Esterházy Péter: Mercedes Benz / Vígszínház /

A Mercedes Benz műfaji megjelölése: történelmi revü, tétje tehát a szórakoztatás. Amit azonban bemutat: négy évszázadnyi magyar történelem, az nem éppen szórakoztató.

Egy apa-fiú kapcsolat eleve problémás. Nem véletlenül alakult ki korábban bizonyos primer kultúrkörökben, hogy a fiú apja megölésével, annak életerejét átvéve válik férfivá. Vagy ha ez csak kitaláció, bizonyára valamilyen okkal találunk ki magunknak éppen ilyen mesebeszédet, és ízlelgetjük fiatalkorban csiklandozó, idősebben jeges borzongással. Ahogy az Ödipusz-komplexus ideáját sem a szél hordta össze, arról a matematikailag is könnyen belátható képletről nem is beszélve, hogy hiába leszünk magunk is apák, ezzel egyben apánk egy apa apjává válva atyai mivoltában négyzetre emelkedik. Ráadásul ezen a hasztalan igyekezetünkön az sem segít, sőt, kifejezetten ront rajta, ha megöljük őt vagy akár magától hal meg.

Esterházy Péternek nemcsak apja emlékével és halálával, de az általa ráhagyományozódó történelmi névvel, és úgy egyáltalán a főnemesi családfa súlyával és súlytalanodásával is kellett valamit kezdenie. Vagyis nem kellett, de ő akart: ez a kezdés lett a Harmonia caelestis című, bizonyos szögből családregénynek és történelmi regénynek tűnő aparegény. Nem sokkal később édesapja bizarr módon, és a lehető legrosszabbkor nyúlt vissza a halálból – sok szülőhöz és nagyszülőhöz hasonlóan, akik a szocialista diktatúra virágkorában számottevőek, ellenzéki körökbe beágyazottak vagy simán csak aljas haszonlesők voltak, majd levéltári nyomokat hátrahagyva haltak meg. Esterházy Péter az édesapjának emléket állító, és élete fő művének szánt regényéhez kért információkat a Történelmi Levéltárból, amelyekből megtudta, hogy apja hosszú évtizedeken keresztül volt az állambiztonsági rendszer besúgója. Ennek feldolgozásaként és a Harmonia caelestis mellékleteként írta meg a Javított kiadást. A Szlovák Nemzeti Színház felkérésére ezekből/ezekhez íródott a Mercedes Benz.

Gyöngyösi Zoltán / Fotók: Mészáros Csaba

Egy többszörösen terhelt, évszázadokon át hagyományozódó apa – fiú viszony színpadi kibeszéléséhez és Esterházy Péter ironikus alapvonásához mi sem illik jobban, mint az egyetemes kultúrtörténet második legismertebb, ám legneccesebb apa – fiú sztorija. Istennek a második házasságából sarjadt egyszülöttjével való viszonya sem felhőtlen, de az még mindig egy szeretetcsücsök az elsőből származó, Lucifer nevűvel való torzsalkodásokhoz képest. (Erre a kétes poénra Esterházy maga utal a darabban, ahogy a blaszfémia úgy általában sem idegen a Mercedes Benztől.) Lucifer neve (Fényhozó) ellenére többször is megkeserítette apja öröklétét. Keresztény szemmel nézve ezek közül talán a legdurvább Jób története, amikor Isten egy teológiai-etikai vita hevében ráereszti Lucifert az istenfélő és jámbor családapára, hogy tegyen vele kénye-kedve szerint – és Lucifer nem is fogja vissza magát. Az isteni gondviselés üzenete, a bűnbánat, a kárpótlás és annak ellenére, hogy végül megint csak Istennek lesz igaza, nem ilyen történetekkel szokás feldobni a karácsonyi családi ebédet. Nem véletlen, hogy az ókortól kezdve megannyi tudós szentírásmagyarázó fordult rá, hogy a helyére tegye, ahogy a szépirodalom is gyakran találja meg magának Jób (bal)esetét. Többek között Madách Imre is ezt oltja át egy grandiózus fogadássá a Tragédiában.

Esterházy Péter szintén az Isten és Lucifer közötti fogadásra fűzi fel a darabot, csak nála a bűntelen Jób helyén az Esterházy család áll. Ők címeiket, javaikat és – nagy tettekkel és/vagy születésük jogán szerzett – súlyukat egyaránt elvesztették, amikor az ország elindult a kommunizmus felé (nem) vezető úton, viszont ki vádolná az Esterházyakat (vagy bármelyik családot a történelemben) ártatlansággal?! Jób ószövetségi történetének az a tétje, hogy az ember akkor is képes legyen hinni abban, hogy Isten a világra való tekintettel bölcsen rendezi el a dolgokat, ha őneki magának éppen ártatlanul, vagyis igazságtalanul kell is szenvednie ebben a nagyléptékű gondoskodástörténetben. Az Ószövetség istene az igazság istene, gondviselése közvetlenül a kiválasztott népre vonatkozik, a keresztény felfogás Istene viszont elsősorban szerető isten, aki minden egyes emberrel személyes gondviselő kapcsolatban áll. Ezért is csúszik nekünk nehezebben Jób története egy olyan istennel, akinek egy jóféle érveléshez az emberi szenvedés legfelsőbb foka sem túl nagy ár. A Mercedes Benz tétje nem teológiai (ugyan, mit is jelent számunkra a teológiai tét?!) és nem is az Esterházyak bukása és felmentése felsőbb erőkre való hivatkozással (amit egyébként kézen-közön megtesz a darab). A Mercedes Benz műfaji megjelölése: történelmi revü, tétje tehát a szórakoztatás. Amit azonban bemutat: négy évszázadnyi magyar történelem, az nem éppen szórakoztató. Van persze a humornak egy sötétebb tónusú formája, amely egyenesen igényli ezt az ellentmondásos alapállást, és Esterházy Péter szemmel láthatóan otthonosan mozog ebben a műfajban.

 

Szántó Balázs és Balázsovits Edit

Leginkább a próbából az előadásba, a revün kívülről a revübe történő, és a különböző szerepekből más szerepekbe való folyamatos ki-beugrálások mennek ellene a szórakoztatásnak: kell egy kis idő, amíg kellő jártasságot szerzünk lekövetni, hogy ki kicsoda, és mettől meddig az. Ebben sokat segít, hogy a színészek érezhetően minden pillanatban pontosan tudják, hogy mit miért tesznek, ami egyáltalán nem evidencia, főként nem egy ilyen többszörösen csavart dimenziójú játékban. (Az is igaz, hogy Zsótér Sándor rendezéseiben ez így szokott lenni.) Isten fogadást köt Luciferrel, hogy utóbbi egzisztenciálisan/morálisan padlóra tudja-e küldeni az Esterházy dinasztiát. A család négy évszázadát öleli át a rombolástörténet, amelyet egy képzeletbeli revütársulat állít ki, isten és Lucifer pedig időnként ideológiai ütésváltásokkal és találó teológiai summázatokkal kommentálja a történéseket.

A játéktér olyan, mintha egy varázslat és komolyabb költségvetés nélküli revüszínházat kereszteztek volna az 1900-as évek második felének modernitásával: mindenütt fém, egy kis műbőr, kishűtő és állólámpa. A játszókon a farmerek kékje, a különböző szövetek pirosa, egy pólón megjelenő csipetnyi tarka-barkaság és egy ordenáré, nejlon palást idézi meg a kort és teszi újabb idézőjelbe a revüséget. Mindez be van sűrítve a Vígszínház Házi Színpadának vékony, folyamatosan alulvilágított terébe – tőlünk szinte karnyújtásnyira. Mint egy kifordított próba: a jelenetek, a jelenetek közötti jövés-menések, a rendező rendelkezései, de még a kisebb karbantartó munkálatok is látszanak, hallatszanak.

