Juhász Katalin: Fekete-fehéren is színes-szagos

Frances Ha – Noah Baumbach filmje

Első pillantásra felvetődik a kérdés, hogy a korban, mikor a CGI (Computer-Generated Imagery – számítógépes grafika) a virágkorát éli, van 3D-s színes-szagos mozi, ahol táncra perdül velünk a szék, mi értelme fekete-fehér filmet forgatni?



"I know when to go out
And when to stay in
Get things done

I catch a paper boy
But things don't really change
I'm standing in the wind
But I never wave bye-bye

But I try"

(David Bowie: Modern Love)

Teher alatt nő a pálma, lassú víz partot mos, meg ilyenek... Az összes közhelyet el lehet pufogtatni a felnőtté válásról, százszor, ezerszer. Mindenki átesik rajta, mindenkinek át kell esnie rajta. Ez vitathatatlan. A coming of age filmek mindig is meglepően élethűen és pontosan vázolták fel a felnövekvő generációkat érintő fontosabb problémákat, viszont most mintha valami átalakulóban lenne. Egyrészről a korábban oly népszerű „tinédzserlét elhagyása" tematika eltolódott jó tíz évvel, másrészről a fanyar, kikacsintós humor mellé mintha egyre erőteljesebben kúszna be a nyugtalan melankólia.
Van valami keserűség, valami szokatlanul kétségbeesett, kapkodó útkeresés a most harmincas évei elé néző generációban. A felnőtté válás küszöbe máshol keresendő, mint a középiskola és egyetem/főiskola tornácán, az igazi sokk a kikerülés az egyetemről/főiskoláról a munkaerőpiacra. Az utóbbi időben megszaporodtak a hasonló tematikát követő, a fiatalok (köztük újabban a fiatal nők) útkereséséről szóló alkotások. A legszókimondóbb formában talán a Lena Dunham által jegyzett Girls (nálunk Csajok címmel sugárzott) 2012-ben indult sorozat fogalmazza meg a fent említett problémákat. A Girls bizonyos értelemben a 21. századi fiatalok válasza a Szex és New Yorkra. A lányok már nem tervezői ruhadarabok és cipők, hanem munka után kutatnak, alkalmi szexpartnerek mellett lakótársat keresnek, mert egyedül nem engedhetnek meg maguknak albérletet. Egy olyan világban lavíroznak különféle értékrendek közt, amelyben a szülők már nem vaskos bankókkal, hanem egysíkú jó tanácsokkal tömik tele csemetéik zsebét, akik táncra perdülnek az adó-visszatérítési csekk láttán és A-listás éttermek helyett sötét kricsmikbe vagy rendetlen szobájuk magányába húzódnak. Szétfeszíti őket a tettvágy, de valahogy mégis cselekvésképtelenek. Válaszokat nem adnak, ellenben kérdőjelek erdejében bolyonganak.

francisha2


Noah Baumbach filmjének főszereplője, Frances az imént felvázolt sémáknak megfelelően a nagyváros forgatagában vergődve piruettezik a felnőtté válás rögös útján. Lena Dunham mini sorozata és Noah Baumbach Frances Ha című nagyjátékfilmje között számos analógia és persze számos eltérés is lelhető, mégis mindkét alkotás hasonlóképp rímel a fent említett problémákra. Baumbach filmje ugyanakkor sokkal szenzitívebben és kevéssé sematizálva tekint főszereplőjére, Frances-t valamiképp erőteljesebben érzi magáénak a néző. Ő képes minket tükrözni: mindannyian beszéltünk már lyukat spiccesen, filozófiai eszmefuttatások közepette hallgatóságunk hasába, földre hányjuk a ruháinkat, ha senki nem jön látogatóba, makacsul ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, tudunk örülni a három hónapja nem hordott ingzsebből előbukkanó kétezresnek, hozunk rossz döntéseket, és képesek vagyunk nem látni a sok fától az erdőt.

francisha3


A Frances Ha figyelemreméltó alkotás, nemcsak Baumbach életművében, de a kortárs filmek között is. Egyedisége egyrészt a merész, de ugyanakkor végtelenül egyszerű megoldásokban rejlik, másrészről a kiváló karakterekben. Első pillantásra felvetődik a kérdés, hogy a korban, mikor a CGI (Computer-Generated Imagery – számítógépes grafika) a virágkorát éli, van 3D-s színes-szagos mozi, ahol táncra perdül velünk a szék, mi értelme fekete-fehér filmet forgatni? Ki az, akinek ez sikerül, anélkül, hogy túlságosan, művészkedősnek vagy kultúrsznobnak titulálnák? (Persze ez a választás kétségkívül hordoz magában némi egészséges sznobizmust Baumbach esetében is.) Vékony jég ez a fekete-fehér, mégis valahogy el sem tudnám képzelni már Frances történetét másképpen. Nem kell 4 DX ahhoz, hogy figuráját, színesnek, szagosnak, életszerűnek érezzem. Ugyanilyen szokatlan, hogy az egyes epizódokat nem az idő, hanem a tér köti össze, pontosabban nem dátumokat, hanem a külső szemlélőnek semmitmondó pontos, többnyire New York-i címeket látunk. Így nem az idő múlása lesz a lényeg, hanem az egyes életszakaszok (az ember nem pontos naptári napokhoz, hanem helyekhez, benyomásokhoz kapcsolja emlékeit).

francisha4


Elsősorban Baumbach forgatókönyvírói munkássága fontos, ugyanakkor egyre több írását viszi filmre saját maga. Szereplőire kivételesen jellemző az introvertáltság. A legapróbb dolgok indíthatnak be végeláthatatlan lelki folyamatokat, ezek némileg a Hemingway írásaiban megjelenő jéghegyelvhez hasonlítanak. Ahhoz, hogy teljesen megérthessük a háttérben munkáló, meghatározó folyamatokat, a sorok közt kell olvasnunk. A felszínen zajló történések mindig kiváltanak a szereplőkből valamilyen lelki válaszreakciót, és Baumbachnál ez az, ami hangsúlyt kap (ehhez pedig okosan kell színészeket választani).
Greta Gerwig emlékezetes alakítást nyújt Frances szerepében. A Baumbach-Gerwig kooperációra kétféleképp tekinthetünk: bulvárosan Gerwig Noah Baumbach új szerelme, ezért a film igazi „szerelemgyerek". És van egy másik megközelítés, mely a művészi inspirációt helyezi előtérbe: Gerwig és Baumbach együtt írták a filmet, bravúros összefogás több szem többet lát alapon... Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy Baumbach adta a koncepciót, formálta a dialógusokat tökéletesre, szabályozta a film folyamát, Gerwig pedig beleadta csodálatos érzékenységét és a női aspektust, melyet a karakter lehengerlő megformálásával tökéletesített. Az összes szereplő a helyén van, mindenki csak hozzátesz játékával a film sikeréhez, keveset látott arcok, friss, erőteljes csapat, valószínűleg mindez magyarázza azt, hogy a Frances Ha kapcsán már most a „kultfilm" kifejezéssel dobálóznak a különféle filmes médiumok. Zseniális, hogy a filmben egyfajta himnuszként hangzik fel David Bowie Modern Love című 1983-as dala. Lehet, hogy ez a retrospektív hullám meglovaglása, de nekem azt is megidézi, hogy a probléma nem új keletű; kilöknek az életbe, csak állunk és nézünk, de azért próbálkozunk.
Lehet, hogy igaz, kultfilm lesz a Frances Ha, bár szerintem ennyire előre még nem lehet látni. Vajon majd ugyanúgy megszólítja az utánunk következő generációkat is? Ki tudja... Azonban az biztos: nem lehet nem elérzékenyülni, nem lehet a szereplőkkel nem együttérezni, nem lehet a filmet figyelmen kívül hagyni. Eltelik pár óra, eltelik pár nap – és még mindig pörög az ember agya. Frances még mindig ott táncol, valahol a gondolataim közt. Szemlesütve, kínosan nevetek magamon, mert akaratlanul is hús-vér, lüktető karakterként tekintek rá.

Frances Ha
Fekete-fehér, amerikai romantikus vígjáték
Rendező: Noah Baumbach. Hazai bemutató: 2013. október 31. Főszereplők: Greta Gerwig, Mickey Sumner, Adam Driver, Grace Gummer, Michael Zegen. Korhatár: 16

2013. november 16.

 

Magyar feliratos mozielőzetes:

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu