Szoboszlai Annamária: MERRE MENT, ÉS MERRE MENJEN

Krasznahorkai László: Megy a világ című kötetéről

Mi jöhet hát még ebbe a Krasznahorkai szerint mind az istentől, mind az ördögtől elhagyott világba észak-dél-kelet-nyugat, a rombolás meg az utolsó farkas regénye, no meg a felsorolásból kimaradtak után?

Beszél. Elbeszél. Elköszön. Ő. Ebben az idén megjelent, három „felvonásra" osztott elbeszélés-, beszéd-, elmélkedés- és novella-fűzérben. Állva bolyongással, Okinavai Guvattal, egy csepp vízzel meg Gagarinnal. És egy Sanghaiban lerészegedő szinkrontolmáccsal, egy Varanasiban/ból menekülő turistával, a Nyugati pályaudvar pillepalackos otthontalanjával. Mert ez utóbbi, a társadalom végfogyasztója, egy clochard – egyebek mellett – minimum kell abba a világba, amely "bármikor clochard-rá vagy rendőrré tehet".

Az újabb regény még várat magára. Helyette ismét belegabalyodhatunk már ismert írások (pl. A Théseus-általános, Járás egy áldás nélküli térben – Bukta Imrének, egy kiállítás elé) némiképp át/fölülírt vagy épp változatlanul hagyott hosszú mondatainak labirintusába – az értelmezés lehetőségének legvékonyabb esélye nélkül. Mert ezúttal nincs Hermész, nincs „kétszázhúszezer méter fonál". No, nem mintha Korim Györgynek lett volna akkor, amikor is „az Úr 1992. esztendejének márciusában, egészen pontosan a hónap harmadik napján", 8 évvel 2000 előtt az autóbusz-pályaudvar kihalt NON STOP büféjében ekképp szólítja meg az egyetlen, pultnál álló férfit: „Drága angyal, én már régóta kerestelek" (Megjött Ézsaiás). Nem. A művek egymást követő rendjében ekkor már túl vagyunk egy tangón (Sátántangó), a TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ mozgalmon (Az ellenállás melankóliája), a keleti alvilágjáráson (Az urgai fogoly), sőt „az összefoglaló értelem hiánya miatt eléggé meg vagyunk már törve, s ezért az okádásig túl vagyunk már az irodalmon is, amelyik folyton úgy tesz, mintha volna, és egy ilyen összefoglaló értelemre rákacsint" (A Théseus-általános, 15. o.). Mi jöhet hát még ebbe a Krasznahorkai szerint mind az istentől, mind az ördögtől elhagyott világba észak-dél-kelet-nyugat (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó), a rombolás (Rombolás és bánat az Ég alatt) meg az utolsó farkas regénye (Az utolsó farkas), no meg a felsorolásból kimaradtak után? Merre menjen, mehet, megy ez a világ, ahol mintha semminek nem lenne értelme, mondom, semminek, legfőképpen és mindenekelőtt épp annak nem, hogy én, mint magát komolyan vevő komoly recenzens, vagy úgy is, mint olvasó, igen, nem több, mint hétköznapi és egyszerű olvasó, aki hetek óta éktelen lármára ébred, mely nem csak hogy szűrődik, hogy előbomlik a szemközti ház földszinti lakásának nyitott ablakrácsai közt, hanem a fogalmazás pontosítása végett egész egyszerűen rajtaüt mindenen és mindenkin, a reggeli tejeskávén és a franciás vajas croissant-on keresztül a málnadzsemig, mindenen, arra szánjam el magam, hogy végre odaálljak a mester elé, pizsamában, kócosan, ahogy rossz álom után a Herceg karmából s az ágyból kikeltem, s dolgom még el nem végezvén a reggeli tejeskávét, a vajas croissant-t, de még a málnadzsemet is érintetlenül az asztalon feledve azt mondjam, BIZONYOSSÁG ÉLEDJEN BENNED, hogy ESZMÉLJ, az ember nem ugorhat csak úgy fejest "a hatodikról a Paradicsomba", mert, bár tudja, hogy ÚGY VAN, DE NEM ADATIK MEG, ahogy Gagarinnak nem, úgy neki sem, ezért inkább hagynám is már az egészet, leülnék reggelezni ahelyett, hogy laptopomon kalapáljak közvetlenül a hideg konvektor mellett, melyből tovatűnt a tél és csak a fehér-vörös macskától zörren egyet, ha az állat, nem bírva már az aszfaltról a langymelegben egyre csak párolgó negyednapos kutyaürülék pokoli szagát, elrugaszkodva a parkettán terem és a csendesebb és legfőképpen illatosabb hátsó kertbe kívánkozva keservesen elnyávogja magát, de nem lehet hagyni, és nem is hagyom, és ülök a csempemozaikkal kirakott ódon asztalnál, a konvektor mellett, jobb kezemnél hűvös fehér borító terpeszt, alatta szürke kabátos könyv ölti rám zöld nyelvét, majd suttogóra fogja, hogy csak én értsem, hogy értsem meg, de hát "a megértés elmarad", mert hogy lehetne akarni élni a Kelet filozofikus lebegésének magára hagyott melankóliájában, ebben az elveszejtő rendszerben, a változás és a változtathatóság bizonyossága nélkül, a megváltás és megváltás bizonyossága nélkül, szeretet nélkül? Ezért aztán, töltsd meg az üres, sehová nem tartó fehér lapokat, mert nélküled azok, de még a tele írottak is üres, sehová nem tartó fehér lapok maradnak, kevesebbek, mint egy "elfektetett nyolcas", és nem várhatod senkitől és semmitől, noha lesznek, kik kedvedre tesznek, és gondolatok díszelgő felhőjébe burkolják a semmit a mindent földúló szellemi materializmus szolgájaként.
ATLANTISZ FELÉ VISSZA JÁRHATATLAN AZ ÚT, de ez nem az a mondat, amit meg kellene írnom NEKED, s míg a szemközti házban a nő ismét ordítani kezd talán a gyerekével vagy a férjével vagy csak úgy a vezetékeknek a falban és a szívben, a macska az ölemben terem, és várja a föloldozást. Hát, viszem a kertbe. Hadd üldözze a bogarakat, míg én reggelizem.

Krasznahorkai László: Megy a világ
Magvető Kiadó, Budapest, 2013

Könyvtrailer