Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2022. – 4. rész

… ukrán színészek oroszul játsszák a kortárs lengyel drámaíró darabját, mely arról szól, hogy az egykor egymást szerető (osztály)közösség lengyel és zsidó tagjai hogyan válnak egymást gyűlölő gyilkosokká.

A fesztivál hetedik napjára tervezett műsor láttán jogosan azt gondolhattam, hogy dosztojevszkiji nehéz témák nélküli laza napom lesz. Ám már korábban megtudtam: az utolsó pillanatban aznapra sikerült megszervezni a Találkozó legnagyobb meglepetését, az ukrajnai Dnipróból érkezett Theatre Virymo vendégszereplését.

Az egymilliós Dnyeszter-parti nagyváros az ország dél-keleti régióihoz, így a súlyos harcokhoz is közel fekszik, független színházi társulata csak nagyon nagy nehézségek árán tudott hazájából elutazni. A háború kitörése óta a színházi munkát felfüggesztették (az együttes tagjai a háború sújtotta területeket segítő önkéntesekként tevékenykednek), első próbájuk is csak most lehetett, ahogy Temesvárra érkeztek – mindezt Volodymyr Petrenko, a társulat vezetője mondta el az előadás utáni közönségtalálkozón. Öt éve készült előadásukat hozták el, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című remekművét Petrenko rendezésében. A darabválasztással már akkor is az (akkori) orosz agresszióra reagáltak, a lengyel író rasszizmus, nemzeti és nemzetiségi gyűlölködés elleni, történelmi igazságokat és égbe kiáltó emberi hazugságokat kíméletlenül feltáró darabja napjainkban sajnos még inkább aktuális. A háború közelsége különösen abszurddá tette az eseményt: ukrán színészek oroszul játsszák a kortárs lengyel drámaíró darabját, mely arról szól, hogy az egykor egymást szerető (osztály)közösség lengyel és zsidó tagjai hogyan válnak egymást gyűlölő gyilkosokká.

A mi osztályunk / Fotók: Petru Cocojanu / A fotók forrása a TESZT fb-oldala

Hihetetlen kontrasztok érzékelhetők Európában, mely kontinenst igyekszünk sokszor felszínesen egységesnek vélni, látni, tenni. Az ukránok délutáni sokkoló, de ugyanakkor felemelő megjelenése után a Les 3 Plumes nevű francia formáció a fesztiválon elvégzett kollektív munkafolyamatának eredményét nézhettük meg a színház (sétáló)utcájában és az Opera téren. Mintha egyik bolygóról egy másikra pattantunk volna egy szempillantás alatt. A francia koreográfust és két táncosát az a kérdés foglalkoztatja, hogy az Egyetlen lélegzet címet kapott műsorukkal, kiszakadva a hagyományos színházi térből, hogyan sikerül birtokba venni mindenki közös városi terének egy részét, és milyen kapcsolat alakítható ki az arra tévedő, nézővé spontánul váló közönséggel. Ehhez hasonló „helyspecifikus” kísérletekkel régóta lehet találkozni. Az ukránokra visszagondolva, az emberből hirtelen megakadályozhatatlanul kiszakad: boldogok, akiknek jelenleg ez a legnagyobb problémájuk. Mindemellett az is igaz, hogy a Covid 19 okozta világjárvány aktuálissá tette a közösség tagjai közötti újbóli nyitás formáinak, módjainak kérdését. Marco Augusto Chenevier táncos-koreográfus társaival ennek jegyében tartott workshopot önként jelentkezők számára a fesztivál ideje alatt, melynek eredményét az Egyetlen lélegzettel mutatták be.

