II. Zentai Kamarafeszt – 1. rész -

…az igazán időtlenül kortárs színházi stílus: egy mai igények szerint jól megrendezett Csehov-előadás.

Jogos a déjà vu-érzésem: majdnem pontosan egy éve nagyon hasonlóan kezdődött az I. Kamarafeszt showcase fesztivál Zentán. Akkor a nyitó előadás az Élőhomok volt, melynek önmeghatározása így hangzott: „Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján”. Idén szintén Mezei Kinga rendezésével kezdődött a fesztivál, a Sziveri János költő és Benes József képzőművész ihlette Hidegpróbával (az előadás a Novem Színházi Szervezettel koprodukcióban készült).

A két különböző műfajt képviselő alkotó egymáshoz rendelése most is beválik, ám kissé máshogy működik. Ebből is látszik, hogy Mezei nem kész sablonokkal dolgozik, hanem mindig az adott témához (személyekhez) keresi meg a megfelelő kifejezési módot. Az Élőhomokban nekem éppen a karakteres mozgásszínházi megjelenítés tetszett, az, hogy kevés szépirodalmi szöveg felmondásával megteremtődött benne Tolnai Ottó költői világa. A Hidegpróbában ezzel szemben végül „győzedelmeskedik” a költői szöveg… Pedig az előadás nem így indul, hanem, hasonlóan az Élőhomokhoz, kezdetben furcsa képi-tárgyi világban különös, szimbolikus alakok – kevés verbális szóval kísérve – akcióznak. Groteszk és abszurd alakok ezek, eltúlzott bajokkal, hétköznapi gyarló emberi gyengeségekkel és örömökkel. Megjelenésüket, tevékenykedésüket legjobban talán Sziveri Appendixének egy sorával lehet jellemezni: rejtőznek a felfoghatóság határán. Mindezeket látva, emlékezve a két megidézett alkotóra, az emberben megfogalmazódik: Sziveri és Benes világa, azok tipikus jellemzői – a műfaji különbség dacára – magától értetődően, ab ovo csereszabatosak egymással.

Hidegpróba / A fotók forrása a Zentai Kamaraszínház fb-oldala

Mindezek ellenére, mintha a föld alól, vagy valahonnan, az ismeretlenségből törne elő, feltartóztathatatlanul nyomul elő az előadáson Sziveri költői szövege, az abszurd szituációk is, melyekben felhangzanak, fokozatosan szelídülnek. Nyilvánvalóvá válik: a költő sorai önmagukban, halkan, „üres térben” is elementárisan hatnának. Ha egy költőt a csúcsra akarunk állítani, ma is elég csupán József Attilához hasonlítani. Sziveri esetében ezt egy kicsit sem gondolom túlzásnak. Éppen az 1981-ben Újvidéken megjelent Hidegpróba-kötetet mondják a költészetében leginkább József Attila-inak. A költő 1987-ben a Memóriajáték J. A.-val című versével meg is szólította a nagy elődöt: „szállni a nem-léttel vitába / minek hogy hasztalan perelj / rajtad a sor Attila – emelj”.

Mezei Kinga Hidegpróbájával igen értékes új darabbal gazdagodott a tipikus vajdasági összművészeti színpadi alkotások gyűjteménye, amelyeknek a kötőanyaga a közös (kollektív) emlékezés. Az alakuló színházi gyűjteményt is csak a közös emlékezet tarthatja egyben, hiszen a színház a pillanat művészete. Ezt az időtlenül kortárs színházi stílust nem folyvást újítgatni, újra felfedezni, hanem „csak” motiváltan, invenciózusan művelni kell (ahogy ezt Zentán teszik is). Ennek a kortárs hagyományőrzésnek napjainkban – az eldobhatóság mindent átható kultuszának korában – egyre fontosabb a szerepe.

Hidegpróba

Kicsit olcsónak tetsző, de igaz publicisztikai fordulat azzal kötni a következő témát, hogy az igazán időtlenül kortárs színházi stílus: egy mai igények szerint jól megrendezett Csehov-előadás. Ezt (az előzetes elvárásomnak megfelelően) magasan hozza a zentai II. Kamarafeszt második előadása, a Kiss Csaba rendezte Sirály. Én már számos Sirály-előadással jártam úgy, hogy a bemutatója után meg voltam győződve: ez az általam látott Sirály-rendezések legjobbika. Örömmel jelenthetem, hogy a zentai Sirály is beállt a sorba, számomra most ez a világ legjobb Sirálya. Lelkesedtem én a közelmúltban szokatlan kortársbalett Sirály-koreográfiáért (Feledi János – Feledi Projekt: Sirály), egyszemélyes bábos monodráma-adaptációért is (Compagnie Belova–Iacobelli: Tchaïka), de mindemellett azt gondolom, hogy a Sirály egyik erőssége, vagy éppen varázsa az, hogy nem kell ráerőltetni semmilyen direkt formabontó koncepciót, ugyanis minden időben a puszta szöveg önmaga is az újabb generációk formakereséséről szól, és a „sorsok szöveg alatti áramlásából” egyértelműen kiérezhető, hogy az író a fiatalok mellett tette le a voksát (még ha az élet kegyetlen is velük). Aki érti a Sirály lényegét, egyszerűen nem tudhatja konzervatívan megrendezni azt. Még akkor sem, ha hagyományos színházi eszközökkel operál, mert a lényeg csak az, hogy a mindenkori önmagukat kereső új generációk nézőtéren ülő tagjai az előadáson a történetben katartikusan magukra ismerhessenek. Ezt a véleményemet erősítik meg a zentai Sirály alkotói is, amikor a bemutató ajánlójában arról szólnak, hogy „a mai korban is jelen levő konfliktusok, élethelyzetek sorozatává” kívánják tenni a darabot.

Az „újszerűség” az előadásban annyi, hogy a történéseket dalok kísérik, melyek szövegét maguk a színészek írták. Ez nyilván még inkább hozzájárul ahhoz, hogy a színészek magukénak érezzék a szerepüket. És ha ez megtörténik, szinte biztos, hogy Csehov az előadáson kortárs szerzővé válik.

Sirály

Az előadás első pillanatától az utolsóig valamennyi színész tökéletesen azonosul a szerepével, és elképesztően jól, motiváltan, hitelesen játszik. Már az első percekben, Mása (Verebes Judit) és Medvegyenko (Virág György) rövid dialógusa közben („Miért jársz mindig feketében?”) mindent (újra) megtudok a Sirályról és noch dazu a világról is, amelyben élek. És ettől kezdve végig csak ámulok és okulok, és nem tudok betelni a szépséges és szörnyű élet csodálatával, azzal a világéval, amelyben igazán odaillő szépséges és szörnyű emberek, mi magunk élünk. Verebes és Virág kevesebbet van színen, mint a „főszereplők”, de az előadás meghatározó színészpárosa.

Szilágyi Áron Trepljovként artisztikus színészi eszközökkel dolgozik, de közben olyan útját kereső, mai fiatal művészt ad nagyszerűen, akivel budapesti kávéházakban, színházi büfékben, a független szféra kortársszínházi előadásain bármikor találkozhatok. Ismerős Kiss Anna Gizella Nyinája is, mert a felnőttkorba készülő mai fiatalokra is jellemző a tiszta szívű rajongás, legfeljebb annak irányultsága, tárgya, kikommunikálási módja változik koronként. A még főiskolás, de meglepően éretten játszó színésznő kitűnően bánik a csenddel, beszédesen tud hallgatva figyelni, egy másik pillanatban határozottan fellép az érdekeiért, el tudja játszani a tragédiákkal, kiábrándító rossz sorssal megvert, önmagának belső kényszerből hazudó, emberként és művészként is elbukott színészt is… De felejthetetlen perceket a fiatal, szárnyaló, őszintén naiv Nyinával szerez, mert érezhetően kétség nélkül, szentül hiszi, hogy az életben mindent felülír az alkotás, a színjáték adta mámorító boldogság.

Mezei Kinga színházi sokoldalúságát, minden irányú felkészültségét bizonyítja Arkagyina-alakításával. Az előző este még mint a Hidegpróba rendező-koreográfusa és egyik színésze-énekese-táncosa teljesít kitűnően, másnap egy klasszikus tragika-komika szerepben ragyog úgy, hogy az ember önkéntelenül azt gondolja: ha csak ezt csinálná is, a Kárpát-medence legjobb színtársulatainak élén volna a helye. De Mezeinek az ábra szerin Zentán van dolga. Mint a kis társulat művészeti vezetője művészeti mindenesként is húzóerő, Arkagyináját élvezve szemlézhetjük, hogy az ember belső mikrokozmosza végtelenségében vetekszik az emberen túli makróval, sőt, a Nőé túl is tesz azon. Mezei-Arkagyina parányi, alig észlelhető mimikával cinkostársa lesz nézőnek, játszónak, ha úgy adódik, minden porcikáját átjárja a félelem, ijesztően okos, villanásnyi idő alatt átlátja partnere, Trigorin lelkének legrejtettebb zugait is, Nyina egy másodperc alatt nyitott könyv a számára, hevesen küzd, nem ad fel soha, önfeledten tud kacagni, egy pillanat alatt teljes lényével belehuppan fiával folytatott egykori intim játékukba, érzékeny, odaadó és visszautasító, ha kell, földig és még lejjebb alázza magát a szeretett és megtartani akart férfi előtt, és még folytathatnám.

