Gradient Kortárs Balett Debrecen: LÉT(ra) / Csokonai Nemzeti Színház /

Ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják.

Ha egy rossz, megmagyarázó alcímet kellene adnom a Gradient Kortárs Balett Debrecen és a Csokonai Nemzeti Színház táncos-színész előadásának, ezt választanám: A létra és az emberi élet. Címnek ez valóban borzalmas, de a tartalma illik az előadásra, nem véletlen ugyanis, hogy a tényleges (igen ügyes, szójátékos) címben is kiemelték az első szótagot (LÉT), és ahhoz csatlakozik zárójelben a második szótag, így: (ra).

Az előadáson már az első pillanatokban rám zúdul az egyébként nem meglepő felfedezés, hogy a létra mennyi mindent jelenthet az életünkben. Stabil emelvényeket, amelyeken céljainkat követve feljebb juthatunk, de korlátokat, bezártságot, olyan teremtett helyzetet is, amelyben a játékszabályokat, az élet törvényeit meg kell tanulnunk és be kell tartanunk. Lehetünk létra rabjai, de foghatunk vele játszótársat is, főleg, ha még gyerekek vagyunk. Demonstrálhatjuk létrával, hogy mennyire bízunk a barátainkban, vagy netán az ember(i)ségben, hiszen ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Olyannyira, hogy – ha a helyzet úgy kívánja – hanyatt dőlve még le is eshessünk a magasból, mert tudjuk: lent el fognak kapni.

Fotók: Éder Vera

Fentiekre és hozzájuk hasonló egyéb akciókra számos példát láthatunk a koreográfiában. Ezeket táncosok színészekkel együtt egymásra figyelő, együttműködő készséggel, szaktudással és alázattal, igen gondosan-pontosan hajtják végre, miközben a színészektől igényes-érdekes szöveg hangzik fel, a táncosok meg – néha külön válva – rövid, technikás, nem egyszer sodró lendületű csoporttáncbetéteket mutatnak be… Vagy kisebb, finom szólókat, kettősöket. Végig nagyon jók a koreográfia arányai, a dinamikus részeket lírai jelenetek oldják, mindezzel a csapat végig fogva tarja a néző figyelmét.

Az alkotók kiváló érzékkel társították egymáshoz a verbális szöveget és a mozgást. Ez a legfontosabb kérdése a „fizikai színházi” vagy szöveges-mozgásos előadásoknak, mert ha nagyon elvont a megkomponált mozdulatsor, akkor nem értjük a szerepét, ha meg direkt testnyelve fordítják a felhangzó szöveget, akkor felszínes illusztrációnak érezzük azt. A megfelelő arány és a gyümölcsöző „együttműködés” akkor alakul ki, ha a néző benyomása az, hogy a mozdulat a szöveghez éppen azt teszi hozzá, amire a szó önmagában kevés. A koreográfiának tehát pluszt kell hozzáadnia, olyasmit, ami – elsősorban az érzékekre hatva – árnyalja, gazdagítja a szöveg tartalmát, jelentését, finom áthallásait, rejtett üzenetét.

Linn Skåber norvég írónő regényrészletei kitűnő alapot képeznek az artisztikus szimbiózishoz, amit a Katona Gábor – Domoszlai Edit koreográfus-rendező páros végig ügyesen ki is használ: a különböző, egymás követő kisebb-nagyobb táncos-prózás jelenetekben kialakul a különös hangulat, felépül a komplex színpadi nyelvezet, amelyben nem erőltetetten, hanem magától értetődő természetességgel jut el a nézőhöz az értelmére, érzéseire egyaránt ható, elgondolkodtató, szórakoztatóan dekódolható művészi üzenet.

Mindez persze nem jöhetett volna létre a „két társulat” kitűnő előadóművészi teljesítménye nélkül. Nehéz bárkit is kiemelni, de külön öröm volt látnom-hallanom Varga Klárit, Edelényi Vivient, Hajdu Imeldát és Horváth Juliannát, és látnom (olykor hallanom is) a táncosok összteljesítményét. De megérdemlik az említést Linn Skåber idézett két regényének magyarra fordítói is, Iván Andrea (A szívem egy bezárt bódé) és Patat Bence (Ma négykézláb akarok járni). A két regény alcíme is igen beszédes. Az előbbié: Kamaszmonológok; az utóbbié: Felnőttmonológok. Az idő múlása, a felnőtté válás íve az előadásban is megjelenik. Ráérzünk és emlékezhetünk rá, hogy – jó esetben – minden zűrje, hirtelen ránk törő keserű kísérő érzései ellenére milyen boldogságos volt a gyerek- és kamaszkor, továbbá hogy milyen örömteli, de furcsán felemás érzés felnőni, hogy aztán felnőttként a gyermekünk legyen a minden, és hogy mindez mennyi gonddal, fájdalommal és félelemmel jár. Azt is megtudhatjuk – szívszorító pillanatokban –, hogy ha sokszor igen idegesítő is a gyerek, a legnagyobb bánat az, ha nincs.

Játékos, lírai, tragikus, igen szerethető és mindemellett bölcs ez a LÉT(ra)-előadás. Nekem közben a bibliai Jákob létrája is eszembe jutott. Mert voltak pillanatok, amikor mintha kapcsolat nyílt volna ég és föld között. Én néha a le-felközlekedő angyalokat is láttam.

LÉT(ra) (Gradient Kortárs Balett Debrecen – Csokonai Nemzeti Színház)

Szereposztás: Martina Balzamo, Chiara Cascino, Csata Zsolt, Edelényi Vivien,

Hajdu Imelda, Horváth Julianna, Rut Nache López, Fernando Gabriel Luis, Mercs János, Elise Paris Turco, Pálóczi Bence, Fernando Perez Hernandez, Varga Klári, Valerio Zaffalon, Varga Bendegúz, Lina Lolita Verveckken.

Ügyelő: Steuer Tibor. Súgó: Kató Anikó. Rendezőasszisztens: Laczó Zsuzsanna.

Díszlettervező: Ondraschek Péter. Jelmeztervező: Hegedűs Dóra. Zeneszerző:

Zombola Péter, Barcza Noé. Dramaturg: Adorján Beáta. Rendező-koreográfus: Katona Gábor és Domoszlai Edit.

Debrecen, Csokonai Fórum, Kóti Árpád Terem, 2026. február 19.