Egyetlen lélegzet

A lazaság este is folytatódott, sőt, a Teatro dei Venti Modena Moby Dick című előadásán helyenként kifejezetten népünnepéllyé harsányult. A színházkomplexum impozáns főbejárati homlokzata előtt felállított színpadra igazi szabadtéri, minden ízében látványos, hatásos és igényes zenés produkciót hoztak az olaszok. Herman Melville regényéből ügyesen kiemelték és zanzásították a gyorsan fogyasztható szimbólummá válásra alkalmas eseményeket, eszmefuttatásokat, így az ember örök harcáról, a kihívásokról, melyeknek nem állhat ellent, a legyőzendő akadályokról, az életét végigkísértő külső és belső szörnyeiről szólókat. E könnyen értelmezhető tanulságokhoz már csak megfelelő látványosságok szükségeltetnek. A Moby Dickben akad ilyen szemnek, fülnek is bőven. A színpadon jókora hordók állnak, melyeket aztán ide-oda lehet görgetni, rájuk lehet állni, sőt, már az első impozáns zenés-táncos képben kiderül: nagyszerűen alkalmasak arra is, hogy botokkal ritmusokat verjenek rajta. A sokoldalú, nagy létszámú előadóművész csapat ugyanis az ének, tánc, akrobatika, kellékezés és precíz rekvizitszerelés mellett a stomp színvonalas művelésének is mestere. A különböző eszközökkel abszolvált attraktív kopogás végig jellemzője marad a nagy képeknek, mint ahogy az egész produkciónak a temperamentumos, dzsesszes hangvételű lendületes muzsikálás.

A hűvös, esős idő ellenére a bárki által ingyenesen látogatható előadáson az ülőhelyek kivétel nélkül hamar „elkeltek”, de a nézőtér körül is szép számban hömpölyögtek kisebb tömegek. Aznap este magam is inkább a művészetfogyasztás sétáló módját választottam, élvezve-megfigyelve, hogy a multikulturális hangulatú városban mennyi féle-fajta különböző nációjú, kultúrájú ember szórakozik – egymással békében. Egy dolog biztosan összekötötte, egységesítette őket: a leglátványosabb részeknél alig lehetett ellátni a színpadra a videofelvételt készítő emberkarok erdejétől.

Moby Dick

A fesztivál utolsó, nyolcadik napján a szlovénok szuperprodukciója délelőtt 11-kor kezdődött, és este 10-kor fejeződött be (a Szkéné Színház este 9-re meghirdetett III. Richárd betiltva című előadásának kezdése egy órát csúszott). Pedig úgy tudtuk, hogy a Ljubljanai Ifjúsági Színház no title yet című előadása csak tízórás lesz, de mivel a produkció folyamatosan teret enged a színészek és a rendező improvizációjának, sőt, mindkét részről esetleges újabb ötletek menet közbeni felvetésének, így az előadás időtartama menet közben növekedett. Elhatároztam, hogy nem fogok választ keresni arra a kérdésre, hogy miért jó vagy nem jó, ha egy előadás tulajdonképpen egy napon át tart, annál is inkább nem, mert a „szlovének jelensége” minden szempontból jól illeszkedik az Európa sokféleségét tükröző színházi fesztivál fogalmába, és én inkább ezzel foglalkoznék a lehetőség adta keretek között.

Szlovénia a kommunizmus idejében, noha önállósággal nem rendelkezett, Kelet-Európa még nálunk is (leg)nyugatibb csücske volt, és ez későbbi fejlődését is meghatározta. Látszólag megúszta ugyan a múlt század végi délszláv háború borzalmait, de ez csak a látszat, mert az akkor felbomló Jugoszláviában állítólag 70 % körül volt a vegyes házasságok aránya, tehát a Horvátországban vagy Boszniában történt borzalmak a szlovén emberek igen nagy részét is konkrétan érintették. Mindezek ellenére az is tény, hogy elsőnek ők lettek önállóak, egy kb. egy hétig tartó háborúval sikerült kivívniuk a függetlenségüket, melyet azóta sem von kétségbe, nem fenyeget senki. Azt mondhatni tehát, hogy keletibb régiókhoz képest a szlovénok könnyen beszélnek… Ezt persze mindig egyszerű másokról állítani, mindenesetre a szlovénok egész napos színházi előadása nem a háború traumáival vagy a múlt nyomasztó bűneivel, hanem a jelen – főleg az emberek által belül megélt – borzalmaival foglalkozik. Ez már kétségtelenül a fejlődés útja!

