Shakespeare Hamletje után: némacsend / Katona József Színház /

…a motyogás, a szétszórtság, a rosszul fogalmazás, az elkezdett, de be nem fejezett félszavak és félmondatok, az indulattal közölt, érthetetlen utasítások immár korunk nyelvi kultúrájának (vagy inkább: kulturálatlanságának) természetes attribútumai.

 

Élesen emlékszem rá, hogy 2004-ben a Krétakör Színház Feketeország című bemutatója után egy közönségtalálkozón Schilling Árpád, a társulat vezetője és az előadás rendezője azt mondta, hogy irigyli a kortárstáncosokat, mert ők náluk előrébb járnak. Ki is fejtette, miért gondolja ezt, most, két évtized távlatából megpróbálom saját szavaimmal röviden összefoglalni a lényegét. A táncosoknak nem kell megküzdeniük a kimondott szó banalitásával és/vagy trivialitásával, akik mozdulattal fogalmaznak, azok könnyebben tudnak elvont, szimbolikus tartalmat megjeleníteni, verbális szöveg nélkül, mozdulatnyelven sokkal többet és mást is el lehet mondani. A Feketeországra ez csak részben lehetett igaz, mert abban a szónak, a beszédnek (is) igen fontos szerepe volt, de Schilling szerint akkor a színházi nyelv megújításának lehetőségeit arrafelé kellett keresni, ahol éppen a kortárstánc járt.

          Az ifj. Vidnyánszky Attila által a Katona József Színházban rendezett némacsend után azt gondolom, hogy Schilling Árpádból a próféta beszélt. Már az előadás alapgondolata is szívet melengetően pimasz, hogy tudniillik Shakespeare Hamletjét előadják verbális szöveg nélkül, szavakkal kommunikálni szinte képtelen karakterekkel. Az eredmény meg egyszerűen nagyszerű, sőt, pofa-leszakasztón ütős, szerintem leginkább a koncepció végig vitelének következetessége miatt. A végig vitel helyett pontosabb a fokozás szót használni, mert az előadás végső, húsz-harminc perces felpörgésében már egyetlen verbális gesztus sem hallható, vagy csak alig.

Lengyel Benjámin, Rezes Judit, Fekete Ernő, Dankó István és Jakab Balázs / Fotók: Dömölky Dániel

          Verbális gesztus szintű megszólalások folyamatosan díszítik ugyan az alapvetően mozgással és mozdulatgesztusokkal (plusz hangadásokkal, zörejekkel és zenével) fogalmazó előadást, ám ezek a maximum néhány szavas közbevetések, bekiabálások egyszer sem állnak össze mondatszerű szintaktikai egységgé. Ezzel szemben a mozdulatok és a mozdulatszekvenciák kommunikációs egységeket, szerkezetet képeznek, továbbá értelmezhető, dekódolható üzeneteket tartalmaznak, amelyeket – itt lép be a mozdulat, a testgesztus Schilling Árpád által is anno pedzegetett szerepe – kognitív és affektív érzékelés révén egy időben, egyszerre lehet dekódolni. Nehéz erre azt mondani, hogy ez az új színházi nyelv, hiszen már jó ideje számos világszínházi és magyarországi „fizikai színházi” kísérletnek lehetünk tanúi, de a némacsend mégis nagyon újszerűként hat, másfajta színházi gondolkodást tükröz, mint például az általam eddig megismert mozgásszínházi, fizikai színházi vagy kortárstánc-előadások. Hogy vajon miért, arról csak sejtésem lehet: az utóbbi műfajokban általában koreográfusok kísérleteznek, következésképpen a mozgáson keresztül közelítik meg a megtalálandó komplex színházi nyelvet, ifj. Vidnyánszky meg rendezőként akárhogy is, de nyilván inkább a megírt darabból indul ki. Ezért szinte biztos, hogy l’art pour l’art, avagy öncélúan szórakoztató, divertissement-jellegű táncokkal nem színesíti az előadását, hanem – a koreográfusaival (Kondákor Ajsa Pankával és Berecz Istvánnal) közösen – csakis olyan funkcióval bíró, szigorúan koncepcióba illeszkedő, különös, de odaillő mozdulatokban gondolkodik, amelyek egyszerre viszik előre a cselekményt és a történéseket, valamint mindehhez elvont érzelmi-hangulati pluszt is társítanak.

Gloviczki Bernát, Lengyel Benjámin és Fekete Ernő

          Ifj. Vidnyánszky fizikai színháza azért is kiérdemli a műfaji titulusát, mert nyelvezete igen komplex: a már említett mozgásnyelv, verbális gesztusok, zene és zörejek mellett a díszlet, a berendezési tárgyak és a különféle eszközök is fontos szerepet játszanak benne. Az előadás az egykori Ódry Színpad előcsarnokában játszódik, ezáltal nemcsak közelmúltbeli (tkp. mai) keretbe kerül a történet, hanem a helyszín speciális, többrétegű jelentéstöbbletet is sugall. Köztük lehet akár az emlékállítás is a régi, blokád előtti egyetemnek, ahová a rendező maga is járt, és bár a helyszín részletekbe menőn stimmel, a helyszínválasztásban nem érzek szájbarágós, konkrét üzenetet. Szimbolikusat viszont igen, ehhez elég a készülő Hamlet-előadást egyfajta vizsgaként értelmeznem, amelyben ezúttal – a szereplők vegyes korösszetétele okán – nem egy osztály (vagy generáció) vizsgázik, hanem… Talán az egész színházi szakma az újszerűség, a másság be- és elfogadásának tantárgyából.

A kvázi egyetemi vizsgaelőadás előtt (vagy utána?) tévés stáb érkezik, és megpróbálják szóra bírni az éppen az aulában csellengő Horatiót (Lengyel Benjámin játssza zseniálisan), de az interjú a totális széthullottság és kommunikációképtelenség miatt a sokszori újrapróbálkozás ellenére is meghiúsul. E felütés még mai, „kisrealista” ábrázolásnak is tetszhet, mert a motyogás, a szétszórtság, a rosszul fogalmazás, az elkezdett, de be nem fejezett félszavak és félmondatok, az indulattal közölt, érthetetlen utasítások immár korunk nyelvi kultúrájának (vagy inkább: kulturálatlanságának) természetes attribútumai. És ezek nyilván nem az egykori Színművészetit, és nem csak a Z-generációt jellemzik (bár kétségtelen: a tévés asszisztenseket és a későbbiekben Rosencrantzot és Guildensternt alakító Pásztor Dániel és Molnár András játéka többször a mai kamasz – fiatalfelnőtt korosztályt idézi).

Keresztes Tamás, Pásztor Dániel, Molnár András és Rezes Judit

          De a némaságnak és beszédképtelenségnek más okai vannak. Horatio nem véletlenül lesz az előadás eszmei főszereplője. A Shakespeare-darab elején Marcellus imígyen magyarázza Bernardónak Horatio érkezését: „Horatio azt mondja, képzelődünk, / És nem fog rajta hit, ez általunk / Két ízbe látott rémlátvány felől: / Én hát magammal hívtam őt, virassza / Velünk ez éjnek perceit;” (Arany János fordítása). Ifj. Vidnyánszky színpadán Horatio számára sikeres lesz a virrasztás: olyan fájintos rémlátvány-sorozatban lesz része, hogy hozzá képest Krasznahorkai László apokaliptikus írói világa Böbe baba és Manócska Futrinka utcai kalandozása. Horatio vízióiban lejátszódnak a Hamlet történései, mégpedig a mai frusztrált, traumatizálódott, személyiségzavaros Horatiók szemszögéből láttatva. A nézők szeme előtt is leperegnek ármányszövések, csalárdságok, mérgezések, véres gyilkosságok (többszöri ismétlődésben), a levágott fejjel rohangáló Polonius akciói (a higanymozgású Keresztes Tamás adja remekül), szexuális erőszakok (vagy beteljesült szerelmek?), tébolyult lelkifurdalások, aberráció, perverzió, minden, mi szemszájnak ingere. Teljesen érthető, hogy Horatio kortársa, Hamlet legszívesebben nem is akart volna megszületni, megformálója, a kitűnően mozgó-játszó Gloviczki Bernát be is mászik szellemapja (Fekete Ernő) hasába (értsd: a kabátja alá), de ki kell gurulnia onnan, később megpróbál visszabújni az anyjába (a Gertrúdot játszó színész-táncos Rezes Judittal dinamikus kortárs pas de deux-t fetrengenek végig a színpadon). Azért sem szólal meg senki értelmesen az előadáson, mert Horatio eme látomásaira nincsen szó. Lengyel Benjámin ezért inkább csak énekkel kísér (de azt nagyon jól).

          A kivétel nélkül nagyszerű szereplőkről szólva, el kell még mondanom, hogy az előadás valóban különleges, koreográfikus-pantomimikus-verbális színházijáték-nyelvét Rezes Judit hozza az első megjelenésétől kezdve végig olyan hitelesen, éretten, tehetségesen, hogy őt nézve kapok választ a kérdéseimre, az ő játéka által válik számomra felismerhetővé, érthetővé a rendezői szándék. Fekete Ernő fájdalmas kísérteties hangadásai és táncos megmozdulásai is igen beszédesek. Kanyó Kata Opheliaként hozza talán a leginkább összetett karaktert, korunk lánya: szerelmes csitriként boldog és bedobja magát a testi-lelki örömökbe, vegzált áldozatként félelmet és részvétet vált ki belőlem. Dankó István (Claudius), Jakab Balázs (Laertes) és Mészáros Béla (Színész és valaki más) mindhárman jelentős, tartalmas, igen színvonalas alakítást nyújtanak, az összkép egyedi színfoltjai.

Molnár András, Pásztor Dániel, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Dankó István és Rezes Judit

          Horatio-Lengyel (és az összes többi szereplő) furcsa némaságáról eszembe jutott egy, az opera műfajáról régóta terjengő, bántó mondás (az AI szerint Rossinitől vagy G. B. Shaw-tól származhat), amely az állítás alanyát kicserélve, így hangzik: „Az élet akkora marhaság, hogy nem lehet elmondani, ezért éneklik”. Az operát illetően ezzel egy kicsit sem értek egyet. Az élettel kapcsolatban… Hát, nem is tudom.

némacsend

Shakespeare Hamletje után készült. Zene és sound design: Urbán Kristóf. Díszlet: Schnábel Zita. Díszlettervező-asszisztens   Illés: Dóra Lilla. Jelmez. Cs. Kiss Zsuzsanna. Jelmezkivitelező: Kovács Ildikó. Dramaturg: Németh Nikolett. Dramaturggyakornok: Simon Orsolya. Koreográfus: Berecz István, Kondákor Ajsa Panka. Súgó:          Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Héricz Anna. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.

Szereplők: Fekete Ernő, Dankó István, Rezes Judit, Gloviczki Bernát, Keresztes Tamás, Kanyó Kata, Jakab Balázs, Pásztor Dániel, Molnár András m.v., Mészáros Béla, Lengyel Benjámin.

Katona József Színház, 2025. október 16.