Kutszegi Csaba: Szabadságharc után, forradalom előtt
Szigligeti Ede – Vecsei H. Miklós: Liliomfi / Vígszínház /
…a látszat ellenére jelenlegi kulturálatlan bulvárbunkó korunkban is még él és működőképes a színház 19. századi világjobbító szándékú szelleme.
Az előadás első tizenöt-húsz perce csüggedésre ad okot. De nem adtam fel a reményt, hogy a Liliomfi kitűnő színházi alkotássá fog kikerekedni, mert – főleg az Ifjú barbárok óta – nagyon bízom ifj. Vidnyánszky Attilában, ugyanúgy, ahogy a Vígszínház mindig újraéledő, felülkerekedő (máshogy jobban nem meghatározható, mint vígszínházi) évszázados csapatában – ez utóbbiban már régóta.
A csüggedés közben mentőöveket keresgélek. Csak van valami oka annak, hogy humortalan, erőltetett poénokat ismételgetnek a színészek, ráadásul az ismétlésüket is mintha humorosnak vélnék. Ezek lennének „a szereplők olykor a képregények világát idéző gesztusai” (ahogyan azt az ajánlóban megfogalmazzák)? Erről nekem nem a képregény jut eszembe, hanem a kereskedelmi televíziók valóság-show-szerű, halál primkó szórakoztató műsorai, amelyekben mostanság szinte mindig a leginkább tanulatlan, legnagyobb bunkó nő vagy férfi nyeri el a többség szimpátiáját, hogy aztán egyenes út nyíljon számára az irigyelt és boldogító celebbé válás felé. Igen, ezek a műsorok korunk népszínművei, és ha valaki korunkba akarja helyezni Szigligeti Edét, jól teszi, ha nem finnyáskodik, illetve: biztosan nagyot bukik, ha kifinomult humorral és jól megírt mondatokkal próbálkozik.
Ismerhetünk szép számmal különböző (sikeres és kevésbé sikeres) kísérleteket népszínművek aktualizálására, de ezen a Liliomfin eleinte csupán az erőszakos, formális, tartalmatlan kvázi-modernizálás érhető tetten. Az előadás végén azonban már biztosra vettem, hogy a kezdetben tudatos rendezői adagolás áldozatai voltunk mi, nézők, egyszerűen valahonnan el kellett dobbantanunk ahhoz, hogy esélyünk legyen majd megérteni: a 19. századi fiatal teátristák története éppen hogy reményt akar táplálni belénk, méghozzá a tekintetben, hogy a látszat ellenére jelenlegi kulturálatlan bulvárbunkó korunkban is még él és működőképes a színház 19. századi világjobbító szándékú szelleme. Hogy a hervasztó csüggedésben nálam mikor és hogy állt be a fordulat, arra már nem emlékszem (nyilván fokozatosan, suttyomban történt, és ez így marha jó), abban azonban biztos vagyok, hogy az első felvonás második felétől már rendesen beszippantott a játék. A második felvonás pedig már kezdetektől végig csúcsra jár, például ahogy a címszereplő Keresztes Tamás két adag potya rostélyos reményében átlényegül francia arisztokratává, az minden pénzt megér. És nem mellesleg e jelenet révén sikerült megértenem, hogy a darab öniróniája többszörösen áttételes: az olcsó poénok egy idő után elemelkednek a hétköznapi trivialitástól, a játékos bumfordiság poézissá nemesül (ezért ügyesen és sokat tesz Erzsi szerepében Varga-Járó Sára is). Továbbá: az elém tárt aktuális görbe tükörben világossá válik számomra, hogy nem az előadás poénjai színvonaltalanok és pocsékok, hanem a világ az, amelyben élek.
Ezt a színészi játék érteti meg velem, és nem valamifajta rendezői sugalmazás, avagy az átiratba beleerőszakolt trendi plusz szövegtartalom. A nem csekély többlet, amit Vecsei H. Miklós beleírt az eredeti darabba, a játékot szolgálja – ahogy ifj. Vidnyánszky alapos, átfogó, kidolgozott rendezői koncepciója is. Csak a színészi játék révén érik be ugyanis, és válik korszerűvé az (örökké) aktuális felismerés, hogy tudniillik nincs biztosan felismerhető arcunk, de tán identitásunk sem, mindenki lehet bárki más is, vagy éppen ugyanazon egy személy. A teátristák parádés (és hazug) karakter- és személyváltásai ugyanúgy valóságos történések, mint ahogy a színpadi, két ujjal végrehajtott és hangadással („puff-puff”) kísért lövöldözések révén bekövetkezett elhalálozások és feléledések is azok – miközben tudjuk: ezek a történések valójában kegyes vagy kegyetlen hazugságok. De nem baj. Mert nem az „igazság vagy hazugság?” a fő kérdés, hanem a tettet mozgató eredendő szándék a lényeg.
