőszegi Várszínház: A boldog herceg / r: Jeles András
- IITTHHOONN / alkotók: Somló Dávid, Vass Imre
- k2 Színház: Karnevál / r: Benkó Bence, Fábián Péter
- Örkény Színház: Kertész utcai Shaxpeare-mosó / r: Bodó Viktor
- Kő-kő-kő / alkotó: Cserne Klára
- Örök szándékmező hangolás / koncepció: Igor Buharov, Ivan Buharov.
Azért soroltuk fel az összest, mivel a díj kuratóriuma egy meglepő húzással mindegyik nomináltnak adott díjat, ami gyaníthatóan osztatlan örömet okozott a díjazottak körében, ám nehezen összeegyeztethető a díj (FB-oldalukon is olvasható) önmeghatározásával, amely szerint „az évente odaítélt elismerést az előző naptári év leginnovatívabb független előadása nyeri el”.

Indoklásuk szerint ebben a helyzetben, amit az erőszakos területfoglalás jellemez, és amely különösképpen a függetleneket sújtja, nem akarták a díj normál menetű kiadásával azt a látszatot kelteni, mintha minden rendben volna. Ehelyett azokra az alkotókra szeretnék felhívni a figyelmet, akik ebben, a számukra sokszorosan nehezített helyzetben is működnek, és megmutatják, mennyivel tágasabb a világ, és színesebbek a benne élő karakterek, mint azt alapjáraton gondolnánk. Ám ennél is tovább mentek, amikor arról beszéltek, hogy innen kezdve nem előadásokat, hanem színházi vonatkozással is rendelkező, innovatív jelenségeket fognak a díjjal jutalmazni, mivel szeretnék elkerülni az értékítéleteket és az ezzel összefüggő rangsorolást is. Helyettük jelenségek elemzésére helyezik majd a hangsúlyt, gondolataikat pedig egy nyílt vita keretén belül fogják egymásra, egymás mellé ereszteni (ez utóbbi nem újdonság, már idén is így lett volna, ha nem jön közbe a karantén).

A közönség (előtérben Hód Adrienn)

Nem tagadhatom a szimpátiámat a gesztussal kapcsolatban, hogy ne tegyünk úgy, mintha minden normál mederben folyna, de ezt úgy ne tegyük, hogy ennek egyetlen alkotó se lássa kárát. Kritikusként néha (sajnos nem elég gyakran) abba is belefutok, hogy jól bejáratott fogalmaim és esztétikai értékrendem nem alkalmasak megragadni és lemérni egy-egy újszerű színházi jelenséget, miként a Lábán-díj kuratórium tagjaként azzal is meg szokott gyűlni a bajom egy-egy táncdarab értékelésénél, miként essen latba az innovatív újszerűség és az olyan „klasszikus” értékmérők, mint például a felépített dramaturgia (illetve annak jelentésképző hiánya) vagy a színpadi jelenlét súlya. Ezzel együtt azt gondolom, kritikusként és kuratóriumi tagként is feladatom az értékelés és a rangsorolás, ha ez nem is mindig könnyű, esetenként talán nem is lehetséges. Azt persze nem hinném, hogy a Halász Péter-díj kuratóriuma a könnyítés okán választott volna egy radikálisabb utat, azt pedig végképp nem gondolom, hogy ezt a döntésüket ne lehetne elfogadni – főként, ha az egyszínűség diktátumával szemben a sokféleség mellett tesszük le a voksunkat. Mindezzel együtt, noha az innováció a Trafó ars poétikájának egyik legfontosabb eleme, kérdés, hogy a Halász Péter-díj kuratóriumának újítása mennyire lesz ínyükre akár nekik, akár a Színház folyóiratnak, akik az általuk alapított díjjal érezhetően előadásokra és alkotókra akarták felhívni a figyelmet. Ahogy egyelőre azt sem látom, hogyan tud innen kezdve egy platformon maradni a Lábán Rudolf- és a Halász Péter-díj.

Végezetül pedig, ami a jelenkori magyar valóságokat illeti, ezek nem szokványos párhuzamosok, mivel nem a végtelenben, ellenkezőleg, az adott pillanatban érnek össze. Most éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és abban, ahogy ezt a beszámolót olvasod, holnap talán azokban a színházakban és egyetemeken, amelyek nyíltan kiállnak az egyetemi autonómiáért, holnapután pedig a bölcsődei honvédelmi nevelés kapcsán akár. Szigorú értelemben véve annyi valóság van, ahányan vagyunk – ami egészen addig nem is lenne baj, ameddig egyes egymáshoz igazodó valóságok nem kezdik el szisztematikusan kiirtani a többit.

2020. szeptember 4.

  

[i] Balázs Péter színész, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója nyilatkozta korábban a Magyar Nemzetben a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán: „Szerintem egy színész nem csak alternatív színházi előadásokat kell hogy játsszon, ahol összevissza beszél, a földön reggelizik, satöbbi”.