Patak Márta: Jutalomjáték
Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók – Janus Egyetemi Színház -
Fölcsapnak a lángok a láthatáron, de legalább nem nálunk. Legalább nem nálunk!
Mindig is rokonszenveztem ezzel a Max Frisch-darabbal. Egy plakátot is őrzök emlékeimben a nyolcvanas évekből, alternatív színházi előadásé lehetett. Nem szabályos nyomtatott színházi plakát, valami egyszerű grafika, szerző, cím egy lámpaoszlopról. Színpadon sose láttam, csak olvastam, most pedig alighogy megérkezem a pécsi írórezidenciára a Zsolnay Negyedbe, két előadás is van a közelemben. Nem is hagyom ki. Gyorsan regisztrálok, és már mehetek is.
Különös varázsuk van a színháztermeknek, ahol a néző együtt lélegzik az előadással, maga is benne van szinte, a bőrén érzi az eseményeket, ha meg a Max Frisch-gyújtogatókról van szó, százszorosan éreznie kell. Érezzük is, van rá alkalmunk bőven, mégsem önfeledt kacaj, inkább elfojtott nevetés hangzik fel a széksorok közül egy-egy humorosabb jelenet közben. Az első előadásnapon kevesebb, a másodikon több, nem tudom, van-e összefüggés, de az előadás előtt feltűnt, hogy túl egységes, nem az a számomra megszokott vegyes összetételű a közönség. Aztán a Google-vadászatomon kiderül, hogy a Pécsi Polgári Szalon foglalta le a 60 fős színháztermet.
Fotók: Simara László / A fotók forrása a JESZ honlapja
Ha úgy tetszik, az előadás 70 percében a mai magyar társadalom visszásságairól kapunk képet a svájci szerzőnek ebben az 1958-as, „tanulság nélküli tandrámájában”, melyben megjelenik Gottlieb Biedermann a hajnövesztő szereivel, Babette, a szívbajos felesége, Anna, a blazírt szobalányuk, Joseph Schmitz, később csak Szepi, az egykori díjbirkózó, ma hajléktalan házaló, Wilhelm Maria Eisering, később csak Willi, a hajdani főpincér, a filozófus, meg a tűzoltók kara. És ha csak szellemében is, de ott van Knechtling, a megbízható munkatárs, akinek még a neve is hűséges szolgálatra utal. Biedermann mégis elbocsátja, mert részesedést akart a találmányából. Részvétet sem érez iránta, mi több, felesége aggályait elintézi annyival, hogy feküdjön a gázcsap alá. Biedermann maga a kíméletlenség, a részvétlenség (álhumanizmus köntösébe bújva), persze mindezzel csupán a gyávaságát leplezi. Max Frisch kíméletlenül, egy-egy elejtett félmondatba rejtve szembesít az emberi gyarlósággal, rengeteg a máig ható áthallás, ettől olyan húsba maró ez az előadás.
Mi történik? A sajtó már jó ideje a gyújtogatásoktól hangos, mindenki mindenkit gyújtogatónak néz. Biedermann mégis maga engedi be otthonába az első gyújtogatót, a másik kettő megjelenése, a ténylegesé is meg az elvié is, már csak Biedermann látszólagos emberbarát gesztusának a következménye. Az a háztulajdonos Biedermann, aki a szobalányának azt mondja, saját kezével fogja kidobni a házalót, a díjbirkózó alakja láttán amilyen kicsire csak tudja, összehúzza magát a foteljában, és innentől kezdve lehetünk tanúi a látszatvalóságnak, amelyben próbálja elhitetni magával és a közvetlen környezetével, hogy Schmitz úr, azaz Szepi nem gyújtogató. Vaknak kell lennie, hogy ne lássa, benzineshordók állnak a padlásán, vagy ha látja is, még az elbocsátott Knechtling ügyében kiérkező rendőrrel is elhiteti, hogy Hormoflor nevű hajtonik van bennük, a legkisebb kétely eloszlatására is ott a bizonyság, rá van írva a hordóra, import.
A hazugságokkal teli látszatvilágba menekülő Biedermann-Jedermannt a tűzoltók kara sem tudja visszarángatni a valóságba, akik távolságtartón, ám mindvégig éber figyelemmel követik az események menetét. A gyújtogató társaitól elvi síkon elhatárolódni próbáló filozófus szavait elnyomja a sziréna hangja, Biedermann rá amúgy sem hallgatna. A színlelésben odáig megy, hogy libát süttet vacsorára a vendégekké avanzsált gyújtogatóknak, mi több, maga adja kezükbe a gyufát, de még a végső gesztusnál is ügyel a látszatra, nehogy a felesége előtt kerüljön sor rá, aki, mint tudjuk, szívbeteg. Mikor pincéje legjobb borát szolgálja föl gyújtogató vendégeinek, még Willinek az a mondata sem téríti észre, hogy már fölösleges új palackot nyitnia. Fölcsapnak a lángok a láthatáron, de legalább nem nálunk. Legalább nem nálunk! Ez utóbbi Biedermann egyik legfontosabb gondolata a darabban.
