Kutszegi Csaba: A Vajdaságot nem lehet elhagyni
II. Zentai Kamarafeszt – 2. rész -
A folyamatosan fél- vagy teljes részeg muzsikus banda szabályosan sziporkázza kifelé magából a gegeket, mindegyik színész tehetséggel alakítja magára az átható, abszurd hülyeség manifesztumait…
Túl a fesztivál felén, a második etap újra egy Mezei Kinga-rendezéssel kezdődött. A Szedjetek szét című színpadi alkotás az előzetes információk alapján egy újabb irodalmi emlékezést ígért. Az előadás Domonkos István művei alapján készült, akiről a szerzői ajánlóban megtudhatjuk, hogy a költő-író a múlt század hetvenes éveiben hagyta el szülőföldjét, a Vajdaságot – de „soha nem volt képes teljesen elszakadni tőle”. Továbbá: fontos információnak tetszik az is, hogy a színpadi alkotás létrehozói A kitömött madár című metaforikus Domonkos-opust „vették kölcsön”, amely mű az ajánlóban az isztriai tengerpart mikrokozmoszának neveztetett.
Ha a fenti bekezdésben a nyájas olvasó némi malíciát gyanít, meg kell nyugtatnom: jól érzi. Az, hogy nekem csupán halvány emlékeim vannak Domonkos Istvánról, az még igazán nem jelent semmit, de abban biztos vagyok, hogy nem szerencsés választás, ha egy első észlelésében kétségtelenül populáris színházi alkotás olyan szerzőre hivatkozik, akiről még napjainkban is irodalmi berkekben vita zajlik, hogy tudniillik egyműves szerző-e, avagy annál több. Ráadásul, ha egyműves (egyébként irodalomtörténetileg egyművesnek lenni egyáltalán nem kis teljesítmény), akkor az ominózus egy mű az 1971-es Áthúzott versekben megjelent főműve, a Kormányeltörésben című vers, amelyből részeket idéznek a színpadon, de az korántsem eredményez olyan földindulás-erejű hatást, mint mondjuk Sziveri János három sora a Hidegpróbában. De meggyőződésem, hogy a Szedjetek szét-ben nincs is szükség erre, hiszen az elsősorban egy populáris, szórakoztató színházi este, még akkor is, ha néha elkomorul, mélyebb, realisztikus gondolati tartalmakat hoz is felszínre.
A kitömött madár „kölcsönvevése” is a nevettető poénözönt alapozza meg, hiszen az isztriai tengerpart világának színpadra idézése folyamatosan nyitva tarja a humorzsákot. A szintén folyamatosan fél- vagy teljes részeg muzsikus banda szabályosan sziporkázza kifelé magából a gegeket, mindegyik színész tehetséggel alakítja magára az átható, abszurd hülyeség manifesztumait, de az egyértelmű élenjáró: Pálfi Ervin Skatulya Mihály szerepében. A napsütéshez, tengerhez, mulatozáshoz kell még egy felkavaró, szexi fiatal nőszemély (Dedovity Tomity Lea), aki nem a tudományos fokozatának megvédésére készül a nyári tengerparton (de ezért kicsit sem haragszik rá senki), és kellenek még szélsőségesen karakteres nők, mint amilyeneket Verebes Judit és Mezei Kinga hoz. De ez még mindig nem elég. Szegényesebb lenne az isztriai anziksz az olaszba tartó hórihorgas filozófus-költő nélkül (Mészáros Gábor), és persze mindezek mögé szükséges egy titokban zajló kokaincsempész-háború – kellően ütődött rendőrrel és garantáltan retardált idióta, botcsinálta kényszer-maffiózókkal.
A szórakoztató szegmens ennyiből össze is állna, de Mezei Kinga színházi igényessége és a Domonkos Istvánra hivatkozás komolyabb, elmélyültebb tartalomra is kötelez. Ezt hivatott képviselni a történeteket egyfajta artisztikus keretbe helyező Író (László Roland) szerepeltetése, ami átütő meglepetésekkel ugyan nem tud szolgálni, de kétségtelenül folyamatosan jelzi, hogy ne csak egy felfokozott, frivol, de szimpla bohózatra számítsunk. Jóval érdekesebb és fontosabb az Emigráns fiú (Szilágyi Áron) alakja, akivel máris a térség évtizedes-évszázados társadalmi gondjaiba, és vele a keserű líra mélységes mély bugyraiba hullunk. A fiú a Kormányeltörésben részleteinek felmondásával ebbe az abszurd komédia-őrületbe belehozza „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás infinitívuszokba foglalt, keserű himnuszát” (Keresztury Tibor meghatározása a Domonkos-versről a Litera.hu-n). Íme egy részlet a költeményből: „én lenni / elnökök vezérek / én menni külföld / mit munkaengedély / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én menni fogorvos / ő lenni herr schmidt / ő mutatni fénykép / fekete-fehér / védeni hid sisakban / hansi meghalni szegény / gyomor nem bírni / szög ólom csalán / esőkukacok / latrina-banán / herr schmidt szeretni olasz pizza / páciens előtt nem lenni titka / menni nyaralni adria / szeretni szoknya fokhagyma / szeretni kövér nő / szeretni hátul szeretni elöl / halál jönni kelet felől”. (A vers ajánlójában a költő Balassi Bálinttól idéz: „Elmém csak tévelyeg széllel kétségben, / Mint vasmacska nélkül gálya a tengerben; / Kormányeltörésben, / Nincsen reménysége senki szerelmében.”)
