David Greig: Prudencia Hart különös kivetkezése / Stúdió K Színház

Az ember a privát poklait szeretné mennyországra cserélni, miközben nem fogja fel, hogy a mennyországaiból minduntalan maga csinál poklot.

Hogyan lehet rövid idő alatt, akár egy éjszakán átélni az örökkévalóságot és benne az élet teljességét? David Greig kortárs skót drámaíró és rendező szerint erre kitűnő helyszín egy skót határ menti kisváros (például a valóban létező Kelso), annak is egy modern bungalója, amelynek fogadósa maga az ördög. De történhet mindez az Asda (brit áruházlánc) közeli, behavazott parkolójában is, ahol egy tudományos konferenciát követő (very sorry, de így stílszerű): orbitálisan bebaszós-betépős buli után egy önismereti gondokkal küzdő PhD-hallgató ifjú hölgy tekintélyes, de extrém külsejű és belsejű, nem is kissé aberrált vitapartnerével közösen bealudván egy hóbuckán, hibernált kómaszerű állapotba juttatja magát. Ott aztán jöhet akkora epifániaélmény, hogy ahhoz képest a James Joyce megírta Finnegan ébredése pusztán egy szokványos morcos reggel.

Fotók: Dömölky Dániel / A fotók forrása a Stúdió K Facebook-oldala

De fontos a kutatási téma is. A fiatal, ambiciózus és igen-igen mélyen kíváncsi kutató a skót (kelta) balladák és néphagyományok tükrében a pokol topológiáját kívánja felkutatni és prezentálni. A ködös múltból kelt, jelenben is ködös helyszínnél e célra jobbat keresve sem lehetne találni, pláne hogy az európai kultúrában a mában is létező összes hagyományunk, legyen az kelta, skót, ír, ógörög, szláv, zsidó, indogermán, frank, norvég, finnugor vagy magyar, valahonnan a mélyből, közös tőről fakad. Említik is lazán a darabban például Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalását, abból is a híres bon mot-t, hogy tudniillik „a pokol az a másik ember”. Az európai hagyományokban a pokolba tehát bármi beleférhet, sőt, a mi Weöres Sándorunk a sötét tartomány elhelyezkedését is meghatározta, imigyen: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” A Fogak Tornácának e rövid töredéke annyira döbbenetesen jól jellemzi a (belső emberi) világunkat, hogy biztos vagyok benne: ha Greig ismerte volna Weöres idézett versét, ezt a részletet is belekölcsönzi a darabjába. Azt meg kifejezetten nehezményezem, hogy a mi Tar Lőrincünk még futó említést sem nyert, pedig pokoljárásának helyszíne (a Lough Derg tó egyik kis szigete) szintén ősi kelta vidék, csak nem skót, hanem írországi.

Kifejezetten szeretem az extenzivitásra is törekvő intenzív színházi őrületeket – ha azok átgondolt, míves munka eredményeként kerülnek a publikum elé, avagy – esetünkben így pontosabb a meghatározás –: kerül a publikum azokba. Mert a Kovács D. Dániel rendezte Prudencia Hart különös kivetkezésében a játszókat és a nézőket csak az előbbiek aktivitása választja el egymástól. Ha nekünk, nézőknek lenne bátorságunk (és szokásunk) megnyikkanni-beleszólni az előadásba, biztos vagyok benne, hogy a színészek örömmel lecsapnának a lehetőségre, és ügyesen beleépítenék a játékukba a spontán történéseket (az általam látott előadáson erre akadt is egy rövidke példa).

Az előadást ugyanis kocsmában játsszák, a Stúdió K-ban a hosszúkás, büfépultos, kocsmának berendezett előtérben. Fogyasztani az előadás közben is lehet, sőt ajánlott, a sok közül ez az egyik dolog, amelyben a kis színház megelőzte a nagy Operaházat (de éppen az elmúlt napokban mutatkoztak rá jelek, hogy a Sugár úti palota sem akar a kérdésben lemaradni). A kocsmás ötlet egyébként a skótoktól származik (nyilván ők is utaznak a büfébevételre), az író és az ősbemutató rendezője, Wils Wilson 2011-ben kocsmában mutatta be a darabot, amellyel (és a későbbiekben számos újabb rendezői változatával) kocsmáról kocsmára szálldosva vált ismertté Prudencia Hart története az Egyesült Királyságban.

Azt bizton állíthatom, hogy ez a körülmény a magyar változatban egyáltalán nem ellazázott kocsmai handabandázást jelent. Sőt! Alkotók és előadók egyaránt igen igényes, míves munkát végeztek-végeznek. Elsőként a fordítást és az előadás szövegkönyvét is jegyző Závada Péter érdemel elismerő említést. Az utóbbi két felvonásnyi feszesen húzott, jól dialogizált, pergő nyelvi bravúr, amelyben prózai szövegek (a dialógusok mellett monológok, narratív elbeszélések) váltják egymást bravúros rímekkel ékeskedő versbeszéddel. E műfaji sokféleség az eredeti szöveget követi, aktualizáló tartalmi magyarítások csak diszkréten és odaillő mértékben fedezhetők fel az előadásban.