Sirály

Komoly elismerés Pálfi Ervinnek, hogy Trigorinként méltó partnere Mezeinek, felnő hozzá. Finom játékkal tudja megmutatni, ahogy a kiégett, nem is kicsit cinikus, de önmagát is tűpontos realitással értékelő felkapott író és életművészben Nyina hatására megmozdul valami. Pálfi megérteti velünk, hogy Trigorin nem egy kisstílű nőiskalp-gyűjtő (annál jóval lustább is), de ott és akkor tényleg történik vele valami, és esélyt kap rá, hogy az életben egyszer, egy picit olyan is lehessen, mint (az általa is) semmibe vett, kinevetett Trepljov. Kettejük csöndes, szinte láthatatlan párharcát Trigorin itt bukja el visszacsinálhatatlanul, ezek után derül ki, hogy emberileg (és minden bizonnyal művészileg sem) nyomába sem érhet fiatal vetélytársának.

Balázs Áron „Doktor”-ként komolylecke-feladatot kapott: Dorn és Szorin karakterét egybe kellett gyúrnia. A szerepösszevonást a kis társulat kényszere is diktálta, a színész, a dramaturg Góli Kornélia és a rendező közös érdeme lehet, hogy e beavatkozás következtében a darab parányit sem lett kevesebb. Balázs-Doktornak két vágya volt az életben: az egyik, hogy megnősüljön, a másik, hogy író legyen, egyik sem sikerült (ebben Szorin). Világutazó, az élet ajándékait elfogadó, sőt, nagy kanállal elfogyasztó alak (ebben Dorn). Balázs Áron megmutatja, hogy mindez egy emberben is békésen elférhet. Az esze és a realitásérzéke dolgozik, amikor egyedüliként észreveszi Trepljov tehetségét, elvont, lírai érzékenységét teszi közszemlére, amikor haldoklása közben egy gyönyörűen „csehovi” pillanatban bevallja, hogy ő is szerelmes volt Nyinába. László Roland mindegyik megjelenése Samrajevként üdítően „rettenetes”, az általa hozott karakter nagyon ismerős a mai magyar valóságban.

Kiss Csaba egyszerű, de folytonosan mozgalmassá tehető teret talált ki (díszlettervező: Ondraschek Péter), amelyben ízig-vérig mai alakok játszanak (ebben jelentős szerepe van Janovics Erika jelmeztervezőnek is, akinek jelmezei általában kortalanok is, miközben néhány esetben korra és régióra is utalnak). Azt csak találgatni lehetne, hogy a rendező mennyi munkát, célkitűzést, akaratot abszolvált a színészvezetésbe. Az eredményt látva már azt is nagy dolognak vélem, ha csak ügyesen „játszani engedte gyermekeit”.

De mi lett a nővel? / Fotó: Herédi Krisztián

Játéklehetőségben a De mi lett a nővel? című előadásban sem volt hiány (ez volt a fesztivál harmadik produkciója, amelynek díszlet- és jelmeztervét, valamint a rendezését Dévai Zoltán jegyzi). Kiss Csaba ezúttal íróként szerepel a stáblistán – közösen Anton Pavlovics Csehovval. Az ötlet remek: az író-rendező ezúttal a színház nagy klasszikusának novelláihoz nyúlt, a hatalmas választékból kiszedett néhányat, melyeket aztán tovább szedegetett-bontogatott, a kinyert motívumokat felfűzte egy központi cselekményszálra, így létrehozott egy összetartó jelenetekből álló, néha játékosan groteszk, olykor elgondolkodtatóan elkomoruló, végig egy kicsit abszurdba hajló, mozaikos előadást. A fő, visszatérő motívum, Irina keresése, mely nyomozásban a más-más alakokba bújó, közelebbről-távolabbról érintett három szereplő minden létezhető szerepet eljátszik – az érintettől a bűnrészesen át a nyomozóig. A különböző nézőpontokból persze más-más színezetet kapnak az események. Dévai Zoltán három zentai színész kiválósággal – László Rolanddal, Virág Györggyel és Szilágyi Áronnal – jó kis murit csap az ötletek garmadáját inspiráló szövegkönyvből.

Én (is) jól szórakoztam az előadáson, de folyamatos hiányérzetem is volt. Ha már Csehov, akkor nekem szükségem van arra a bizonyos csehovi többletre, amelyre már korábban is utaltam. Jól ismert közhely, hogy a Csehov-drámák banális felszíne mögött mindig lényeges mondanivaló lappang, s egy-egy jelentéktelennek tűnő gesztus vagy apró, szürke mozzanat mögül emberi, etikai tragédiák sejlenek fel (ahogyan azt érezhettük a Sirályban is). Ennek a szüntelen lelki történésekre fókuszáló összpontosításnak a manifesztálódását nevezte Nyemirovics-Dancsenko „szöveg alatti sorsáramlásnak”.

Ha Csehovot használunk (használhatjuk bármire, sőt!), én elvárom az áramoltatást is.

II. Kamarafeszt, Zenta, 2024. június 19-21.

(folyt. köv.)