Horváth Péter: Jóccakát / Katona József Színház, Kamra -

Izgalmas, ahogy újraszíneződnek a kötelékek, ahogy a Keresztes Tamás játszotta csetlő-botló, szánalmat keltő „Te” és a bölcsnek, segítő szándékúnak mutatkozó Kocsis Gergely hol lent, hol fent ül a morális libikókán…

A 2000-es évek elején vagyunk egy picike lakásban. A kanapé régimódi, öreges, az ágyterítő már nem (vagy még nem) kapható az IKEA-ban, a nyitott fali polcon egy egész élet emlékei, az asztalra néha csipke kerül, macska meg nincs, és mégis van. Legalábbis a tálkába borított, majd fölrúgott, majd összesöpört és újra felrúgott száraz eledel állandó összetevője a látványnak. Épp csak az a csípős „időszag” hiányzik, ami jellegzetes tartozéka az egy helyben megsavanyodott ifjúságnak.

Horváth Péter darabját, a Jóccakátot Ascher Tamás rendezte meg, először látható színpadon a Kamrában. A történet hőse egy 50 év körüli férfi („Te” – Keresztes Tamás), aki egy macska társaságában tengeti napjait. Anyja (Ónodi Eszter) – aki egykor színésznő volt – két éve meghalt, s azóta nem akadt egyéb társasága, mint bátyja, az egyetemen oktató bölcsészprofesszor („Én” – Kocsis Gergely), és nagy ritkán a pénzen vásárolt szerelem. Felesége (Pálos Hanna) ugyanis rég elhagyta alkoholista párját, fiáról (Pásztor Dániel) pedig csak annyit tudunk, hogy beleállt az apjától kapott mintába, életképtelen.

Keresztes Tamás / Fotók: Horváth Judit

Előttünk áll hát egy családmodell. Ismerős lehet, noha Horváth Péter saját családjának a történetét dolgozta föl ebben a drámában, amelyben az ’56-os forradalom a katalizáló tényező, ugyanis ekkor kerül börtönbe Apa (Bezerédi Zoltán), a híres karmester, aki szabadulván nem dirigálhat klasszikusokat – „nehogy forradalmat csináljon” – csupán ártalmatlan operetteket, a feleségétől pedig kénytelen elválni, mert az asszony attól tart, „politikai múltja” hátrányosan érinti majd a családot. Ahogy általában, most is a gyerekek húzzák a rövidebbet, nevelőotthonba kerülnek, mert Anya nem ér rá velük foglalkozni a karrierje mellett. Mindketten sérülnek, de a fiatalabb olyan traumát él át, ami gyógyíthatatlan sebet ejt rajta, s visszafordíthatatlanul meghatározza további sorsát, egész életét. Az érzékeny, és nem is tehetségtelen férfi tragédiája, leépülésének története lassan adagolva bontakozik ki előttünk a valós, s vele felváltva – olykor szimultán – egy saját, szubjektív időben, a férfi elméjében pergő képek, párbeszédek formájában. „Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye…” – halljuk a jól ismert versikét, melyben fölcserélődnek a szerepek, egy pillanatra összekavarodik a világ, összebogozódik ok és okozat, s nem tiszta, ki és miért hibáztatható.

Keresztes Tamás és Kocsis Gergely (a háttérben Elek Ferenc és Pásztor Dániel)

A négyfős család tagjainak fix szerepei mellett megjelennek a „változók”, akik funkciójukat tekintve mégiscsak egyek. Ilyen a Pálos Hanna játszotta „Asszony” („Te” felesége, prostituált, kórházi ápolónő, „Én” felesége), az Elek Ferenc alakította tisztviselő-figurák, és Pásztor Dániel a fiú, a színésznőbe szerelmes széptevő és a pszichiátriai ápoló szerepében. Az előadás hangulatát, karakterét az ő belépéseik, a valós és a szubjektív (vagy elképzelt) térben zajló – műfajváltó - jeleneteik, az operettbetétek határozzák meg. A valóság és a képzelet montázsa az idő térré válása a színpadon. Olyan imagináció, mely rendet teremt, értelmezi a kuszaságot és föltárja a két fiú közti kapcsolat bugyrait. Izgalmas, ahogy újraszíneződnek a kötelékek, ahogy a Keresztes Tamás játszotta csetlő-botló, szánalmat keltő „Te” és a bölcsnek, segítő szándékúnak mutatkozó Kocsis Gergely hol lent, hol fent ül a morális libikókán, attól függően, hogy a történet mely pontján járunk épp, a tudatosság és szándékolatlanság miként egyensúlyozódik.

Keresztes Tamás és Ónodi Eszter

A darabban elhangzik jó néhány értelmező, a jelentésréteg gazdagítását célzó utalás, közülük a Camus-re és a Sziszüphosz-mítoszra vonatkozót azért érdemes kiemelni, mert – bár ízlésemhez képest túl direkt ahhoz, hogy ne határozná meg kizárólagosan és didaktikusan az értelmezési horizontot – az Alvilágban örökös, célját el nem érő, sziklagörgetéssel büntetett király mostanában gyakran jár a fejemben. Sziszüphosz aktuális. Írás közben különösen. Nem ütött szíven a Jóccakát családdrámája (ez már a közöny?), de a játék igen, az, ahogy Keresztes Tamás görnyedten macskakaját söpör az ágy alá, ahogy Kocsis Gergely szemüvege mögül tűnődve pásztázza a közönséget, ahogy Ónodi Eszter szépasszonyosan csípőt billent, aztán mamikásan megnyalja az ajkát, ahogy Bezerédi Zoltán úgy vonul be, hogy eszembe jut Hamlet apjának szelleme, ahogy Pálos Hanna előadja a „tarifát”, ahogy Elek Ferenc szerény mosollyal nyugtázza, hogy igen, igen, tudja, hogy hasonlít, s ahogy Pásztor Dániel – talán koránál fogva is – szenvtelen kívülállással veszi ki a részét a (generációs) játékból, igen… A többi operett. A szüleink, nagyszüleink darabja, bánata. Távoli, de közeli is egyszerre.

Jóccakát

Írta: Horváth Péter. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Vajdai Vilmos. Fény: Bányai Tamás. Hang: Wirth Tamás. Táncok: Góbi Rita. Súgó: Boncza Anita. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Ascher Tamás.

Szereplők: Kocsis Gergely, Keresztes Tamás, Ónodi Eszter, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Pálos Hanna, Pásztor Dániel.

Katona József Színház, Kamra, 2024. április 27.