Kovács D. a rendezésében megkísérelte a lehetetlent: egy előadáson igyekezett érzékelhetővé tenni azt a bizonyos örökkévalóságot és benne az élet teljességét. A címszereplő Prudencia Hart tudományos kutatásként indult, múltba hatoló hagyomány-, nemzet- és önismereti kutakodása az ördöggel folytatott viaskodásban szélesül térben és időben végtelen távlatokat átfogó lételméleti kérdésfelvetéssé. Ahogy egy csepp vízből tengerre vonatkozó ismereteket lehet szerezni, ugyanúgy egyetlen emberi egyedben is megtalálható a világmindenség teljessége. Mindez színházban akkor képes megjelenni, érzékelhetővé válni, ha a legegyszerűbb hétköznapi, emberi banalitásokat nagy mítoszok ellenpontozzák. A kocsmai környezet ehhez megfelelő kiinduló helyzet, Kovács D. úgy helyezi ide a színészeit (és minket), hogy mindannyian a lehető legszokványosabb élethelyzetként éljük meg a szituációt. Innen szemlélődve válik átérezhetővé az orbitális különbség parányi és végtelen nagyságú között.

A színészek is folyamatos kettősségben, illetve kettősséget játszanak. A legegyszerűbb emberi mivoltukban, ennek megfelelő stílusban fogalmaznak meg örök filozófiai kérdéseket, miközben a legbanálisabb gondokkal, problémákkal gyötrik önmagukat. A triviális hétköznapi szövegek, a prózai story telling, velük szemben a rímekbe szedett ékesszólás, e kettősség is azt jelzi, hogy az ember kicsinyességből és végtelenséget megcélzó nagyravágyásból van összegyúrva. Vagy: valóban nagyra hivatottak és teremtettek lennénk, ha nem volnánk kicsinyességünkben felfoghatatlanul földhöz ragadtak. Az ember a privát poklait szeretné mennyországra cserélni, miközben nem fogja fel, hogy a mennyországaiból minduntalan maga csinál poklot.

Prudencia Hart szerepére telitalálat Pallagi Melitta. A személyiségéből, hanghordozásából, mozdulataiból, gesztusaiból folyamatosan árad e fenti kettősség, egy érvényesülni, önmagát megcsinálni akaró nem is kissé lúzer csajszi, másrészről pedig világpólus, a jin és jang egyike, aki/ami még az ördöggel is szembeszáll, mert a létezés áll vagy bukik azon, hogy beteljesíti-e a küldetését. (De ez utóbbi nem is kérdés: be kell teljesítenie a küldetését, máshogy nem történhet.) Nyilvánvalóan költői túlzás, de az a benyomásom, hogy Pallagi Melitta mintha egész eddigi pályafutásán erre (vagy egy hasonló) szerepre készült volna.

Hasonlóan impozáns Nagypál Gábor kettősség-felhozatala. Egyszerre tud félelemkeltő sátáni lény és a világ legszelídebb, legbarátságosabb mesélő fickója lenni. Homonnai Katalin most is képes újabb érdekes, jópofa vagy egyenesen elbűvölő arcokat mutatni, Lovas Dániel Colin Syme-ként (a tekintélyes, de extrém külsejű és belsejű rivális kutatóként) Prudencia Hart egyfajta ellentétpárját fogalmazza meg – elmélyült és igen élvezetes produkciót nyújtva. A többiek is, mindenki kitűnően teljesít, láthatóan csapatot alkotnak, az oldalt állók (vagy ülők), akik éppen nincsenek benne az adott jelenetben, nem kívülállók, mert folyamatosan együtt élnek a játékkal, osztoznak a csoporttársak sikerében, örömében, jelenlétében, egyszerűen kellenek oda (is).

A ködös múltba vesző, régi időkben a bölcsészkar népművelés szakán bizony nem egyszer hallottuk, hogy a népművelő feladata pl. az, hogy az embereket áldozatos munkával rávegye arra, hogy kikapcsolódni ne kocsmába, hanem művelődési házba vagy színházba járjanak. Ezt a nemes célkitűzést a Prudencia Hart-előadás végérvényesen az elavult tézisek süllyesztőjébe száműzte. Persze nem mindegy, hogy a kocsmában milyen műsor megy.                                         

David Greig: Prudencia Hart különös kivetkezése

Fordította: Závada Péter.

Játsszák: Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Samudovszky Adrian, Spilák Lajos, Szabó Sipos Ágoston. Szövegkönyv: Závada Péter. Zeneszerző: Szabó-Sipos Ágoston. Technikus: Berta Ninett. Asszisztens: Mátyás Viktória. Rendező: Kovács D. Dániel.

Stúdió K Színház, 2024. március 5.