Turbuly Lilla: Küzdj, de a demokráciában ne bízzál!

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2022 – 1. rész -

Az első két nap közös hívószavának a hatalom és a demokrácia viszonya látszik.

„Nincs már” – írta temesvári ismerősöm az általam posztolt esernyős kép alá, és amikor megerősítettem, hogy de bizony, ott vannak az esernyők a színház melletti sétálóutca fölött, ma fényképeztem, örült, hogy a helyükre kerültek. A kétéves kényszerszünet után a fesztivál ikonikus esernyői jelzik, hogy elkezdődött a 13. találkozó. Ezt a találkozó jelleget hangsúlyozta Balázs Attila, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója a megnyitón. Rövid statisztikát is hozott magával: a fesztivál nyolc napja alatt tíz országból huszonkét előadás, koncertek, könyvbemutató ad alkalmat művészi és emberi találkozásokra.

esernyősFotó: Turbuly Lilla

A nyitóelőadásnak azért is örültem, mert Budapesten folyton lemaradtam róla. Az Apró, véres balladák a Forte Társulat és a Pannon Várszínház közös produkciója. Jellegzetes Horváth Csaba-rendezés, miközben kissé el is tér azoktól. Ezúttal nem egy összefüggő történetet állított színpadra, hanem – ahogy a cím is jelzi – Ady prózájából választott ki öt szikár, véres, de legalábbis szomorú tárcanovellát. Az előadásaira többnyire jellemző eszközhasználat is hiányzik, a színészek „csak” a testüket és a hangjukat használják. Mégis van egy meghatározó elem, Lukács Miklós Cimbiózis Triójának jelenléte. A három hangszernek és a zenészeknek (Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Gyárfás Attila – dob) kialakított, különböző magasságú dobogók tagolják a színpad hátsó részét. A zene hol együtt lélegzik a színészi játékkal, hol önállóan uralja a színpadot. Az egyes jeleneteket élesen elválasztják, van, hogy a kettő közé hosszabb cimbalomszóló kerül, mintha kommentálná, újraértelmezné a látottakat. Félresiklott sorsok, boldogtalan párok és családok életébe látunk bele. A balladaszerű történetek néhány jellemző pillanatot világítanak meg, máskor évek sorát tömörítik pár képbe. A groteszk, érzelmeket, indulatokat kifejező mozgássorokat a fortés táncosok most is pontosan, kiforrott összjátékkal jelenítik meg. A régi tagok közé szépen beilleszkedik a pályakezdő Rudolf Szonja is. Minden ízében profi előadás, és van benne valami kimondatlan, mégis érezhető mély empátia – ami persze elsősorban Adyé, de az már az alkotókat dicséri, hogy ezt átmentették a színpadra is.

forteady9286 1024x673Forte Társulat - Pannon Várszínház: Apró, véres balladák / Fotó: Gáspár Gábor

A hazaiak az első napon Az ember tragédiáját mutatták be, Silviu Purcarete rendezésében. Mit lát meg egy külföldi a mi nagy nemzeti drámánkban, amelyre mi már képtelenek vagyunk pusztán egy darabként, friss szemmel ránézni, annyi minden hozzáadódott a róla alkotott képünkhöz az érettségi tétel magolásától, a számtalan színpadi adaptáción keresztül a paródiákig? Mit látunk mi benne, jelenkori tapasztalataink és félelmeink szemüvegén át? Purcarete rendezésének lényege talán a játék. Itt játszik az isten (szavakra tördelt  (lány)gyermekhangon szólal meg), játszik a megháromszorozott Lucifer, játszanak az angyalok. Egy erősen meghúzott szövegváltozatot, amelyből kimaradtak a prágai színek, és (ahogy Visky András fogalmazott, aki a rendezővel együtt a szövegadaptációt készítette) a nőellenes vonatkozások is. (Bár a piros tűsarkú, mint a női princípium folyamatos jelzése azért kissé leegyszerűsítőnek tűnik.) Egy világjátékot rendezett nagyon szűk, tulajdonképpen egy hosszú ebédlőasztalnyi térben, amelyet mi, nézők, arénaszerűen ülünk körbe. Purcarete nagyszínháza miniatűrben is működik, sok frappáns, jó ötlettel. Éva és Ádám szerepét a színészek folyamatosan továbbadják, merev maszkot vesznek fel, ha rájuk kerül a sor. Különös az is (bár mostanában több példát is láthattunk az ilyen „szinkronizálásra”), hogy ilyenkor nem a maszkos színész beszél, hanem egy másik helyette. Talán a nézőtér elrendezése és a terem akusztikája is teszi, de néhány színésznél beszédtechnikában is lehetnek hiányosságok, mert a szöveg nem mindig érthető tisztán. Szép a záró kép: egy megsokszorozott angyali üdvözlet, sok Éva (vagy Mária?) virággal a kezükben. A szakmai beszélgetésen két vitás pont is felmerült: mennyire dehonesztáló az előadás tömegábrázolása, és mennyire optimista vagy pesszimista a végkicsengése. Mindez még másnap is szóba került, az előadásról született könyv bemutatóján, melyet a szerkesztő, Visky András ajánlott a nézők/olvasók figyelmébe.

embertrTemesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Az ember tragédiája / A fotó forrása a színház fb-oldala

Hétfőn délután a katonai laktanya különös hangulatú udvarán huppantunk le egy-egy babzsákra, hogy megnézzük a Je suis Giselle című mozgásszínházi előadást, a temesvári Unfold Motion Egyesület előadásában (r.: Lavinia Urcan). Mintha egy világvégi, rég elhagyott garnizonba kerültünk volna, valahová a rozsdaövezetbe, a gyógy- és gyomnövénygyűjtők paradicsomába (annyi lándzsás útifűvel, ami ott van, egész Temesvárt ki lehetne gyógyítani a köhögésből). A környezet kissé el is vonta a figyelmet az előadástól, amely a klasszikus balett-történetet kísérelte meg újraértelmezni, egy fiatal lány felnövés-történeteként megmutatni, ráadásul úgy, hogy a címszereplőt egy férfi táncos személyesítette meg. Bevallom, ha nem ismerem a címet, nem asszociáltam volna a balettre, inkább egy önmagát, identitását kereső, a külsőségeket levetni igyekvő fiatalembert láttam a rögtönzött táncszínpadon, két segítővel vagy éppen hátráltatóval – őket két táncosnő jelenítette meg. Az előadás több szimbólumot használt: ketrecnek is értelmezhető üres kockákat, csigavonalat, fehér gömböket, extravagáns ruhadarabokat, amelyeket aztán levetettek és egy próbababára, illetve egy fogasfára aggattak. Rokonszenves, ám (a nézőnek legalábbis) kissé zavaros vonalvezetésű, mozgásanyagában szerény előadást láthattunk.

280271394 2005625689617909 8309985113253975202 nTemesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott / A fotó forrása a színház fb-oldala

A szinte megjegyezhetetlen című Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadást (szintén a Csiky Gergely Színház produkciója) Adrian Sitaru írta és rendezte. Egyik főszereplője, akire a cím is utal, nemcsak Tourette-szindrómában, de egy olyan betegségben is szenved, amelyre tényleg az jellemző, hogy csak az olvasott szöveget tudja kimondani a beteg, magától nem képes beszélni. Az előadásnak azonban ez csak az egyik fonala, az alapállása ennél jóval bonyolultabb. Színészek játszanak benne olyan színészeket, akik a szövegkönyvet felolvasva egy, a valóság és a filmes fikció határán billegő filmforgatásra készülnek. Ülnek a nézőtértől üvegfallal elhatárolt, nappalinak berendezett térben, az ebédlőasztalnál, és – mint egy baráti társaság egy hétköznapi vacsoránál – szinte egyszerre beszélnek. Mintha az alkotók provokálni akarnának minket, nézőket, kibillenteni a passzív szerepünkből, akár felidegesíteni. Kiszólnak hozzánk, játszanak a valóság – színjáték helyzetekkel, közel akarnak jönni, közben pedig az üvegfallal eltávolítanak. Színészileg nem lehet egyszerű ez a klasszikus színjátszástól távol álló, a privát jelenlétet és ezt az egymás szavába vágós beszédet behozó játékmód, de a társulat állja a sarat. Nézőként talán ez a legizgalmasabb része: látni vagy megkísérelni látni az embert a szerep mögött.

image 1846982715Bitolai Nemzeti Színház: History of Motherfuckers / Fotó: Ivona Kochov

A macedón Bitolai Nemzeti Színház History of Motherfuckers című előadása Urbán András rendezésében is egy ilyen privátnak tűnő eszmefuttatással kezdődik. Viktorija Stepanovska-Jankulovska kiáll a színpadra, és arról beszél, hogyan élte meg a covid-időszakot. Aztán átmegyünk koncertszínházba, majd behozzák Coriolanus történetét. A fő szál, amire mindezt felfűzik, a demokrácia és annak kudarca. Minden, amiről beszélnek, fájdalmasan ismerős, egy magyarországi előadásban pontról-pontra igaz lenne. A demokrácia zászlaja alatt oligarchák tündöklése és bukása, korrupció, propaganda a hatalom által zombiként kezelt népnek. Közös kelet-európai sors. Mindehhez az idősebb generáció alapérzése, egy dalban megfogalmazva: „Nem sikerült. Az egész életünket elfújta a szél.” A keserű pirulát a dühös, dinamikus zene és az intenzív színészi jelenlét teszi elviselhetőbbé. És jut még egy fricska Urbán polgárpukkasztó, színészvetkőztető színházának is.

Az első két nap közös hívószavának a hatalom és a demokrácia viszonya látszik. Sem Az ember tragédiája, sem a macedón előadás nem kecsegtet azzal, hogy a hangzatos elv működhet a gyakorlatban. Még szerencse, hogy a tesztelők kis köztársaságában működik.     

Temesvár, 2022. május 22-23.

Folyt. köv.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu