Kutszegi Csaba: Részegnek lenni isteni
Ivan Viripajev: Részegek / Budaörsi Latinovits Színház /
Nem is részegek, csak az élet nyomorítja őket sárban, mocsokban fetrengő, értelem nélküli véglényekké. Még az is lehet, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is isznak.
Részeget sokat látni – színpadon is. De Fehér Balázs Benő részegei Budaörsön már első látásra különleges részegek. Spolarics Andrea előadásnyitó megjelenését (Martha szerepében) kifejezetten kíváncsi érdeklődéssel szemlélem, de nem tagadom, hogy az alábbi kérdés is spontánul megfogalmazódik bennem: ebből vajon mi lesz? Mert bár sok telet megértem már, de ilyen részegséget még soha nem láttam, amikor is az elegáns hölgy akkorákat esik, csúszik, nyeklik, hogy egy pályája csúcsán tündöklő kortárstáncos is megirigyelné a produkcióját. Miközben Marthából egy néhány hónapos csecsemő értelmi szintjéhez passzoló, szavaknak szánt, de érthetetlen és értelmezhetetlen hangok törnek elő, és nem is gügyögő gyermeki bájjal, hanem állati hörgéssel.
De a helyzet még fokozódik. Valahogy színre ér Rába Roland (Mark szerepében), és bemutatja Spolarics kígyótestű nőhöz hasonló alakításának ellentétét, az eldőlő, megtömött mázsás zsák csupa meglepetés-mozdulatból összerakott robosztus táncát… Nem, ennyi pia a világon nincs. Martha és Mark egyébként viszonylag hamar szót értenek, mivel a férfi is csak artikulálatlan hangadásra képes.
Spolarics Andrea és Rába Roland / Fotók: Borovi Dániel
Aki nem látta Ivan Viripajev Részegek-jének egyetlen korábbi rendezését sem (például a budapesti Katonában vagy a Nemzetiben), az is egy idő után megsejti, hogy az effajta színpadi részegségben az alkoholnak van a legkevesebb szerepe. Ez a fajta részegség csak metafora lehet, ami valamilyen szlávos, nagylelkű líraiságnak a kortársszínházi kontrasztjaként jelenik meg, egy kiindulási pont, ahonnét el lehet indulni, és hozzá képest el lehet jutni valahova... De vajon hova? Ezt a pontosított kérdést tettem fel magamban Fehér Balázs Benő rendezőnek, és erre vártam a választ két felvonáson át.
Az előadáson számos, egymással alig összefüggő jelenetben, új és régi holtrészeg szereplők előadásában csodálhatom meg az alkohol ölő, butító és nyomorba döntő hatását, de közben azt is észre kell vennem, hogy az igen abszurd helyzetekben játszódó igen abszurd történésekben egyik színről a másik színre – ha lassacskán és apránként is – valami mindig változik. Az első, agyhalott pre-neandervölgyi emberpár eszmélésének nevezhető jelenet után a másodikban és az utána következőkben már jelentéssel bíró mondatok is elhagyják a szereplők száját, az éppen házasságot kötő Magdának (Bohoczki Sára) és Laurenznak (Fröhlich Kristóf), ha intellektusuk fényesen nem is ragyog ki a részegségük mögül, de már kétségtelenül emberi érzései vannak. Az utánuk megjelenő két házaspár, Gustav (Chován Gábor) és Lora (Hartai Petra), valamint Karl (Fehér László) és Linda (Koós Boglárka) már heves és indulatos vitára is képesek egymással, persze csontig lerágott témákban, amelyekben már teljesen felesleges minden megszólalás (főleg úgy, hogy mindenki rögeszmésen és ingerülten a saját álláspontját védelmezi). Nem írom le, hogy mi történik az összes képben, a lényeg, hogy egyszer csak az a benyomásom támad, hogy a majommal közös ősünk emberré válásának folyamatát látom, és hiába handabandáznak, hősködnek a szereplők, igazából nem is részegek, csak az élet nyomorítja őket sárban, mocsokban fetrengő, értelem nélküli véglényekké. Még az is lehet, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is isznak. Nem lehet véletlen, hogy sem a Katona, sem a Nemzeti, sem pedig a budaörsi Latinovits Részegek-rendezésében nem látható egyetlen egy kortyolás sem. Ezeknek az embereknek szeretet- és jóságelvonási tüneteik vannak, áttételesen ettől részegek, a pia csak közvetítő közeg.
Bohoczki Sára
Mert például a Moszkva – Petuski főhőse azért részeg folyamatosan, mert iszik, mint az állat (Tamási Zoltán készített anno a kisregényből Hű, de messze van Petuski! címmel emlékezetes előadást a Stúdió K-ban, ő is játszotta). És hogy ne mindig oroszok igyanak, Egressy Zoltán Portugáljában sem tehéntejtől idültek az emberek, bár… Bár a Portugálban sem egyszerű a képlet. Nem egy szakértő elemző kimutatta abban is a csehovi alaphelyzetet, hogy tudniillik az ivás oka az, hogy boldogtalan emberek elvágyódnak valahova messzire, egy szebb, igazabb világba.
