Turbuly Lilla: Nincs remény

Roberto Bolano: Vad nyomozók / Radnóti Színház -

Sötét képet rajzolnak Kelemen Kristófék, és ez azért is nyomasztó, mert ez egy fiatal generáció előadása, alig néhány évvel az indulásuk után.

Szeretek lakberendezési magazinokat nézegetni. Nem mintha szabadúszó költőként és kritikusként különösebb esélyem lenne a bennük látható, gondosan tervezett és költségesen kivitelezett enteriőrökre, de néhány trükköt el lehet lesni. Az utóbbi években viszont azt vettem észre, hogy a bemutatott lakásokból kikoptak a könyvespolcok. Egyáltalán, a könyvek. Néha van ugyan egy-egy kivétel, de általánosságban elmondható: a könyvespolc és az általa képviselt kultúra nem trendi. E – részben személyes – kezdésre az ragadtatott, hogy aVad nyomozók (nekem legalábbis) éppen erről szól: az irodalom, és általában a művészet esélyeiről, és arról, hogy a fiatal generáció hogy látja mindezt.

vad1Baki Dániel, Gáspár Sándor, Sodró Eliza, Mészáros Blanka, Sipos László Márk, Porogi Ádám / Fotók: Dömölky Dániel

Schnábel Zita látványvilága is épít a könyvekre. A dobozokban tárolt, majd kupacokba öntött, lommá váló olvasnivalók a video- és audiokazettákkal, flopy-lemezekkel együtt egy letűnt korszak (a történet szerint a hetvenes-nyolcvanas évek) relikviaivá váltak. Elolvadtak, ahogy a videó-bejátszáson az a jégtömb, amelyet Kováts Adél tolt át fél Budapesten, míg csak rugdosni való kavics nem lett belőle, mielőtt végképp elenyészett.

Bolaño monumentális, több szálon futó regényéből Sándor Júlia dramaturg és a rendező, Kelemen Kristóf készítette a jó kétórás színpadi változatot. A fő szál, ahogy két költő (Porogi Ádám és Baki Dániel) meg egy költőtanonc (Sipos László Márk) egy prostituált lánnyal (Mészáros Blanka) egy eltűnt „zsigeri realista” költő(nő) nyomába ered a mexikói sivatagban. Később jeleneteket látunk arról, mi történt velük évekkel később, hogyan koptak meg és estek szét az ideáik – beleértve a végül megtalált költő(nő)t is. Az időben ugráló történetben a vetített évszámok és helyszínek segítenek rendet rakni.

vad3Rusznák András és Porogi Ádám

Kelemen Kristóf eddigi munkáit ismerve rögtön élhetünk a gyanúperrel, hogy őt ebben a történetben sem az évtizedekkel korábbi, számunkra egzotikus környezetbe helyezett történet érdekli igazán, hanem ezen keresztül a mai magyar valóságról is szólni akar. Ahogy tette ezt a Megfigyelőkben vagy a szintén művészközegben játszódó Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk-ben. A kaján szem a díszletben szereplő kitömött állatokat látva is gondol erre (a könyvespolc közepén egy kitömött nyuszi trónol, máshol koponyacsontváz juttathatja eszünkbe a vadászati kiállítást), és néhány kiszólás is erős itthoni akusztikával bír, bár az is lehet, hogy az eredeti szövegben is szerepelnek. Rusznák András zsigeri realistákat kutató bölcsész-figurája egyértelművé teszi ezt a mai átkötést (Regős János Pintér Béla színháza után most már ifjabb változatban is kísért a színpadon.) Az előadás mégsem megy el a hazai kötődésű politikai színház felé, a művészet helyzete, a művész szerepe általánosabb (és a politika számára marginálisabb) kérdés ennél. Ebből a szempontból az előadás belterjesnek vagy rétegszínháznak is mondható. Amennyire én művészként és kritikusként (mert naná, hogy van benne kritikus is, párbajoznak az egyik költővel, és persze a kritikus nem győzhet) megszólítva érzem magam, amennyire a saját dilemmáimra ismerek benne, annyira nem várható, hogy az a néző, aki befogadóként kapcsolódik a művészethez, vagy pláne az, aki nem kapcsolódik hozzá sehogy se, a magáénak érezze. Miközben persze a művészetet befogadó vagy kivető közegről, vagyis róla is szól.

vad2Mészáros Blanka

Az előadást a Pál András által megformált Álamo hozzánk intézett monológja foglalja keretbe. (Azzal együtt, hogy a végén már valószínűleg nem Álamo beszél, ez most, a megírás pillanatában a szerepváltások miatt már összemosódik az emlékezetemben, de nincs is jelentősége.) Arról beszél, először a pályájuk elején álló költőknek, hogy mennyire nincs jelentősége a költészetnek, mennyire nem számít, amit írnak. A végén pedig nagyjából arról, hogy az erőszakosok, a nyomulók, a művészetre fittyet hányók egy kicsit tovább élnek túl, mint a többiek. De csak egy kicsit. Nagyon sötét képet rajzolnak Kelemen Kristófék, és ez azért is nyomasztó, mert ez egy fiatal generáció előadása, alig néhány évvel az indulásuk után. Akkor mintha még hittek volna abban, hogy ők majd másképp, jobban csinálják.

vad4Rusznák András és Baki Dániel

Hogy mégsem csak a mély letargia marad meg, arról az az ironikus, sokszor már-már groteszk játékmód tehet, és az, ahogy a színészek ezt abszolválják. Jó nézni őket. Mindenkit. (Eddig még nem említettem a szintén kitűnő Sodró Elizát és Gáspár Sándort.) És azt érezni, hogy ők ezt szívesen játsszák, hogy megvan az az alkotói közösség, az a hit, hogy mégiscsak érdemes ezt csinálni. Mi meg ne temessük addig magunkat és a művészetet, amíg ilyen előadások születnek arról, hogy abszolút nem érdemes ilyen előadásokat csinálni. Arra a kis időre.

                                                                                     

Roberto Bolaño: Vad nyomozók / Radnóti Színház

Játsszák: Baki Dániel, Porogi Ádám, Gáspár Sándor, Sodró Eliza, Mészáros Blanka, Pál András, Sipos László Márk, Rusznák András.

Dramaturg: Sándor Júlia. Látvány: Schnábel Zita. Zene: Márton Péter (Prell). Konzultáns: Vécsei Anna. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Hatvani Monika, Lévai Ágnes. Rendező, színpadi adaptáció: Kelemen Kristóf.

Radnóti Színház, Tesla labor, 2021. szeptember 29.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu