Thornton Wilder: A mi kis városunk / Nemzeti Színház /

…aktuális, abban biztos vagyok. Sőt! A fogyasztói vágyak kielégítése egyre inkább az emberiség fő tevékenységévé válik, miközben a paradicsom elvesztését csak az veszi észre, aki már elvesztette.

A mi kis városunk Ilja Bocsarnikovsz rendezte előadásának egy mondatban is összefoglalható üzenete van. Sőt: a benne zajló tragédiák ellenére a végkicsengése pozitív. Akkor ez most vajon nem korszerű?

Egyre kevésbé tudok zöldágra vergődni a korszerűség fogalmával. Ez lehetne csak a magam baja, de úgy veszem észre, hogy egy ideje a színházcsinálókban és -elemzőkben sem különül el tisztán a kategória a hagyományostól, a konzervatívtól vagy a régiestől. Máté Gábor Vígszínházban rendezett Az államtitkár úrja bizonyos összetevőiben például kifejezetten régies. Persze, mert a Vígszínház nem a progresszió élharcosa – mondhatnánk… De akkor hova soroljuk az Államtitkár előtt bemutatott, Hegymegi Máté rendezte Frankensteint? Vagy az őszi @LL3t4rgIA #éretlen komédiát és a még korábbi egyéb ifj. Vidnyánszky- és Bodó Viktor-rendezéseket. A Víg Házi színpadán meg a Nemzeti bemutatója után egy nappal Vinnai András – Nagy Péter István – Dargay Marcell igencsak kísérleti előadásának ősbemutatója zajlott Rebbenő pillantások a kihalás pereméről címmel. És még nem is említettük a Katona, az Örkény, Radnóti hasonló kérdéseket felvető premierjeit.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Visszatérve A mi kis városunkhoz, azért is nehéz megítélni az előadás korszerűségfokát, mert bizonyos megoldásaiban nem hagyományos eszközökkel operál a rendező – jelentsen is ez bármit. Például nincsenek kellékek, a színészek csak úgy tesznek, mintha használnának, érintenének tárgyakat, de a kávékavargatást, a letett tejesüvegek csörömpölését, a szekér nyikorgását, a ló nyerítését, még a fejteni való bab hüvelyének roppanását is felvételről bejátszott hangok jelzik. Szerény berendezés, asztalok, székek használatban vannak ugyan, de utcák, terek, városrészletek sincsenek, csak színes, makett házacskák lógnak a színpad felett a magasban.

Ha még nem láttam volna sok-sok hasonló színpadi megoldást, az újszülött szemével tudnám nem hagyományos eszközökként érzékelni a látottakat, ám azt gondolom, ezt a berendezést és játékmódot A mi kis városunk színre vivői hazánkban és világszerte a maga korában bátor újítónak számító író iránti gesztusnak szánják. Mert az „üres tér” az 1938-ban íródott darab rendezői utasításaiban is szerepel, és az előadásokban általában kellék nélkül, pantomimmal játszanak a színészek. Így volt ez a Nemzeti Színház 1992-es, Mensáros László rendezte bemutatóján, de a közelmúltban Szolnokon, Kecskeméten és másutt is. Végül is még ma is őszintén rácsodálkozunk Walt Whitman vagy James Joyce újításaira is – csak hogy angol nyelvterületen maradjunk.

Tóth László és Schnell Ádám

Tulajdonképpen Thornton Wilder örökösei csak annyit várnak el (merthogy ők is előírnak), hogy az utókor kb. ugyanúgy csodálkozzon rá pl. A mi kis városunkra, mint a fentebb említett két író műveire. Mert az senkinek nem jutna eszébe, hogy az írók műveit – mondjuk a korszerűség jegyében – átfogalmazza (bár lehetett már hallani klasszikusokkal kapcsolatban ilyen irányú felvetéseket), a színházban viszont a legtöbb esetben alapkövetelmény, hogy egy majd’ száz éve írt darabot a rendező – a szöveget alapanyagnak tekintve – teljes szabadságban átdolgozza. A díszlet és kellék nélküli színpad, az egy-egy asztal és két-két szék a két oldalon, valamint a két létra középen tehát az író előírása, amit általában világszerte be is tartanak. Egy kivételt magam is láttam 2018-ban a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház előadásában. Cristian Ban rendezése az 1901-ben az amerikai Grover’s Cornersben kezdődő történetet más időbe más városba helyezte át (Arad elmúlt száz évébe), és a karaktereket egykor valóban élt aradi személyekre cserélte.

