Szoboszlai Annamária: A hely, ahol…

Pieter Hugo: This must be the place

...az embert emberré tevő szellem ezeken a felvételeken tovatűnik, az érző lelket pedig elfedi, háttérbe szorítja a felzaklató különösség, a másság.

Magyar fordítást nem kap a dél-afrikai fotográfus, Pieter Hugo Ludwig Múzeumban nyílt, This must be the place című kiállítása, de ha kapna, az valahogy ekképp hangzana: „Bizonyosan ez az a hely". Az a hely, ahol fehérek, feketék élnek együtt, ahova nagyszámú ázsiai népesség is érkezett az idők során, ahol a több évtizeden keresztül fönntartott apartheidet követően egészen új viszonyrendszerek alakultak ki, s amely tőlünk/tőlem távol eső világként – még egy kiállítást követően is - megismerhetetlenül idegen marad, és ahol...

Fotók: facebook.com/ludwigmuseum

A harmincas éveiben járó fotográfus több teremnyi képe témák szerint fejezetekre osztatott. Az Atyafiság többnyire saját családját (beteg nagymamáját, mellplasztikai műtéten átesett nőrokonát, várandós feleségét...), vagyis az otthont mutatja be, de a sorozatba illeszkedik tuberkulózisban szenvedő gyerekek mára használaton kívüli kórházában, autósiskolában, illetve fiatal fekete fiúk beavatási szertartását követően készült fotó is. A Messina alapvetően mások családi csoportképeit foglalja magába, de ahogy az előbbi fejezetben, úgy itt is fölbukkan egy-egy eltérő jellegű kép, mely további jelentéstársításokat tesz lehetővé. Az autópályán elütött róka holt teste, vagy a nyugdíjas otthonban fotózott őz-plasztika (egy őzmama két őzikéjével, kerti törpe gyanánt a kertbe helyezve) egyazon falon sorakozik a templomból hazatérve kezét imára kulcsoló fekete család pillanatképével, az egyenruhás fehér férfinek és családjának, valamint a tizenéves diáktársaknak a felvételével. A festészetből vett műfajok (portré, csoportkép...) nem egyszerűen a dokumentálást, hanem az emberábrázolást célozzák, mert nem lehet nem tovább gondolni azt az életet, amely ezeken az eltökélt, néha egészen kegyetlennek ható fehér arcokon tükröződik. Az Otthon című sorozat, mely Fokvárosban készült, mintha ugyancsak azt tűzné ki célul, hogy mögé lásson az ezúttal meztelen, idős, kanapén vagy szőrszőnyegen elterülő testeknek. Egy kivételtől eltekintve minden esetben fekvő és többnyire kitárulkozó pozíciót vesznek föl a modellek. De valójában a póznál beszédesebbek a kanapék, vagy az egyik idős hölgy támaszául szolgáló bot. Ez a fajta tárgyakban gondolkodás a kiállítási anyag belső kohézióját erősíti, egészen addig a pontig, amikor már maga az ember válik – furcsaságánál, különösségénél fogva – élőnek tetsző tárggyá. Merthogy két sorozatban élő ember-tárgyakat látunk – ez a benyomás támad bennem a Félrenézve műteremportréinak egy részét, de különösen a Van hely a pokolban nekem és a barátaimnak valószínűtlen portréit szemlélve. Ez nem holmi szubjektív megítélése a látottaknak. A felvételek technikája, stílusa, emberszemlélete tárgyiasító. A fotográfus az előbbiekben (Félrenézve) öregeket, vakokat, albínókat, vagyis a mást, az eltérőt örökíti meg (köztük saját magát is), utóbbiak pedig sötét és világos tónusok kontrasztjában egészen zombiszerűnek ábrázolják az embert. Vagyis az embert emberré tevő szellem ezeken a felvételeken tovatűnik, az érző lelket pedig elfedi, háttérbe szorítja a felzaklató különösség, a másság. Kérdés, hogy vajon a kiállítás egészét tekintve ez miféle állítást, alapállást jelent a fotográfus részéről?

