Ayn Rand – Török Tamara: Octogon / Katona József Színház /

Máté Gábor rendezése filmes érzetű melodrámát hántol ki Rand regényéből.

Mike Wallace 1959-ben készített televíziós interjút az orosz származású Ayn Randdal, aki a húszas évek közepén emigrált az Egyesült Államokba. A neves oknyomozó riporter feltűnően nem értett egyet a filozófus-írónő nézeteivel, aki irodalmi publikációi mellett, saját objektivizmus-elméletéről vált híressé. Rand 1943-as, érezhetően túlírt filozófiai regénye, Az ősforrás szereplői is ennek az elméletnek többnyire izgalmasan megírt szócsövei. Az írónő a túlélés alapvető eszközeként az ego független döntését határozza meg. Minden embernek az önfeláldozás helyett „saját ésszerű önérdekét” kell követnie – nyilatkozta.

Rand elmélete már az ötvenes évek végén sem aratott osztatlan sikert. Ennek ellenére Az ősforrás áttörést jelentett karrierjében, és „azok között, akik állítólag ma is merítenek tanácsot lázas, önimádó zsenijeinek portréiból, ott találjuk (…) az Egyesült Államok jelenlegi elnökét, Donald J. Trumpot” – írja a New York Times egy 2017-es színpadi adaptáció kapcsán. Ebben az évadban Ayn „filozófikus eposzából” a Katona József Színház készítette el saját színpadi változatát Octogon címmel.

Tasnádi Bence, Bányai Kelemen Barna és Rujder Vivien / Fotók: Dömölky Dániel

Nem egyszerű feladat egy több mint hétszáz oldalas regényből azokat a cselekményszálakat kiválasztani, amelyek érzékeltetni tudják azt a pszichológiai sakkjátszmát, melyet Rand izgalmas fordulatok sorával működtet. A nehézséget az is fokozza, hogy az olykor terjengős párbeszédek nem mentesek a szentimentális túlzásoktól, illetve a „véletlen”, fontos találkozásokban is érezhető időnként az írói szándék. A magyar színpadi változatot Török Tamara készítette, aki szakértő szemmel karcsúsítja a történetet két felvonásnyi játékidőre.

Rand hollywoodi filmstúdiókban forgatókönyvíróként elsajátított képisége kristálytiszta látomásokat eredményez regényében és erre nagy szükség van, mivel a történet az építészek világában játszódik. Az írónő a szokatlan miliő formanyelvéből a tervrajzok vonalaiból, homlokzatok és talapzatok íveiből és szögeiből egy valóban megelevenedő, mágikus erejű „szereplőt” hoz létre. A Kamra színpadán mindezt Zeke Edit egy, a felhőkarcolók szín- és formavilágát idéző díszlettel jeleníti meg. A színpadi tér azonban a történet előrehaladtával inkább a statikusságát hangsúlyozza. Kényszermegoldások következnek: kissé ötlettelennek hat a kőfejtőbánya megidézése a szobabelső bal szegletében, illetve a rajzasztalok sem a történet allegorikus utalásaiként működnek, hanem több esetben inkább útban vannak, vagy stílust vesztve vendégszerepelnek csupán. Míg Rand szavai felépítik a főszereplő ellentmondást nem tűrő világát, a színpadon talán az előadásban jól bevált vetítést lehetett volna többet használni, hogy hasonló hatás keletkezzen.

Rand regényében a modern és a klasszikus építészeti stílusok tervezői vívnak megsemmisítő harcot egymással. A tereket megálmodó-létrehozó karakterek mindegyikének van egy elmélete a civilizált túlélésre: a másik ellehetetlenítésére és birtoklására. „Saját ésszerű önérdeküket” követve, mintha a világból szakítanának ki egy darabot, hogy „befalazhassák” uralkodó eszméiket fennkölt épületeikbe. Máté Gábor rendezése filmes érzetű melodrámát hántol ki Rand regényéből. Egy hihetően érzelmes, krimiszerűen érdekes értelmezést kínálva a nézőnek, kissé olvasónapló szerűen kényszerpályára is kerül: egymás után sorjáznak a szinte ugyanolyan tempójú jelenetek, hogy kikeveredjünk az eredetileg eléggé kacifántos kitérőkkel ellátott történetből. Ez az értelmezés inkább megóv az eredeti mű vitatott, de manapság mégis itt kísértő filozófiájától: a kompromisszumképtelen önimádat megállíthatatlanságától.

Rujder Vivien és Tasnádi Bence

A történet főszereplője Howard Roark, akinek a hatalmi pozícióban lévők megkérdőjelezik a tudását, de önmagába vetett hite kikezdhetetlen, mivel – önjellemzése szerint – a megaláztatások miatti fájdalomra egy ponton túl immunissá válik. Tasnádi Bence kiváló választás a szerepre, szikár jelenléte mintha kettévágná a Roarkot érő gúnyt. Spleenje pajzsként működik, amely védi a külvilágtól, ugyanakkor rejtélyesen leplezi gondolatait. A tehetséges építész csalódott világfájdalmát azonban időnként tovább színezhetné a kérlelhetetlen önimádat keménysége, elkerülendő a patetikus árnyalatokat.

Roark ellenpárjának, Peter Keatingnek, középszerű képességeit mérhetetlen becsvágy aranyozza be. Hangos sikerei lassan mérgezik lelkét, mivel legjobb ötletei épp vetélytársától származnak. Keating alakját Bányai Kelemen Barna eszközgazdag színpadi játéka jeleníti meg: a kezdetben fiatalos mosoly indokoltan elapad, rendetlenné válik a nyakkendő, és érthetően önáltató a laza rágózás, amikor a történet szerint szétesik a személyisége – de az alattomosan kegyetlen Keating, aki a tehetségéért gyűlölve imádja Roarkot, életlen marad.

A két férfi Dominique Franconba, a gazdag építész lányába szerelmes a maga módján. Rujder Vivien vampot játszik, annak minden ismert karakterjegyével együtt, de a megfeszített arc és a fensőbbséges hanghordozás mintha idővel inkább maszkká válva korlátozná a szerepformálás energiáit. Így szűkebb dimenziókban létezik az az elkényeztetett, nem is a földön járó karakter, aki high society játszóterén megvetéssel pöckölgeti a „kis ólomkatonáit”.

Elek Ferenc és Kocsis Gergely

Bán János izgalmas, nyughatatlan váltásokkal formálja Henry Cameront, Roark építészpéldaképét. Dominique apjaként Takátsy Péter annyira karakteresen snájdig, mintha egy amerikai film noirból lépett volna elő a tökéletesen jóképű megvilágítással együtt. Catherine szerepében Tóth Zsófia, akit Keating mindig parkolópályán hagy, alapvetően őszinte hangon, de monodráma-ízűen egyedül hagyva birkózik a szereppel, jelenetei hol a rendezői jobb, hol a bal szélen keresik helyüket a díszletben. Kocsis Gergely mint Ellsworth Toohey, az építészkritikus, raccsolás helyett kiválóan-idegesítően sípoltatja az „s” hangzóit, ezzel is érzékeltetve megszólalásának egyediségét. Mintegy újságírói védjegyeként működik ez az összhangzat, mellyel mintha kegyet gyakorolna hallgatósága felé, de mindeközben csak saját hatalmi körét építi. Elek Ferenc médiamágnás Gail Wynandja az egyik legplasztikusabban életre keltett szerep. Elek a két szó közötti szünetet sem hagyja veszni: tekintetével beszél tovább, „hipnotizálva” a szereplőket, hogy számára megfelelő módon fejezzék be a mondatot. Mintha belső monológjával is uralkodni akarna a környezetén, olyan karaktert épít fel, aki mások szavainak és gondolatainak birtoklásától jön extázisba.

Ha valami hiányzik a Kamra Ősforrás-olvasatából, az Ayn Rand túlzásai, illetve ami a megírás idejében még annak tűnhetett, de mára valósággá vált. A regény történetét felidéző előadás kevés kihívással szembesít, a helyi viszonyainkat idéző áthallások mellett is csupán egy jól fogyasztható, humorral kibélelt szatirikus tükröt tart elénk. Miközben Rand művének sokkal drasztikusabb mai olvasata kezd alakot ölteni: az a „saját ésszerű önérdek”, amely a széleskörű kompromisszumokat megkerülve, önelvű túlélési viszonyokat akar teremteni egy újraformált világban.

Octogon

Ayn Rand Az ősforrás című regényének színpadi változatát Török Tamara készítette. Díszlet: Zeke Edit. Jelmez: Pattantyus Dóra. Jelmez-asszisztens: Kovács Ildikó. Zene: Monori András. Videó: Török Marcell. Fény: Pető Gergő. Hang: Wirth Tamás. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Máté Gábor.

Szereplők: Tasnádi Bence, Bányai Kelemen Barna, Rujder Vivien, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Tóth Zsófia, Takátsy Péter, Bán János, Duró Áron e.h.

Katona József Színház, Kamra, 2025. október 10.