Kutszegi Csaba: Két falat hal
Aesopus – Dargay Marcell – Fábián Péter – Parti Nagy Lajos: A nyúl füle /
Örkény István Színház /
Zsigmond Emőke gyönyörű hangon, kristálytisztán harsogja dala visszatérő refrénjét, amelynek első két szava így hangzik: „Basszátok meg!”.
Minden szempontból hasznos, hogy az egykor a független szférában induló-tevékenykedő (vagy még ma is ott próbálkozó) színházcsinálók bebocsátást nyernek kőszínházakba is. Az Örkény István Színház a behívásban-bebocsátásban élenjáró. Hasznos, mert így az egyre jobban ellehetetlenülő függetlenek közül a legszerencsésebbek és/vagy legjobbak lehetőséghez jutnak, de a tekintetben is jelentős – és színházi! – a hozadék, hogy az együttműködések révén a független, avagy kortárs színházszemlélet is meghonosodhat, sőt, még repertoárra is kerülhet a kőszínházi struktúrában.
Azért említek színházcsinálókat, mert – és ez is tipikus független jelenség –például Fábián Péter, A nyúl füle rendezője, de nemcsak rendezte, hanem írta is az előadást, amelynek alapötletét is természetesen ő jegyzi. Ez utóbbiról elmondható, hogy színházban jól kibontható, működik és teret ad mindenféle tartalmi és esztétikai elhajlásnak, mely lehetőséggel az előadáson alkotók és előadók nagy szabadsággal élnek is. A nézők elé egy szünettel bő két és fél órában „igéző idézőjelekbe állított didaktikus táncdalest” tárul, amely „antik stand upba ágyazott állatkodás az emberi gyarlóságról”. A definíciók és jelzőik az alkotói ajánlóból származnak, azt gondolom, ennél rövidebben és célratörőbben nem is lehetne meghatározni a produkciót.
Fotók: Horváth Judit
A mindig egy-egy direkt tanulsággal szolgáló újabb és újabb ezópusi meséket a szerzőt, Aesopust megjelenítő Znamenák István vezeti fel, aki szerepe szerint konferanszié, narrátor, házigazda, közönséget megmozgató kultúrfelelős és persze mai stand up komédiás. Nemcsak az ő átkötő szövegeibe, hanem a bátran és nem ritkán brutálisan elferdített és aktualizált mesékbe is – a mellbevágón szókimondó beszólásoktól az egyértelműen kétértelműre hangolt áthallásokig – bármi bármikor bárhogyan beleférhet. De hogy a művészileg magas színvonal az alapanyagban is végig jelen legyen, arról leginkább a Parti Nagy Lajos dal- és itt-ott egyéb szövegeiben csillogó nyelvi lelemények gondoskodnak – Dargay Marcell sok-sok műfajt és műfajparódiát felvonultató, kitűnő stílusérzékkel és elmélyült műgonddal megkomponált zenéje mellett. Nagyon rendben van Szakács Ferenc díszlete is, a jelmezekért és maszkokért felelős Nagy Fruzsina pedig – feltételezésem szerint – szabályosan lubickolt és parádézott tervezés közben, mert elképesztően színes és ötletes a végeredmény: a jelmezek, arcok, parókák váltakozó, folyamatosan meglepetéseket is okozó látványorgiája.
Znamenák István, Csákányi Eszter
A színészek elejétől végig, a legkisebb részletekben és a nagy kitörési lehetőségekben egyaránt szinte mámorosan élvezik a játékot – és ezt nagyon jó látni, észlelni. Mindezek ellenére a komplex műegész színvonala eléggé hullámzó. Vannak az előadásnak kiemelkedő, elbűvölő és/vagy felkavaró csúcspontjai, és akadnak kevésbé jól sikerült részei. Szerencsére (és nyilván a tudatos szerkesztésnek köszönhetően) az utóbbiak inkább az első felvonásban mutatkoznak meg, a java a második felvonásba kerül, így az előadás végig felfelé ível. A bemutatón a kedélyes szórakozás mellett azon töprengtem (és azóta is folyamatosan ezt teszem), hogy vajon miért alakulnak ki ekkora különbségek, pontosan: mi az, ami számomra különösen élvezhetővé teszi az egyik jelenetet, és jóval kevésbé a másikat. Arra jutottam, hogy én akkor érzem magamat művészileg-színházilag-értelmileg megfelelően kielégítve, ha az adott jelenetben egyszerre élvezhetem a pimasz, parodisztikus, letámadó formabontást és a színházcsinálás – urambocsá! – jól bevált, szerintem nélkülözhetetlen hagyományos eszközeit. Ez utóbbiakon értem például a jól megírt dialógusokat és a karakteralkotó, figurákat pillanatok alatt felvillantó, visszafogottságot és intenzitást váltogató erős, sokoldalú színészi játékot. Általában még egy dolog tud székbe szegezni, a legjobb, pozitív értelemben porig sújtani: a játékhoz szinte mellékesen kapcsolódó, bravúros ének- vagy mozgásteljesítmény. Ezekben a finomságokban bőven van része a nézőnek A nyúl füle előadásán. Itt említem meg Józsa Bettinát, Szandtner Annát és Tenki Rékát, akik játékban, énekben, táncban kimagasló teljesítményt nyújtanak, Tenki Hollóként olyan formát hoz (értsd: alakot mutat meg), hogy bármelyik technikás kortárstánc-együttes tíz körömmel kapna utána. (A koreográfus: Cuhorka Emese. A független szféra dicstelen, kényszerű haldoklásának újabb, nem lényegtelen pozitív következménye, hogy a kortárstánc-koreográfusok egyre inkább kezdenek feltűnni kőszínházi produkciók alkotógárdájában.)
Azokról a részekről, amelyek nem érik el eme pazar szintet, nem is akarnék részletezve beszámolni, de azt meg kell említenem, hogy az soha nem tud igazán bejönni, hogy ha egy jelenetben nincs igazán eredeti humor, ha nem pereg cselekmény, történet, ha nincsenek jól megírva a dialógusok, ha az ének és a tánc is, ha színvonalas is, de csak úgy ott van, szóval, nem megfelelő megoldás, ha ezen apró vagy nem apró hiányosságokat az előadás erőltetett kvázi intenzivitással, néző képébe belemászó, promotív előadásmóddal próbálja meg kompenzálni. A nyúl füle előadásán sajnos vannak erre utaló jelek is.
Friedenthal Zoltán, Hajduk Károly
De hál’ istennek többségben vannak a telitalálatok. Ezek közül teljesen szubjektíven kiemelek néhányat.
Nem tehetek róla, de amikor Hajduk Károly Farkasként elkezd a Bárányt játszó Szaplonczay Máriával igencsak áthallásos, súlyos mai kérdéseket boncolgató színházi jelenetet játszani, én rögtön nagyon jól kezdem érezni magamat. Abban a jelentben minden, jelmez, játék, gesztusok, mimika, arcok, dramaturgiai fordulatok nagyon a helyükön vannak, és azt veszem észre, hogy a két színész magával ragad, szabályosan bevarázsol a játékba. Hajduk tényleg a varázslás nagymestere, mert később alig néhány perces (ha jól hallottam, ősi parasztfurulyával kísért) Sas-monológjával véresen komolyan elénk rakja a magyar őstörténet sokak által imádott, bárgyún operettesre butított büszke feelingjét. A produkció egyszerre igézően szép és nevetséges, remekül jön rá Máthé Zsolt elementáris, lázadó punk rock őrülete, amelyben a sasokkal szemben a ganajtúrók jogaiért kiállva, az ő életérzésüket ordítja világgá. Eközben Hajduk-Sas rezzenéstelen, felsőbbséges arckifejezése többet elárul a mai társadalmunkról (is), mint egy olvasóteremnyi történelmi elemzés.
