Biró Zsombor Aurél: 2031 / Katona József Színház //

…a 2031-ben a hatodik kétharmados parlamenti FIDESZ-többség támogatását élvező Orbán-kormány a kitartó választási sikereit nagyban a hatvanpluszos volt SZDSZ-esek hülyeségének köszönheti.

A 2031 előadása után szinte rám tört a felismerés: hosszú évek óta erre az előadásra várok. Születtek ugyan a közeli és távolabbi jövőben egyéb kitűnő előadások is, de a Biró Zsombor Aurél írta és Dohy Balázs rendezte alkotás brutális őszintesége, sallangmentes szókimondása egyszerűen lehengerlő – és szívemnek igen kedves.

Nyomát sem érzem annak, hogy a fiatal alkotók (az író 26, a rendező 28 éves) bármit is elkendőzni, avagy egyéni és csoportérdekhez igazodva átszínezni akarnának. A nekik jutott életanyagot dolgozzák fel színházban, kíméletlen éleslátással. Az igazság keresésében csontig nyúzzák az élettényeket, önmagukat is pellengérre állítják, nem kímélik a generációjukat, de közvetetten a nagy öregeket, az élő legendákat sem (sőt!), és ami a legfontosabb: mindegy, hogy ki melyik oldalon áll! Náluk a színházi élet megosztottságában ma szemben álló két oldal emberi állománya lényegében ugyanolyan, értsd: mindkét csoportosulás sok-sok „jeles” képviselője a belsővé sohasem tett, hitelesen át nem élt kvázi értékek álságos zászló-lengetésében és az általános hülyeségfokban – egy kis távolságból szemlélve – már tökre egyformának tetszik. E tekintetben teljesen mindegy, ki melyik oldalon mantrázik. El is hangzik például az előadáson, hogy a 2031-ben a hatodik kétharmados parlamenti FIDESZ-többség támogatását élvező Orbán-kormány a kitartó választási sikereit nagyban a hatvanpluszos volt SZDSZ-esek hülyeségének köszönheti (a darab ugyanis 2031-ben játszódik). Egyébként mindkét fiatal alkotó a régi SZFE-én kezdte a tanulmányait, és külföldi egyetemen vette át a diplomáját – 2021 után.

Fekete Ernő és Tasnádi Bence / Fotók: Mészáros Csaba

A 2031-ről a lázadó szókimondás és az SZFE-téma miatt az embernek óhatatlanul eszébe jut a tavalyi év irodalmi életet felkorbácsoló jelensége, Kemény Lili Nem című, könyvformátumba csomagolt remekbeszabott performansza, amelynek én minden sorát – még a regénybe formailag nem illeszkedő, elnyújtott, szerkesztetlen részekben is – maradéktalanul élveztem. Igazolja a párhuzam jogosságát az is, hogy Biró Zsombor Aurél a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című, szintén tavalyi, szintén autofikciós regényének valóságkezelése igencsak hasonlatos a Neméjéhez. A színdarabban viszont egyszerű és könnyen átlátható a képlet: egy percig sem érdekes, hogy a szereplőket valódi személyekről mintázták-e vagy sem, nem szükséges e téren bennfentes kulisszatitkokat ismernünk, a nélkül is hiteles, átélhető, értelmezhető, hogy ezúttal az igazat játsszák el, nem csak a valódit. Akárhogy is: Kemény Lili és a Biró – Dohy szerzőpáros fellépése valahogy azt sejtteti, hogy lóg a levegőben egy nem csupán hangos, hanem jelentős generációs fordulat, amelyben a mai kb. ötven-hatvanpluszosok által működtetett világot a stabilnak tetsző alapjaival egyetemben, úgy mindenestül lapátra teszik. Remélem, ez részemről nem naiv ábrándozás, ugyanis magam, dacára, hogy hatvanpluszos vagyok, odaadó híve lennék egy gyökérzettől lombkoronáig ható, alapos társadalmi-kulturális-közéleti átrendeződésnek. Szerintem a generációm (plusz-mínusz tíz év) a rendszerváltás óta, amit tönkre lehetett tenni a kulturális életben, azt tönkre is tette. Én leginkább azt az általános hazugságot utálom, mely szerint a kultúrharc ma Magyarországon értékekért folyna, és nem önös érdekekért, értsd: pénzért és befolyásért. Holott ez utóbbi a szimpla igazság.

Talán azt kezdi el megérteni a mai húszasok-harmincasok egyike-másikja, hogy a fürdővízzel együtt ki fog ömleni a gyerek is, vagyis a hazugságtengerben fuldoklás közepette menthetetlenül haldokolni kezd a művészet. Kemény Lili említett könyvének egyik legmegrázóbb jelenete az, amikor a főhős besokallva attól, hogy már az egyetemfoglalók is a saját hazugságspiráljaik fogságában vergődve azt kezdik el másolni, ami ellen eredetileg küzdeni akartak, belefáradva a hiábavalóságba, hazatér:

„Azon a héten már biztos voltam benne, hogy nem csinálom meg egyik tervemet se, nem fogok archív mozit nyitni a büfében, nem tartok Adorno-olvasókört az udvaron, nem forgatok mozgalmi filmet az elfoglalt egyetemen. Senkinek sincs ideje ilyen haszontalanságokra, nem úgy menne, ahogy képzelem, nem történne semmi, simán uncool lenne.

– Balázs? Ezek nem hisznek a művészetben – mondtam otthon. Az egészben. Azért választják helyette a jogot és a marketinget, mert azt érzik lényeges, felnőtt dolognak. Tényleg.

– Ez megy mindenhol, szív.

Alá kell rendelni a kulturális termelést az emancipatorikus törekvéseknek, mondja a fiatal kritikai baloldal, és ódákat zeng a Breaking Badről, mint a felelős tömegkultúra jó és fogyasztható példájáról. Le az öncélú elitkultúrával.

         – Simán tűzre vetnék az Eltűnt időt.

         – Hagyján, de Platónt is.

         – Politika helyett jogsérelmi diskurzus, művészet helyett sajtókampány – mondtam ki először a hangzatos diagnózisomat, amit aztán megrögzötten ismételgettem, mint aki biztos benne, hogy elcsípte a lényeget.”

Vizi Dávid és Mentes Júlia

Érdemes eltűnődni azon is, hogy teátrumitársasági-tagsággal és -szimpátiával nemigen gyanúsítható Kemény milyennek látja-látta (belülről) az alapítványi átalakítás előtti, régi SZFE-t:

„…az, hogy a tanáraink között vannak jó előadók, eredeti figurák, nagy nevek, egyik-másikuk személyes mentora ennek-amannak, nem kétséges, de az sem, hogy az általuk eddig vezetett iskola hagyomány és haladás ötvözésének az elképzelhető legszerencsétlenebb permutációja volt. Saját legjobb tradícióit megvető, tűzzel-vassal irtó, ennek ellenére maradi és vaskalapos, lila művészkedéstől a nemzetközi ipar kiszolgálására átnyergelő, de pénztelenségre ítélt, fesztiválokra termelő, de a nemzetközi trendekről rendre lecsúszó, izolált kis képzéseket vittek bevallottan ad hoc jelleggel, az elméleti tárgyak vitatott státuszát meg se kísérelték megoldani, urakat és szolgákat képeztek.”

         Ez utóbbi idézetet azért (is) citáltam ide, mert a 2031 Gelléry Károlyában, az Európai Polgár-díjas művészben, legendás egyetemi tanárban és színházigazgatóban – Fekete Ernő minden részletében hihetetlenül és leírhatatlanul nagyszerű megformálásában – mintha a fentebb leírt SZFE-s tanár alakja kelne életre, megspékelve némi rendszeresen előforduló, molesztálásgyanús esettel, amelyek – az elkövető utólagos magyarázata szerint – csakis a művészet érdekében, a tehetség hathatós előprovokálása céljából estek meg. Megjegyzés: ezt én a történetben ugyanolyan szimpla hazugságnak értékelem, mint a hétköznapokban a már a vízcsapokból is állandóan folyó szózuhatagokat, legyen az keresztény-nemzeti szent eszme, avagy európai liberális értékek dicshimnusza.

Az alkotók a kendőzetlen igazságot mindenki számára érthető színházi nyelven tárják elénk. Ezúttal nincsenek témából kizökkentő, elidegenítő-elgondolkodtató, leginkább szubjektíven értelmezhető és egyénien élvezhető formai és/vagy esztétizáló kísérletek, hanem ízig-vérig „kisrealista”, életszerű jelenetek peregnek előttünk, nagyszerűen megírt, kicsiszolt dialógusokkal. A kb. napjainkban végzett egykori rendezőszakos egyetemi hallgatókat, akik – egy pályaelhagyó kivételével – 2031-ben már sikereket (és kudarcokat) is elért rendezők, a Katona József Színház társulatának fiatal színészei játsszák felkészülten, kitűnő szaktudással és – úgy tetszik – erős belső motiváltsággal.