Ezen életérzés kifejtése az előadáson megtörténik populáris stílusban is. A muzsikus banda tagjai egy ponton elérzékenyülnek, és belátják, hogy bármilyen nehéz helyzet kényszerít rá, bármilyen vágyak, hívogató csillogás csábítanak, a Vajdaságot nem lehet elhagyni. Megható, jól sikerült ez a rész. Egy ponton picit megremeg a léc, egy parányit felmerül, hogy pátoszos didaktikusságba esünk, de a figurák megbízható kisszerű hülyesége szerencsésen visszahoz bennünket a kicsit sem hibátlan, de szerethető valóságunkba.
Végezetül egy kis felsorolás, hogy ez a furcsa, komplex színházi kevercs ki mindenkit juttatott hirtelen az eszembe: Pintér Béla (budapesti) Társulatát az abszurd, őrült, már-már kabarészerű rendszerkritikus beolvasásaival, Urbán András 21. századi végtelenségig felpörgetett politikus „kegyetlen színházát”, Emir Kusturica filmjeit, főleg a Cigányok idejét és a Macska-jajt, Goran Bregovićot, Boban Markovićot és egy kis csúsztatással, de alapvetően a mélylényegben maradva, Lajkó Félixet is. Költőket most nem sorolok, de ha megtenném, Sziveri Jánossal kezdeném.
Másnap délután Petőfi Sándor János vitézét játszották Szabó Sebestyén László rendezésében. Az előadás nekem tapasztalt rendező rutinmunkájának tetszik, háromszor is el kellett olvasnom a rendező nevét, hogy elhiggyem, tényleg ő az. Nem történt semmi tragédia (ennél nagyobb ne is legyen soha), nincs kultúrbotrány, csak egyszerűen sokkal több lendületet, fiatalos játékosságot, meglepő újítást és szellemes, gyerekközönséggel közös interakciókat vártam Szabó Sebestyén László neve olvastán. Ehelyett egy bevált eszközökkel korrekten operáló biztonsági kűrt kaptam, amelyben vannak szép dolgok és szép számmal hibák is. Azon el lehet vitatkozgatni, hogy azért, mert valaki fiatal, és rendezett is már, de főként színészként fiatal csapatban figyelemfelkeltő, kitűnő produkciókban vett részt, akkor és mindezek ellenére nem rendezhet szokványos gyerekdarabot. Van, aki szerint rendezhet, szerintem nem. Mert az a legnagyobb baj ezzel a János vitézzel, hogy a különlegességre törekvés igénye, belső alkotói kényszere sem látszik rajta, még egy picit sem. Pedig pont a gyerekeknek kellene mindig különlegességet kapniuk (azoktól, akik képesek azt nyújtani nekik), már azért is, mert a legtöbbször csak szokványosban van részük (ugyanis a korosabb rendezői generáció egy tekintélyes része mind a mai napig meg sem érti, mi a feladat, fogalma sincs róla, hol tart a kiválasztott korcsoportoknak szánt igényes beavató színház, milyen a valódi interaktivitás, hogy működik a felkészült szakemberek által realizált drámapedagógiai szemlélet a színházban). Igen, ez generációs kérdés is – volt eddig.
A színészek ügyesen használják az eszközöket (anyagokat, tárgyakat, díszletelemeket, kellékeket, álarcokat, jelmezeket stb.), miközben már a kezdetektől kicsit mechanikusan adják-veszik át egymástól a narráció feladatát. Az előadás akkor pörög fel, amikor a színészi játék kezd el egy-egy jelenetben önjáróan erősen dominálni… Az igazi, jókedvű, játékos színészi játék!