Az eredetihez hasonló meseszerű világ épül 2026-ban a Nemzetiben, eleinte kicsit lassacskán, közben van időm tippelgetni, hogy vajon nosztalgikus idilli képek tanúi leszünk-e a továbbiakban, vagy drámáké, tragédiáké. A narrátor szerepét betöltő Rendező(asszisztens)t most Berettyán Nándor játssza, ő is Mensároshoz hasonlóan mutatja be a várost és kiszemelt lakóit, különbség, hogy a szöveget nem Benedek Marcell, hanem Kozma András fordította (ahogy Kecskeméten is, ahol szintén Ilja Bocsarnikovsz volt a rendező).

Szilágyi Ágota és Söptei Andrea

A darab egymondatos tanulságát meg úgy lehetne megfogalmazni, hogy mi, emberek úgy élünk, mintha nem értelmes lények volnánk: csak akkor kezdjük el becsülni életünk egyszerű, ám legfontosabb velejáróit, ha már végérvényesen elvesztettük őket. Ebből a mondatból egy igen rövid következtetést is levonhatunk: tkp. sík hülyék vagyunk. A hétköznapjaink tekintélyes részében piszlicsáré dolgokon vitatkozunk, összeveszünk, szidva-korlátozva neveljük a gyerekeinket, elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, sorsunkkal, ha meg annyira nem is, akkor is másról álmodozunk, boldogságra vágyunk, de rettegünk, ahogy a kapujába érünk. Aztán, amikor meghal a gyermekünk, úgy érezzük, létünk maga a földi paradicsom volt, amikor még élt.

A legnagyobb sorscsapás az, ha túléljük a gyermekünket, ezt kb. minden emberszerű ember vallja. Azt viszont igen kevesen tartják evidenciában, hogy folyamatosan lehetne örülni annak, hogy valamennyi nálunk fiatalabb családtagunk él. De nincs időnk ezen örvendezni, mert elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és többre vágyunk. Azt még mindig nem tudom, hogy – betartva a beleírt rendezői utasításokat – hogyan lehet minden igényt kielégítő korszerű előadást rendezni A mi kis városunkból, de hogy a darab felvetése most is aktuális, abban biztos vagyok. Sőt! A fogyasztói vágyak kielégítése egyre inkább az emberiség fő tevékenységévé válik, miközben a paradicsom elvesztését csak az veszi észre, aki már elvesztette. Helyi és nagypolitikai kérdéseket elkerülve, azt csak csöndesen megjegyzem, hogy az emberiség az utóbbi időben (újra?) világszerte egyre több kitűnő lehetőséget teremt rá, hogy szülők temethessék el fiatal felnőtt gyermekeiket.

Egy elkötelezetten hagyományőrző néptáncos barátom egyszer azt mondta, hogy szerinte a korszerűség egyszerűen a jó minőség. Jópofa megjegyzés, de azért lehetne erről még beszélgetni. Ha igaza van, akkor a Nemzeti új bemutatója korszerű színház. A színészi játék és a hangtechnika terén egészen biztosan az. Utóbbi a színészi mozdulatokkal, gesztusokkal nagyon jól együtt él, néha nehéz is eldönteni, hogy a hang kíséri-e a mozdulatot, vagy fordítva.

Bubik Réka és Séra Dániel

Az eszköztelen színész csak a játékára hagyatkozhat. Az egész gárda ezt örömmel, elhivatottan teszi. Magától értetődő természetességgel, de közben érdekesen hozza létre mindenki mozdulat, szöveg, és játék együttesét, senki nem kevés, de túljátszásra sem találtam példát, pedig sok helyzetben csábító lehet arra venni az irányt. A legnehezebb kérdés azt eldönteni, hogy ki a jobb a jók közül – de hál’ istennek ezzel nem kell foglalkozni. Mindenesetre mind a két családban, a Gibbsben és a Webb-ben is a jóknál is jobb alakítások láthatók. Schnell Ádám (Dr. Gibbs) és Tóth László (Mr. Webb) egyaránt kitesz magáért, valósággal lubickolnak a szerepben, érzékenyen mutatják meg a humor legnemesebb megjelenési formáját, a férfias öniróniát. Séra Dániel George Gibbsként minden helyzetben tökéletesen adekvát, pedig karakterének hangulatváltozásai nagy amplitúdók között mozognak. Szerelmével, Emily Webb-bel igen bájosak az elsőcsók-jelenetben, őszintén kitörő gyerekes félelmük a felnőtté válástól hatásos és elgondolkodtató, bennem közben Sztravinszkij Menyegzőjének súlyos zenéje szólalt meg.