A kérdés fölmerül A hiéna és egyéb emberek kapcsán is, mely mind címében, mind képanyagában talán a kiállítás legemlékezetesebb fejezete, s melynek egy Nigériában nomád életmódot folytató előadóművész-csoport a tárgya. Nem mintha az emberek társaságában megnemesednének a hiénakutyák, de a „barátságos" ember-állat csoportképet és portrékat látva, a látogató vélekedése némiképp változhat róluk. Talán már nem elsősorban a riasztó kacaj visszhangzik a befogadó fejében a döghúst sem megvető ragadozók láttán, hanem a kutya analógiájára az egymásrautaltság jeleit kutatja, és a „társ" fogalmán tűnődik (még ha a The Hyena & Other Men angol cím ember és hiéna, vagyis ember és állat közé egyenlőségjelet tevő magyar fordítása nem épp ez irányba igyekszik is orientálni).

Egy kisebb teremben aztán három rövidebb botswanai sorozat (Bírák, Ügyvédek, A megfosztottak) kap helyet, míg egy nagy teremben a Tartós hiba, a ghánai Accra város hulladéktelepének képei beszélnek a „végfelhasználókról". A modern világ intellektuális csúcsteljesítményének termékei – számítógépek, elektronikus berendezések – hamvadnak itt veszélyes füstöket eregetve, hogy az emberek kinyerhessék belőlük a még felhasználható értékes nyersanyagot. A fém égetménnyel teli földön tehenek legelésznek. Köztük emberek. A képek mellé társított videofelvételen egyikük úgy bont szét baltával egy néhai kütyüt, mintha csak állatot trancsírozna. A vadászó életmód vigasztalanul groteszk paródiája ez, mely egyben az ott élők életösztönét is reprezentálja.
Nollywood, azaz Nigéria mint a világ harmadik legnagyobb filmiparával rendelkező ország szintén helyt kap a kiállításon. Egyszerre nevetséges és rémes alakok tűnnek föl a képeken (zombinak maszkírozott gyerekek, Dart Veder anyaszült meztelenül, egy fölvágott állat teste és annak belső szervei egy férfi kezében, egy ördögalak a tradicionális öltözéket viselő asszonnyal...). Mint azt a mellékelt leírásból megtudjuk, 500-1000 film készül Nigériában évente, melyek cselekményében többnyire a szerelem, a helyi hiedelmek, babonák, a boszorkányság, a mágia, a prostitúció a vezérmotívum.

Az utolsó termen A népirtás nyomai címmel ruandai felvételek, a már említett Van hely a pokolban nekem és a barátaimnak-sorozat, valamint fiatal farmerfiúkról készített portrék osztoznak. Bár a hutuk tuszik ellen végrehajtott népirtását emberi csontmaradványok tárgyilagosan dokumentáló fotói idézik fel, a téma kibontatlan marad. De ez a kibontatlanság beszédes, sötét zárványt eredményez, s a figyelmet a szemmel láthatatlanra, a megmagyarázhatatlanra, a felfoghatatlanra irányítja. Az ember megérti, hogy ez a felfoghatatlanság gomolyog a rókatetem, a vándormutatványos és hiénája, a fekete kisgyereket ölben tartó idős fehér házaspár, az egyszerre intim és mégis hűvös családi fotók, a rizsporparókás-csipkegalléros bírák és ügyvédek alakja körül.

A kiállítás végén a képektől elnehezedve, a dél-afrikai rendező, François Verster dokumentumfilmjével, a Sea Point napokkal lazíthat a látogató. Pieter Hugo Afrika-tablóját, mely a Szaharától délre fekvő területeket dokumentálja, nyugtalanító tónusok jellemzik. Mintha nem lenne itt egy talpalatnyi föld, ahol megvetheti lábát a nyugalom, az építő erő. Mintha itt csak a zaklatottságnak, a harcnak, a kiszolgáltatottságnak lenne létjogosultsága. Ezért különös csattanó a film, a Cape Town-i fürdőzők képe. Különböző korú, bőrszínű, nemű, vallású, szexuális irányultságú embereket látunk egy helyen, együtt oldódva a medencében. Még az is elképzelhető, hogy a feszült elszántság helyén ezúttal fölragyog egy boldog mosoly?

Pieter Hugo: This Must Be The Place – Válogatott munkák, 2003-2012
Ludwig Múzeum, 2013. május 24 - 2013. augusztus 11.

A megnyitó az Afrika Unió 50. évfordulója alkalmából megrendezett, az Afrika Fórum Budapest programsorozat hivatalos nyitóeseménye.