no title yet

Don Juan-történeteket láthatunk az előadás napján, olyanokat, melyekben nem szerepel Don Juan. Hétköznapi történetek ezek, amelyekben bárki, nő, férfi is lehet Don Juan, megélheti a donjuanságot, vagy szemlélheti Don Juant másmilyen, kedvére való nézőpontból, vagy önmagát Don Juanéból. És vajon miről szólnak ezek a történetek? Nem nehéz kitalálni. Nekem már az első negyedórában a híres filmrendező, Peter Greeneway mondása jutott eszembe, mely szerint két tárgya van az emberi kultúrának (és benne a művészeteknek): a szexualitás és a halál. Ez egyébként igencsak passzol is a Don Juan-jelenséghez.

Az igényes, jól megírt szövegek (ezektől térnek el szabadon, és ezekhez térnek vissza a szereplők) szerzője Simona Semenič, az előadást Tomi Janežič rendezte, ő a dramaturg is. Minden szereplő valamelyik szegmens alkotója is, tehát a nagy egész közös alkotás. A rendező is végig színen van, bele-beleszól az előadásba, instruál, avagy néhány mondatra átvesz egy-egy szerepet, narrálja az előadást. Mindenki nagyon természetes, a humor állandóan jelen van, rendszeres az ugratás, a közös röhögések. Ebbe a hangulatba csúsznak be nagyon durva, kegyetlen részek, történések, motívumok. Eleinte csak elmesélve például egy szörnyű autóbalesetet, amelyben a férfi meghal, és a fiatal nőnek megpróbálják megmenteni az életét. Ez aztán a cselekmény fő motívuma lesz. Nagyon elmélyült, gondos a dramaturgi munka, mert az irdatlan szövegmennyiségben (gondoljunk bele: tíz órát végigbeszélnek) minden mellékszál elvezet valahova, és ezek a szálak előbb-utóbb, áttételeken keresztül visszamutatnak a főtémára.

III. Richárd betiltva

A verbális erőszak mellett néha megjelenik a képi és az akció-erőszak is. Például a haldokló fiatal nő, csak akkor akar visszatérni az életbe, ha megmentheti, visszahozhatja a halott férfit, a maga Don Juanját. Rafael arkangyalnak megfogadja, hogy bármit megtesz, ha eléri az Úrnál a férfi felélesztését. Az angyal megígéri a közbenjárást, és a bármi, amit cserébe kér, egy brutális, nyíltszíni, inkább erőszak, mint közösülés a fiatal nővel, akivel mindez persze a haldoklás közbeni lázálmában játszódik le. De motivált a történet, mert a nőről már korábban megtudhattuk, hogy sok szeretője volt, és életében fontos szerepet tölt be a szex. Arról nem is beszélve, hogy imádja a Raffaello édességet.

Mindent összevetve, nekem nagyon úgy tetszik, hogy szlovén barátaink a jóléti társadalmakat jellemző dekadenciában már elérik a nyugat-európai átlagot.

De hol vagyunk vajon mi? Ezen elgondolkodhatunk például a Szkéné Színház III. Richárd betiltva című, Szikszai Rémusz rendezte előadásán. Ebben a Sztálin-korszakban Moszkvában kivégzett nagy rendező, Vszevolod Emiljevics Mejerhold lázálmodik még az életében, aminek az oka persze a rettegés a diktátortól és a végül tényleg bekövetkezett kivégzéstől. Minket tehát még nyomasztanak a múlt rémségei, mi más késztethette volna a rendezőt 2020-ban a darabválasztásra… Az esetleges áthallások? Bizonyos hasonlóságok a mával? Ebbe a kérdésbe belemerülni e cikk keretein belül már nincs lehetőség, de szükség sincs rá, hiszen lapunkon a budapesti bemutató után Török Ákos már megpróbált a fenti kérdésekre válaszokat keresgélni. A cikke elérhető itt.

Temesvár, 2022. május 28-29.