Lukács Sándor

Lukács Sándor egy fáradtra bölcsült istent alakít, aki a saját gondjaival legalább annyit törődik, mint azokéval, akiknek a gondviselését öröktől fogva magára bízta. Különleges élmény ilyen közelségből látni, ahogy a különböző árnyalatokkal játszik, a csendesebb regiszterekben a leginkább meggyőző, az általa felvillantott vallatótiszt diabolikus erejét is a baráti tónusban érezteti nagyobb hitelességgel. Gyöngyösi Zoltán végig nagyot játszik, Luciferje érzékeny és önző, inkább eleven és aggasztó, mint ördögi. Ebben a dinamikai leosztásban Lukács istene a múlt, Gyöngyösi istenfija a jövő – egyik perspektíva sem megnyugtató. Balázsovits Edit egy természetesen csengő, önazonos hangból finom hangsúlyeltolásokkal építi a különféle figurákat. Petrik Andrea játékának szintén van egy keresetlen alaptónusa, ezt alig érezhetően alakítja az általa megelevenített színpadi alakokhoz, az egy tőről metszett, hatásos sorozatot időnként egy-egy bohóckodásig elrajzolt karakter színezi. Liber Ágoston a színészgárda benjáminjaként meggyőző tartással és meleg, atyai kegyetlenséggel alakítja (többek között) Esterházy Péter apját. A rendezői csavar a generációkról való gondolkodás felé is terelheti a nézőket. Szántó Balázs mindenkori fiúként több lehetőséget kap nagyobbat meríteni színészi eszköztárából, azonban a többiekhez hasonlóan ő sem színészkedik. Minden gesztusa tiszta és igaz, a kiemelt pontokon képes mélyen felkavarni. A játszók ritmusérzéke és remek összmunkája jobbára sikerrel tart ellen a szerzői játékosság által szándékosan keltett hermeneutikai zavaroknak, és ad támasztékot a szövegben sorjázó szellemes utalásoknak, kiszólásoknak. Ezzel együtt, ha valaki egyet-egyet nem szeretne ezek közül elszalasztani, nagyon résen kell lenni – és néha az sem elég.

Petrik Andrea

Talán nincsen közünk Esterházy Péter saját apjához fűződő viszonyának helyrebeszéléséhez. Az Esterházyak történetéhez – történelmünk egy tanulságos részleteként – közünk még akár lenne is, félő, hogy ott viszont az értő érdeklődés hiányzik. Ezt a történelmi léptéket az előadás maga is legfeljebb csak pedzegeti. A nagysággal keveredő kicsinységgel és a felelősséggel viszont már van dolgunk. Miként azzal is, ahogy valaki minden erejét és kétségbeesését latba veti, hogy a szülője tartását személyes tapasztalatai, tudása és félelmei ellenére önmagában megteremtse – úgy, hogy közben saját magát is egyenesen tartsa.

Az előadás távolságtartó formai megoldásai és alapvető iróniája ellenére többször is megérint, a tetőpontján már-már katarzissal kínál meg minket, de sem a szöveg, sem a rendezés nem enged ilyenkor az érzelmekben dagonyázni. A színpadon szereplő alakok a régmúltunkat és a közelmúltunkat képviselik, és mára mindegyikük halott. Az őket megjelenítő és jelentő színészek többször is megmutatják az előadáson, hogy mindannyian remekül énekelnek, pontosan és tisztán, akár több szólamban is. A produkció végén isten felénk fordul, és azt kérdezi: „tud itt valaki énekelni?”. Reméljük, hogy van még olyan, aki tud. Nem könnyű megülni Esterházy Péter és Zsótér Sándor lovát – de megéri rajta maradni, akár a sörényébe kapaszkodva is.

Esterházy Péter: Mercedes Benz

Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Világítástervező: Horinka János. Zeneszerző: Lelkes Botond. Rendező: Zsótér Sándor.

Szereplők: Lukács Sándor, Gyöngyösi Zoltán, Balázsovits Edit, Szántó Balázs, Petrik Andrea, Liber Ágoston m.v.

Vígszínház, Házi Színpad, 2024. december 20.