Jutalomjátéknak szántam, válaszolta előadás után az igazgatói posztról leköszönt rendező, Mikuli János a kérdésemre, hogy miért éppen most jutott eszébe, hogy harminc év után ismét elővegye ezt a darabot. A tavaly májusi bemutató előtt készült interjúban pedig azt mondta: „az előadás érdekessége, hogy öten 30 évvel ezelőtt is játszottak a darabban, csak más szerepet. Tóth András annak idején a pincért alakította, most ő lesz a címszereplő, a pincért pedig ezúttal Zakariás Máté játssza. Ők ketten nem csak az előadásban vállalnak főszerepet, hanem viszik tovább a vállukon a társulat és a színház vezetését is. Inhof Laci anno a rendőr szerepében lépett színpadra, most ő lesz a díjbirkózó, László Csaba pedig, aki akkor még középiskolásként a kar egyik tagja volt, most a rendőr szerepét vállalta. Pásztó Reni szobalányból a ház úrnőjévé lépett elő, én maradtam egyedül ugyanabban a szerepben: filozófus, csak most már ősz hajjal. (…) Most is, mint 30 éve, nagyon lelkes gimnazista fiúk játsszák a tűzoltókat, akikkel öröm dolgozni.”
„Vannak aktuális dolgok, amikről egy színháznak beszélnie kell, számomra most is ez a legfontosabb” – vallja a rendező, és lám, milyen jól választott. Színészei szemmel láthatóan élnek a szerepükben, elhiszem nekik, amit szeretnének elhitetni velem, olyanok, amilyenek. Ahogy pörögnek az események, élvezet nézni, ahogy Tóth András Ernő Biedermannja és vele együtt Pásztó Renáta Babettéje mind jobban a két gyújtogató kénye-kedve szerint alakítja figuráját. Inhof László Szepije mosolyogva, Zakariás Máté főpincére pedig a frakkjához méltó eleganciával csavarja ujja köré a házigazdáékat. A távolságtartó Anna figuráját nagyon jól hozza Somogyi Bianka. Hálás feladat a színészeknek a két mellékfigura, a kissé ostoba rendőr és a mindenki által mellőzött filozófus szerepének eljátszása. Külön említést érdemelnek a tűzoltók, akik az események előtérében is, hátterében is mindvégig együtt élnek az előadással. A díszletezést is remekül sikerült megoldani, örömömre szolgál, hogy sem a rendező, sem a jelmeztervező nem újragondolva vitte színre a darabot (a színészi játéknak köszönhetően a klasszikusnak mondható díszletezés és jelmezek között is még fájóbban aktuális minden mondat).
Nem tudom, az előadás zárójelenete után várt-e még valamit a közönség, a darabbeli Epilógust talán, azért nem kezdett el mindjárt tapsolni, amint megszólalt a zene. Szerintem nagyon jó volt így ez a befejezés, sokkal hatásosabb a néma döbbenet, mint a felmentő ítélet. Higgye csak magát a mennyországban a Biedermann házaspár, a néző pedig gondolkodjon el otthon, hogy hol a helye a világban, mit kezd az életébe nap mint nap betolakodó gyújtogatókkal, a mindig ugyanazt szajkózó sajtóval, az égető gondok láttán a saját lelkiismeretével, ne adj’ isten annak hiányával.
Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók (Janus Egyetemi Színház)
Fordította: Ungvári Tamás, Görgey Gábor. Jelmeztervező: Herczig Zsófia. Asszisztens: Radnai Éva, Mikuli Dorka. Hangosítás, világosítás: Tolnay Donát, Horváth Nándor. Díszletkészítő: Tóth Géza. Rendezte: Mikuli János.
Szereplők: Tóth András Ernő, Pásztó Renáta, Inhof László, Zakariás Máté, Somogyi Bianka, László Csaba, Mikuli János, Ákli Krisztián, Varga András, Nógrádi Benjámin, Schubert Bálint, Rónai Bálint.
Zsolnay Kulturális Negyed, Pécs, 2023. január 12.