A budaörsi Részegekben a mocsokban fekvő ember egyre inkább felemelkedik. Ki tudja mondani, hogy szeretetre vágyik, amit még sohasem kapott meg az életben, és az előadás vége felé kiderül az is, hogy mindenki egyfajta saját megváltóra vár. Istent és az élet értelmét keresi nagyüzemben mindenki, és ahogy egykoron a sámánoknak a transzra, a mai embernek ugyanúgy elvarázsoló vivőanyagra van szüksége ahhoz, hogy esélye legyen a feltett kérdésekre válaszokat találni. Ilyen könnyen elérhető, a célnak megfelelő anyag az alkohol. A szeretetéhség és az istenkeresés visszatérő motívumok, erre utal a több éve házas Gustav hitetlenkedő döbbenete, amikor szembesül vele, hogy egy nő (a kicsit már józanodó Martha) szereti. Ugyanez történik Maxszal (Böröndi Bence) és Laurával (Kurta Niké): abszurd és szenvedélyes egymásra találásuk a józanésznek és minden logikának ellentmondva felforgatja korábbi életüket (a legénybúcsúzó Max az esküvője előtti napon „feleségül veszi” az éppen arra vetődő, természetesen tök részeg Laurát). Laurenz csodálatos észhez és hithez térése viszont a szabályos keréknyomába billenti vissza élete menetét: menyasszonya, Magda, elbűvölődve vőlegénye hittel teli, életigenlő nagymonológjától, az esküvőjük napján szeret bele igazán a párjába – megvilágosodásszerűen. Egy hasonló pillanatban Istenen osztozik meg sajátos módon Gustav és Karl, és az előadás végén – mintegy körtáncként lekerekítve a mozgó tablót – Mark egy erőszakos aktus kivitelezőjeként szárnyal transzcendens magasságba: úgy képzeli, hogy azzal, amit kiad magából, a világmindenségnek adja vissza mindazt, amit onnan kapott. Közben Rosa, az erőszakot rutinosan elviselő prostituált csalódik, maradék kezdeti reményét is elveszti, mert érzi, hogy ez is csak egy szokványos menet (ő talán ezúttal kevesebbet ivott, és kezd kijózanodni). Minden visszaáll a kezdeti helyzetbe, mint Arthur Schnitzler Körtáncában, mert – szeretetéhség ide, istenkeresés oda – ezúttal sem történt semmi szokatlan, hazamegyünk, kialusszuk magunkat, és minden kezdődhet elölről.
Kurta Niké és Fröhlich Kristóf
Fehér Balázs Benő rendezői koncepciójának két erős pillére van. Az egyik a mérhetetlen mocsokban vergődés szembeállítása a vágyak, a lélek csodálatos szárnyalásával. A másik az ember folyamatos fel- és kiemelkedésének, majd újbóli mélybe zuhanásának megjelenítése. Ez utóbbit, a felfelé emelkedést nem könnyű az előadáson következetesen végigvinni, de Fehérnek ez is sikerül. A hősök az állatiból eljutnak a különleges emberibe, majd kiderül, hogy ezzel az égvilágon sehol sem tudnak kezdeni semmit. Kortárs színházban a mocskost harsányan szembeállítani a széppel, manapság szinte rutinfeladat. De amikor az őrjöngve hisztériázó, kívül-belül mocskos Kurta Niké-Laura mint a férfi szívet azonnal lángra gyújtó „vágyak asszonya” jelenik meg a színpadon, még a frivol extrémitások kedvelőinek legigényesebb ínyencei is elégedettem csettintenek. A hullarészegség ábrázolásának van egy veszélyes csapdája is: még az igényes, kifinomult ízlésű néző is örömmel veszi a felszínes, alpári, részegemberes viccek színvonalán megvalósuló röhögtetést (egyszerűbben: mindenki szeret részegeken röhögni), de az előadás szerencsére jó érzékkel, csínján adagolja eme nézőtéri örömöket.
Testtel, lélekkel nagyot játszik az összes színész. Csuzi Márton koreográfus nemcsak a könnyen rebbenő lelkeket, hanem a nehezebben beinduló testeket is alaposan megmozgatja. Bár én még nem fordultam ki önmagamból, és perverz sem vagyok, de Kurta Niké játéka engem szabályosan elbűvölt, ahogy Spolarics Andreáé és Rába Rolandé is. A leghitelesebb, életből hozott részegkarakter-ábrázolást Fehér Lászlótól láttam. Az összes fellépőnek elismerés jár, de nálam még feltétlenül külön említést érdemel Szőts Orsi. Az általa hozott Rosa-jelenség összefoglalja furcsa világunk vágyait és sorsba beletörődött vágytalanságát, a pislákoló reményt és a reménytelenséget.
Ivan Viripajev: Részegek
Fordító Kozma András. Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Világítás: Sokorai Attila. Zeneszerző: Szép András. Koreográfus: Csuzi Márton. A rendező munkatársa: Balla Anett. Ügyelő: Zsovák Károly. Súgó: Szabó Brigitta. Rendező: Fehér Balázs Benő.
Szereplők: Spolarics Andrea, Rába Roland m.v., Kurta Niké m.v., Bohoczki Sára, Fröhlich Kristóf, Chován Gábor, Hartai Petra, Fehér László m.v., Koós Boglárka, Sas Zoltán, Böröndi Bence, Rákos Olivér m.v., Juhász Vince, Szőts Orsi, valamint Gémes Gréta.
Budaörsi Latinovits Színház, 2024. december 21.