A családok férfitagjait alakítók tehát igen jó minőséget hoznak, de megkockáztatom: a nők ezúttal mindent visznek. Az előadást a hátukon, és a képzeletbeli színészverseny minden díját is. Söptei Andrea Mrs. Gibbsként finom érzékenységgel, de igen erős hatásfokon hozza azt a kontinenseken, korokon, nációkon átívelő nő- és anyatípust, aki az egész életét a családra, a gyerekekre áldozza, szereti a férjét is, de belül, titokban saját vágyakat is dédelget egy életen át, amelyek persze csupán vágyak maradnak örökre. E típussal kapcsolatban leginkább Csehovot szokás emlegetni, de nekem Kosztolányi Dezső édesanyja jut eszembe róla (Szegény anyám csak egy dalt zongorázik). Vele szemben Szilágyi Ágota Mrs. Webbje egy dinamikus kisvárosi anyakoncentrátum, miközben univerzális is. Tökéletes anyalény. Rusztikus is, városi is, minden porcikája, finom mimikája, apró gesztusa valahonnan ismerős. Ugyanúgy, ahogy a mozdulatai, a tartása, a kérdő tekintete, az egész lénye. Számomra színpadon jelenleg anya csak egy van: ő.

Berettyán Nándor

Nem maradnak el anyáiktól a leányok sem. Sipos Ilka Rebecca Gibbsként eleinte játékosan, majd fürge bájjal, aztán kamaszos líraérzékenységgel, a végén felnőttes komolysággal, megfáradt bölcsességgel mutatja az idő múlását. Mindegyik arc az övé, de mindegyik más. Mint mindenkinek, neki is van kit siratnia. Bubik Réka e.h. Emily Webb szerepében számomra az est meglepetése. Nem is eshetett meg még sokszor, hogy szakmai gyakorlatát töltő színművészetis hallgató főszerepet kapjon (vagy főszereppé érlelje a szerepét), és azt nemcsak becsületes helytállással, hanem megalapozott tudással, mély átéléssel, érzelmekkel, bölcsességgel végig is vigye egy egészestés nagyelőadáson. A legtöbbet fejlődő karakter mellett övé az est érzelmi csúcspontja, amikor már elhunyt fiatal anyaként nem tud elszakadni az élők világától, és a halott lelkek tanácsa ellenére „visszamegy” a régmúltba, a gyermekkorába. Aki esetleg addig nem értette volna meg, abban a jelenetben érezhet rá a darab üzenetére, tragikumában is felemelő szépségére, katartikus, pozitív végkicsengésére.

 A férfialakítások becsületéért el kell mondanom, hogy Berettyán Nándor Rendező(asszisztens)ként gyönyörűen felvezeti ez utóbbi temetői nagyjelenetet, elérzékenyülve, de nem szentimentálisan, szöveggel, érvekkel, játékkal előre felrajzolja a tanulságot. Előtte-utána folyamatosan összetartja az előadást, vezényel, rendelkezik, okoskodik, finom, ízléses hangnemváltásokkal lépdel egyik karakterből a másikba.

Még mindig nem tudom megmondani, milyen ez az előadás, de a hatása alól nem lehet egykönnyen kibújni. Ilja Bocsarnikovsz az író utasításainak betartásával, a kecskeméti rendezése tapasztalataival, minden bizonnyal ügyes és empatikus színészvezetéssel újra sikerre vitte A mi kis városunkat.

A siker, ugye, nem elavult kategória?

 

Thornton Wilder: A mi kis városunk

Fordította: Kozma András. Látványtervező: Narek Tumanjan / Matyi Ágota. Fénytervező: Narek Tumanjan. Jelmeztervező: Gyöngyösi Renáta. Hangtervező: Ilja Csernisov. Dramaturg: Kozma András. Zenei vezető: Vitus Eszter. Súgó: Gróf Katalin. Ügyelő: Lovass Ágnes. Tolmács: Bognár Anita. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Ilja Bocsarnikovsz.

Szereplők: Berettyán Nándor, Schnell Ádám, Söptei Andrea, Séra Dániel, Sipos Ilka, Tóth László, Szilágyi Ágota, Bubik Réka e.h., Haszon Mihály / Kolos Benedek, Nagy Mari, Varga József, Pallag Márton, Kovács S. József, Madácsi István, továbbá: Benyó Klára e.h., Petrov Kata Panna e.h., Trill Helga e.h.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2026. március 6.