A vígszínházi előadáson fókuszba állítva elhangzik: „nem lehet Pestre menni, mert ott forradalom zajlik”. Szigligeti Ede a szabadságharc bukása után, kiábrándult hangulatban írta a darabot. Kíváncsi vagyok, ifj. Vidnyánszky Attila milyen forradalomra gondol. Nyilatkozataiból tudható, hogy színházon belüli forradalmat szívesen csinálna. Ha ez azt jelenti, hogy az ő generációja szeretné kézbe venni a magyar színjátszás ügyét, annak esztétikáját, színházfelfogását, játékközpontúságát, akkor ezt örömmel üdvözölném. De leginkább azt várnám el a forradalomtól, hogy irtsa ki a színházi világból a pártpolitikai megosztottságot, amelyet – mint mindannyian tudjuk – a tetteiket mozgató eredendő szándékok tekintetében igencsak álságos és hazug teátristák leginkább önérdekből csiholnak (nehogy félreértse bárki: ilyenek mindkét oldalon szép számmal találhatók).
Az előadás fő játékmestere Keresztes Tamás. Telitalálat a felkérése vendégművészként. Biztos vagyok benne, hogy a társulat több színésze is nagyszerűen eljátszaná a szerepet, de a látottak után azt gondolom, hogy ebben a rendezésben és koncepcióban Keresztes játékának valóságos valótlansága nemhogy felülmúlhatatlan, hanem egyszerűen megközelíthetetlen. Könnyedsége állandó vibráló feszültséget képez karakterének többrétegű, mély tartalmasságával, talán ezért hihetetlenül egyedi. Méltó társa Ötvös András, akinek Szellemfi-karaktere annyira nem rétegzett ugyan, de nem is egy szimpla bajkeverő és baj-elszenvedő… A teljes világ munkál benne (is), Szellemfiként ugyan nem tud róla, de az emberiség legnagyobb etikai kérdésével birkózik folyamatosan: a Van és a Kell feszítő ellentmondásával.
A színjátékmód kérdésében minden bizonnyal nem generációs különbözőség motiválja a színházi forradalom várva-várt kitörését. Szilágyi Csenge (Kamilla), Hegedűs D. Géza (Kányai), Rudolf Péter (Szilvai) és Borbiczki Ferenc (Schwartz) ugyanis a lényeget tekintve ugyanúgy játszik, mint a fiatalok, helyesebben: a fiatalok ugyanúgy játszanak, mint ők. Értsd: mindannyian megteremtik – akár külsőséges eszközökkel is – a karaktert, földközelien működtetik is, miközben folytonosan elemelik azt, többlettartalmat, pluszjelentést csempésznek mögé, alá, fölé, belé. Ez ifj. Vidnyánszky Attila Liliomfijának központi üzenete: a színjáték szenvedélye nem (csak) jópofa csepűrágó csirkefogók kedvelt időtöltése, hanem – finoman is fogalmazva – az emberi létezés sajátos módja. Mondhatnánk József Attila-i értelemben: játszunk, tehát vagyunk.
Az érettek és az éppen beérők mellett a még fiatalabbak is helytállnak. A már említett Varga-Járó Sára, továbbá Gál Réka Ágota e.h. (Mariska), Gyöngyösi Zoltán (Gyuri), Zoltán Áron (ifj. Schwartz) együttesen benne vannak, és jól működnek ifj. Vidnyánszky bátor, lendületes, fiatalos, élvezhető, miközben igen tartalmas, filozofikus és játékos színházában. Az egész stáb kitűnő (lásd lejjebb a színlapon), nagy ötlet a Csángálló zenekar szerepeltetése, ami állandó fazont ad a játéknak.
Szigligeti Ede – Vecsei H. Miklós: Liliomfi
Szigligeti Ede azonos című műve alapján a vígszínházi változatot készítette: Vecsei H. Miklós. Zene: Kovács Adrián, Mester Dávid.Szövegkönyv, dalszöveg: Vecsei H. Miklós. Díszlettervező: Csiki Csaba. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Németh Nikolett. Koreográfus: Berecz István. Világítástervező: Csontos Balázs. Zenei munkatárs: Bősze Tamás. A jelmeztervező munkatársa: Bényei Tünde. Artistaoktató: Földi György. Ügyelő: Terjék Attila,
Wiesmeyer Erik. Súgó: Szarvas Éva. Rendezőasszisztens: Szládek Kata.
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.
Játssza: Szilágyi Csenge, Rudolf Péter, Hegedűs D. Géza, Borviczki Ferenc, Keresztes Tamás, Ötvös András, Gál Réka Ágota e. h. , Gyöngyösi Zoltán, Varga-Járó Sára, Méhes László, Zoltán Áron, Molnár András e. h., Nyomárkay Zsigmond e. h. Közreműködik a Csángálló zenekar.
Vígszínház, 2024. szeptember 21.