Béres Bence

Mindegyikőjük ismerős, tipikus alakot hoz. Béres Bence Andorja a legsikeresebb, Berlinben vendégrendező, külsőségeiben is jelentős művészt mutat, jól állnak neki a finom allűrök, a párducmintás pullóver, a napszemüveg, a gyűrűkollekció a kézen stb. Ő már nagyban játszik, lényegében minden gesztusát a karrierépítés szolgálatába állítja, ha nem is egykönnyen, de elismeri, hogy készül megpályázni Gelléry, a mester igazgatói székét az igen jelentős fővárosi Petri György Színház élén (csak adalék: a Katona József Színház akkorra már megszűnt). Tasnádi Bence Bálintja is az életből jött: hihetetlenül vágyik az elismerésre, amit már az iskolában sem kapott meg, a karriere sem úgy alakul, ahogy szeretné, sőt, igazából sehogy sem, még mindig szomjazza, hogy a mestertől egy jó szót kapjon, de nem kap, mindettől függetlenül nem akaródzik szembe nézni vele, hogy: tehetségtelen. Vizi Dávid Misije bonyolult alkat. Őt mindenki elnyomta, rajta mindenki átnézett, mintha ebbe már bele is törődött volna, aztán kiderül, hogy mégsem, őt is felvillanyozza egy akármilyen, jól fizetett rendezői munka hirtelen felbukkanó lehetősége. És az is gyanús, hogy ő az, aki még mindig a mesteren csüng, ő ismeri a titkait, kitart mellette… Vajon miért?

Lengyel Benjámin Ricsije a pályaelhagyó, pedig igazi, vad, zabolázhatatlan, kiemelkedő tehetség volt. Gelléry ki is jelenti, hogy fiaként szerette, őt tartotta a legnagyobb tehetségnek az osztályban, ő volt az állítólagos nemes, művészi célból elkövetett molesztálás áldozata. Néha mutatóba ki is törnek belőle a féktelen indulatok, mert még mindig nem tudta feldolgozni a bántalmazást, és nyilván a pályaelhagyást sem. Mentes Júlia Hannájának sem volt hosszú ideje méltó színházi munkája, titkokkal viszont bőven rendelkezik. Mindenki megdöbben azon, hogy senki sem tudja, milyen viszony volt anno Hanna és a mester között. A helyzetet bonyolítja, miközben valahol teljesen érthető, hogy ezt még maga Hanna sem tudja. Arra talán emlékszik, hogy mi történt, de hogy ki kezdte és miért, valamint hogy abúzus volt-e vagy szerelem, erről magában magával sem tud elszámolni. Mindenesetre nem nagydobra vert leszbikus kapcsolatban él, váratlanul megjelenő párját Kanyó Kata játssza – rövid szerepében is kiragyogva, remekelve. Vele együtt ez hét jól megrajzolt karakter, hét kitűnő alakítás.

Fekete Ernő

Az öt egykori osztálytársnak el kell döntenie az osztálytalálkozón, hogy nyilvánosságra hozzák-e Gelléry Károly viselt dolgait, szembe kell nézniük vele, hogy milyen motivációk alapján teszik meg, ha megteszik. Önmagukkal szembenézve azon is alaposan el kell gondolkodniuk, hogy ha megteszik, vagyis elindítják a megtisztulás, az alapos társadalmi-kulturális-közéleti átrendeződés folyamatát, ők maguk annak vajon nyertesei vagy vesztesei lesznek-e, mert mind a kettő benne van a pakliban. Gelléry alakja az előadás végén – egyedül csak itt: irreális lénnyé válva, szimbolikusan – eltávozik a valóságból, De hogy kiből lesz Gelléry a jövőben, egyáltalán lesznek-e Gelléryk, azt nem tudhatja senki.

Hatalmas elismerés jár Máté Gábor igazgatónak azért, hogy besegítette a Katonába ezt az előadást.      

        

Biró Zsombor Aurél: 2031

Szereplők: Fekete Ernő, Béres Bence, Tasnádi Bence, Vizi Dávid, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Kanyó Kata, Rába Roland (hangfelvételről).

Író, dramaturg: Biró Zsombor Aurél. Díszlet és jelmez: Izsák Lili. Jelmezasszisztens: Krausz Náda. Zeneszerző: Gulyás Gergely. Sound design: Ujvári Bors. Hang: Wirth Tamás. Fény: Pető Gergő. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Dohy Balázs.

Katona József Színház, Kamra, 2025. április 11.