Nagy szerencséje az előadásnak, hogy erre Verebes Judit és Virág György állandóan pillanatok alatt kapható. A többiek sem állnak ellen a csábításnak, de egyértelműen VJ és VGY a János vitéz mindenes húzópárosa (még ha csupán kis dolguk is van az adott jelenetben). Nešić Máté jó játékkal és szép ívű erőfeszítéssel tartja egyben címszereplőként az előadást. Azért sincs könnyű dolga ezzel, mert az előadás jó 30-40 perccel hosszabb, mint lennie kellene. A jól nevelt gyerekek csendben tűrnek (csak néhány kéredzkedik ki pisilni, amikor már nem bírja tovább), szerintem a fiatal szülők jobban élvezik a műsort, mert kontrollálják magukban, hogy mennyi mindenre emlékeznek még az iskolából (vagy nem). Sajnos nem ismerem a Zentai Magyar Kamaraszínház más, gyerekeknek szánt darabjait, de remélem, hogy ezen a téren is sokszínűség és sokféleség jellemzi a társulatot. Annál is inkább, mert ez a legfontosabb kulturális feladat: kinevelni a jövő közönségét.
Ha igaz, hogy minden jó, ha a vége jó, akkor nagyon jó volt az idei zentai Kamarafeszt. Az utolsó előadás, Vörösmarty Mihály – Görgey Gábor Handabasa avagy a fátyol titkai című alkotása (természetesen a szerzőpáros Görgey tagja a későbbi átíró) ugyanis egy lehengerlő, igényesen szórakoztató mű, amelynek általános stílusa ugyan régi játékmódokat idéz, de például a játékmodora, a vehemenciája, a nyelvi és a zenei világa velejéig mai. László Sándor rendező láthatóan otthonos ebben a hajdani-mai stílusban, a látottak alapján akár a klasszikus színházi értékek őrzőjének is lehetne nevezni. Ennek ellenére, ha mértéktartással is, de ügyesen korszerűsít, az előadás elején például a három lézengő fiatal játéka némi becketti hangulatot kelt. De nem fordítják elvont, abszurd irányba a játékot, hanem a továbbiakban, ahogy a női szereplők jelmezei gazdagodnak, úgy gyarapodnak a hagyományos, nevettető, helyzetkomikus jelenetek, melyek számát aztán már összeadni is nehéz.
A három fátyol csapdájába csalt kérők alakítói (Szilágyi Áron, Hajdú Tamás, Virág György) jól érzik magukat a helyzetükben: parádésan, kitörő kedvvel játszanak. A szerepük szerint is „le kellene játszaniuk egymást”, de ez egyiküknek sem sikerül (sem a darabban, sem színészként a valóságban), mert a pergő jelenetekben mindenkinek mindenre van újabb és újabb riposztja. Nem marad el tőlük a hősszerelmest adó László Roland sem, pedig ő – a szerepének megfelelően – nehézkesebb karaktert formál. Vilma kisasszonyt, akibe mindegyik férfi ideig-óráig (vagy örökre) szerelmes lesz, és aki minden vonzalmat viszonoz is, Verebes Judit játssza – elbűvölőn. A férfiak utáni vágyódásban felülmúlja őt a lassan vénkisasszony korba zuhanó Katica, a veterán nyelvújító – Mezei Kinga ebben a szerepében is nagyot, maradandót alkot. Főleg amikor felhangzanak a nyelvújítás sokszor igencsak furcsa szókreációi, belengi az előadást egyfajta reformkori optimizmus, boldogság.
„Szerelemben, háborúban minden lehetséges” – idézi egy jelenetben az ismert, bölcs mondást Vilma, és ez az előadás mottója is lehetne. Ugyanis az abszurd felfokozottságban még az is lehetséges, hogy Lidi, Vilma szobalánya (László Judit) is az úr-kisasszonnyal egyenlő eséllyel indul a szerelemért vívott harcban. A két nő egyébként egy dologban végig egyenlő: a vágyakozásban. Egyik kedvenc jelenetem az, amelyben Vilma és Lidi az ablakban felajzva-epekedve hallgatja-reagálja a szerelmes férfiak forró udvarlását. Na, az egy ilyen helyzet: a pasik elöl kifordítják magukat, a két nő meg hátul egy keretben simán lejátssza őket.
A vége felé a snájdig, jóképű, fiatalos, sőt még intelligensnek is tetsző Ligeti Sándor táblabíró szerepében deus ex machinaként érkező Dévai Zoltán megoldja a bonyodalmakat. Nem akarok spoilerezni, ezért a megoldás hogyanját nem árulom el, csak annyit róla, hogy azt, akitől eddig rémülve rettegtek a férfiak, ő szépnek és kedvesnek látja. Hiába, a szív útjai kifürkészhetetlenek, dobhatnék be én is egy ismert, bölcs mondást, de ekkora galádságra még egy fesztivál jókedvű végén sem vetemedem.
Kellenek az ilyen előadások, hogy néhány óráig nyugodtan, sokat röhögve is szerethessük a színházat. És kellenek az ilyen fesztiválok is…
II. Kamarafeszt, Zenta, 2024. június 21-22.