Ha már ének, zene és játék, simán Oscar-díjat adnék Borsi-Balogh Máté Megdagadt hasú rókaként abszolvált számáért (is). A jelenet sztorija az, hogy a róka belebújt egy kajával teli szűk nyílású gödörbe, és ott addig zabált, amíg úgy meghízott, hogy nem fért ki a bejáraton. Borsi-Balogh – természetesen szintén rólunk, a földglóbusz északi féltekéjén relatív jómódban élő milliókról szóló – játéka (és megjelenése is) tökéletesen adekvát, de ami igazán különlegessé teszi a jelenetet, az a színész parádés énektudása. A lesajnált, joggal lecikizett magyar-nótás dalokat olyan szinten adja elő, hogy azok avítt, felszínes-giccses mivoltuk ellenére zenei csemegeként hatnak.
Borsi-Balogh Máté
Mindezek mellett és után az aranyérmes jelenet, az egész este torokszorító fénypontja nálam Zsigmond Emőke Nyúl-dala. Az összes ezópusi mese rólunk szól, ezt már régóta tudjuk, és szembesülünk is vele jó párszor az esten, de az igazságot, hogy gyáva nyúl vagyok, még soha sehol senki nem ordította így a képembe. Ám a dal, a játék és a jelenség rögtön fel is oldoz, mert mitől is lennék bátor ebben az embertelen, aljas, rohadt sunyi világban? Most éppen azokat keresik, akiknek szarvuk van. A Nyúl attól retteg, hogy a füleit szarvaknak nézik. Nincs túlmagyarázva, direkte szájba rágva, de mindenki számára érthető utalás, amikor az elhurcolástól tartó Nyúl, sorsára várva, egy hosszú kabátkát és egy személyes holmiját tartalmazó kisbőröndöt vesz magához. Mindeközben Zsigmond Emőke gyönyörű hangon, kristálytisztán harsogja dala visszatérő refrénjét, amelynek első két szava így hangzik: „Basszátok meg!”.
Zsigmond Emőke
Azt mondják, minden emberben – minden bizonnyal már az antik kor óta – dolgozik a transzgenerációs szorongás. Pláne, hogy a világ se nagyon változott azóta. Znamenák-Aesopus ezért is tud a mában hangos sikert aratva mesélni értelmetlen háborúkról, türannoszokról, korrupcióról stb. A fiatal korában rabszolgasorsban sínylődő mesemondó aktualizált történetei közül nekem az tetszett a legjobban, amelyben az étkezéseiről mesélt. Rabszolgaként nem jutott neki több, csak naponta két falat hal. Élete vége felé meggazdagodott ugyan, de jelenleg is két falat halat eszik naponta. Csak ezt most úgy hívják, hogy fine-dining.
Aesopus – Dargay Marcell – Fábián Péter – Parti Nagy Lajos: A nyúl füle
Író-rendező: Fábián Péter. Dramaturg: Gimesi Dóra. Zeneszerző: Dargay Marcell. Dalszöveg: Parti Nagy Lajos. Díszlet: Szakács Ferenc. Jelmez, maszk:
Nagy Fruzsina. Fénytervező: Bányai Tamás. Pixel mapping: Herpai Máté. Koreográfus: Cuhorka Emese m.v. Asszisztens: Érdi Ariadne: Ügyelő: Sós Eszter. Súgó: Kanizsay Zita.
Szereplők: Znamenák István, Bíró Kriszta, Borsi-Balogh Máté, Csákányi Eszter,
Csuja Imre, Friedenthal Zoltán, Hajduk Károly, Jéger Zsombor, Józsa Bettina, Máthé Zsolt, Szandtner Anna, Szaplonczay Mária, Tenki Réka, Zsigmond Emőke.
Klarinét: Bartek Zsolt, Kurucz Levente. Trombita: Csizmadia Sándor,
Rónai Gábor. Ütőhangszerek: Nevelő János, Kárpáti Benedek. Hegedű: Zsótér Zita, Kiss-Varga Roberta Izabella. Nagybőgő: Fánczi Gábor, Hosszú Kristóf.
Zenekarvezető: Mester Dávid, Szép András. A ganajtúró-punk Máthé Zsolt szerzeménye.
Örkény István Színház, 2024. december 20.